KRÚDY GYULA.

Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig, teleírta a folyóiratokat s még inkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat futott szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak az újságokban, füzetek és könyvek tömege jelent meg a nevével. Olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik, hogy merre gurul az alma. Számba sem vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette. Tömérdek írása sárgul régi napilapok papírján és veszett el a szerkesztőségekben, ő maga feledkezett meg legelébb róluk. A kapitalizmus virágkorában, midőn az írók gonddal tudták adminisztrálni magukat s odaadóan építették érvényesülésük útját, mintha vállalati igazgatók lennének, Krúdy úgy élt, mint a régi vándormuzsikus, aki a maga kedvéért nótázik és merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában. Ömlött belőle a prózává oldott zene, törődött is vele, hogy merre futnak szét melódiái.

Úgy élt a XX. század emberbolyában, mint a nagyvárosba vetődött barbár. Hozzá szokott, hozzá nőtt, mégis alig bírta elviselni, mert a bensejébe zsúfolt élet visszafelé húzta, álmos falvak, zizegő nádasok, sóhajtózó folyópartok világába, elhagyott őstájak felé. Lépten-nyomon előtörtek belőle az emlékek, mint az árvíz, védelemre volt tehát szüksége s védőszentjét Liber atyánkban, az alkoholban találta meg. Roppant szervezete bírta az alkoholt, más ember ilyen életmód mellett a kezdet kezdetén pusztult volna el, ám Krúdyban a „delírium” teremtő képességgé alakult, nem dúlta szét, inkább egyensúlyt teremtett benne. Ha tudatosan nézi a körötte zsibongó életet, ha beleilleszkedik irodalmi légkörünkbe, másodrangú íróvá züllött volna, vagy pedig meghasonlott volna emlékei, hajlamai és a körülötte zsivajgó élet feloldhatatlan ellentétén. A „delírium” azonban elkábította tudatát és réseket nyitott a tudatalattinak, életérzése mélységeiben sűrűsödő élményeinek, emlékeinek.

Mindvégig éjszakázó életet élt. A nappal nem az ő világa volt, alig volt keresnivalója a valóságban, a kapitalista korszak Budapestjén. Éjszaka jött meg az ő ideje, midőn a nagyváros fényei és zsivaja sem tudják elfojtani a másik világ jelentkezését: az árnyakat, az álmot, az emlékek súlyos léptű, vagy csöndes csobbanású visszatérését, a tudat alatt szendergő életnek halk kopogtatását, vagy haragos dörömbölését. Az éjszakát szerette, midőn sebesültek és elítéltek lopakodnak elő, hogy még egyszer kortyintsanak a létezés italából és kiöntsék mindazt, ami lelkük fenekén összegyűlt csöndes panaszként, vagy emésztő méregnek. Az éjszaka kellett Krúdynak, mikor a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak s helyet adnak apáiknak, nagyapáiknak, őseiknek, titokzatos kapcsolataiknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek. Krúdy látszólag korhely, kártyás, szoknyabolond életet élt, mint a barbár a metropolisban, de ebben a barbárban őskultúra oldódott modern művészetté a borospohár mellett. Kártyaszobákban, korcsmákban és örömházakban léháskodott, de látszólag léha élete szüntelen fogantatást takart.

Krúdy első könyvei a kilencszázas években jelentek meg. Elbeszélésekkel kezdte, egyelőre Mikszáth nyomain ballagott. Első könyvei elárulják, hogy a nemesi kultúrából csöppent a magyar irodalomba. Hiába tűnt el látszólag a rendi Magyarország: a népi világ a feneketlen mélységben maradt, ahol azelőtt is volt, hírnökei elpusztultak a falvakban, ha magvaik meg is fogantak, nem jutottak el a végső állomásig: a virággá nyílásig. Budapesten polgári irodalmat próbáltak teremteni, a vidékről fölvetődő jobbak pedig egyelőre továbbra is a nemesi kultúra utolsó üzeneteit hozták s úgy látszott, hogy sohse fogyunk ki ezekből az utolsó üzenetekből. Mikszáth, Ady, Justh Zsigmond, Kaffka Margit, Török Gyula, Krúdy, részben még Móricz Zsigmond is többé-kevésbé a nemesi kultúrából táplálkoztak s a Mikszáth-nyomokon bandukoló fiatal Krúdy már azt a hitet keltette, hogy gyökerei szélesebb területet hálóznak majd be, mint Mikszáth Kálmáné. Krúdy Mikszáthtól a pajkos történetet tanulta meg, a „pikáns” novellát, ezenkívül még kissé szlávos ízű miszticizmusa emlékeztetett Mikszáthra, ám Krúdy „szlávossága” más volt, mint a nagy palócé, lengyeles, tehát könnyelműbb, a könnyelműség nála elsőrangú művészi erővé nőtt: fölényesen ment a maga útján, érdeklődés nélkül nézett mindenre, ami művészi érdeklődésének körén kívül esett. Első novellái vidéki-úri históriák, nemesi-családi novellák, egyben tanúságok, hogy a nemesség humánumát és belső kultúráját milyen kevéssé aknázta ki a magyar irodalom. A nyugati kultúrhatások túlságosan ránk feküdtek, íróinkat századokon keresztül elsősorban az érdekelte, hogy miképpen tudunk rezdülni a nyugati kultúra különféle hatásaira. Néha ugyan különös hangokat hallottak, bévülről jöttek ezek a hangok és hasonlatosak voltak tájuk sóhajtásaihoz; egy-egy pillanatra föl is villant az írókban, hogy ezekre a hangokra kellene figyelniök, – Kölcseyben szemlélhető tisztán ez a vívódó folyamat, – de aztán megrettentek tőlük, túlságosan „idegennek” találták őket, ha a nyugati kultúra hangjaihoz hasonlították, barbárnak vélték, nem tudták, mit kezdjenek velük. „Nyugat kapujában”, melyről különben oktalanul letagadtuk, hogy egyúttal Ázsia utolsó sánca is, ilyen pusztító alacsonysági érzéssel viaskodtunk. Így voltunk nemcsak ezekkel a hangokkal, hanem általában a magyar élettel, azt is barbárnak véltük, ámbár szerettük, de egy kicsit, néha nem is kicsit, szégyenlettük. Krúdy a tanúság, hogy gyermekkorában, tehát évtizedekkel a jobbágyfelszabadítás után, midőn a régi kúriák és udvarházak többnyire már gazdát cseréltek s a hajdani nemesség a kataszterben tömörült, vagy másnemű hivatalban gyökeredzett, még mindig mennyi észre nem vett, irodalomba nem mentett emléke élt a nemesi kultúrának. Úgy véljük néha, hogy egy viruló társadalom termő bőségéből merít a fiatal Krúdy, holott a régi bőséges életkedvnek csak foszlányait dolgozta fel.

Más tekintetben is elválik a fiatal Krúdy útja Mikszáthtól. Mikszáth látókörét lezárta a humor kerek és kerekítő mosolya, ám az ifjú Krúdyban feszegető nyugtalanság érezhető. Nem időzik olyan tempósan és kényelmesen a témáinál, mint Mikszáth, nyugtalanul szökell, mohón vándorol, sokat markol. Korán jelentkezik írásaiban érett korának legjellegzetesebb vonása: az élet és álom összefonódása; furcsa merengés, melyet a gondolat és a megérzés, a sejtés és a látás, tehát az ember legnemesebb képességei közösen szövögetnek. Figurái olykor már félig-meddig fantomokká válnak, egyelőre nem tud mit kezdeni velük, de már sejti, hogy a magyar legalábbis annyira a fantomoknak él, mint a valóságnak, – ezek a fantómok azonban merőben másnemű lények, mint amelyekkel hasonló néven a nyugati irodalmakban találkozunk.

A századforduló idején a városi-polgári irodalom és publicisztika divatba hozta a magyar táj és szellem lesajnálását. Szüksége volt erre, hogy a maga gyorssütetű lényegét igazolja és kapitalisztikus természetű üzleteit sikeresen gyümölcsöztethesse. A fiatal Krúdyban a lesajnált, lenézett vidéki élet egyszerre kivirul, minden színe és íze szellemmé tisztul, megindul, létét érezteti, mondanivalóját suttogja. Az „urbánus” elmélkedők arról panaszkodtak a századforduló idején, hogy a magyar élet szegény, nem ád elegendő élményt és ingert nagyszabású művek, modern regény-eposzok teremtésére. Krúdy eleven cáfolat volt már elindulásában is, de nem akadt magyar kritikus, aki észrevegye. Később is a magyar kritika mostoha gyermeke maradt Krúdy Gyula. Legtöbb művéről komolyabb kritika nem látott napvilágot, utolsó műveit észre sem vették, vagy pedig közhelyeket férceltek róluk. Mindmáig egyetlen megértő és megérző tanulmányt sem kapott, a haladók éppen úgy megfeledkeztek róla, mint a konzervatívok, holott a magyar élet gazdagságának egyik legnagyobb irodalmi bizonyítéka.

A fiatal Krúdy már látta, hogy a magyar élet – „létezésünk” – groteszk, „aszimmetrikus”, melyet hiába igyekeznek nyugatos „szimmetriába” törni Kazinczy Ferenc óta annyian. Azt is érezte, hogy ez az aszimmetrikus, gyakran groteszkbe hajló alkat a szimmetriánál átfogóbb, teljesebb kozmikus egyensúlyt fejez ki, tehát magasabb rendű és ősibb művészi egyensúly is létezik az antikból kölcsönzött szimmetrikus harmóniánál; Krúdy nem pácolta humorba groteszk figuráit és az „aszimmetrikus” magyar egyéniséget, volt bátorsága a maga valóságában kifejezni és mindvégig hű maradt hozzá.

Ám első novellái még nem sokat mondanak erről a Krúdyról. A szakállszárítón, A podolini takácsné, A pajkos Gaálék még csupa szabályos, kerek novella. Még sokat ád a szokványos mesére, a fogható történetre és ebben a modorban is kitűnő elbeszélőnek bizonyul. 1910 körül történik döntő fordulat művészetében. Egyszerre ösztövér meséjű történeteket kezd írni; felületes szemlélő azt hiheti, hogy hanyatló korszakba érkezett. A külső történet mindinkább eltűnik írásaiból s hűlt helyét még nem tölti be nagyarányú belső ömlés, de érezzük, hogy az író már fölemelte fejét az „ölből”, a patriarkális legendák légköréből. Szindbád volt az átmenet, a keleti hajós, az Ezeregyéjszaka hírnöke, akinek történeteiből csaknem az író önéletrajzát is összeszedhetjük. Szindbád alakja ismét keleti „visszahatás”, helyesebben „visszaütés” a magyar irodalomban. Szelíd, de határozott tiltakozás romantikánk és realizmusunk emberábrázolásával szemben egyaránt. Novellafüzérek tömege született róla s a Szindbád-históriák jobbjai és legjobbjai már nem a régi novellatípus ellen tiltakozó szikár írások, hanem tele vannak prózává folydogáló zenével, sajátságos kozmikus légkörrel és bűbájossággal. Szindbád nem „egyéniség” a romantika duzzadt, vagy pedig a realizmus körülhatárolt értelmében, tulajdonképpen nem is ő a Szindbád-históriák igazi hőse, hanem a szeszélyes, irgalmatlan lét, mely sodorja, löki, vonzza, kalandokba bonyolítja. Tájak, kozmikus mámorok és szomorúságok úsznak véle együtt, emlékei testet öltenek, halottjai visszajárnak, az élők pedig olykor holt képpé fakulnak. A széles, határtalan létnek Szindbád körül gomolygó atmoszférája szinte fontosabb Szindbád alakjánál s a léha kalandor egyre jobban a mítoszok humánumára emlékeztet: a kozmikus színjáték mérhetetlen gazdagsága és szent felelőtlensége csapódik le benne. A kor nem vette észre, hogy ez a rafináltan finom figura milyen elszánt tiltakozás a nyugati kultúra életszemlélete és emberszemlélete ellen. A racionalizmus, a realizmus, a naturalizmus és mindenféle izmus bekerítette a létezés egy-egy darabját és „rendszert” csinált a határokon belül, élesen elkülönítette a dolgokat és néhány eredőre vezette vissza őket, néhány alkotó tényező ismerete alapján pontos és kielégítő magyarázatot akart adni az egész létezésről. Az irodalomban megszületett a homocentrikus életszemlélet, a racionalizmusba korlátozódott emberhez szűkítették a létet, a világot, a ráció fénysugaraival próbálták megvilágítani a mindenséget. Krúdy közönyös gőggel tekintett erre a felfogásra, szembehelyezkedett korának uralkodó kultúrájával, mint Ady: széttörte a korlátait, vállrándítással felelt a ráció gőgös követeléseire, – a legnagyobbra vállalkozott: a határtalan létet próbálta furcsa zenei-prózai műveivel megfogni, felérni.

Közben kísérletet tett, hogy regényt írjon a maga életérzésének képére és hasonlatosságára. A vörös postakocsi az első kísérlet, nemsokára megírta Őszi utazás a vörös postakocsin címen a folytatását is. Ebben a két regényben olykor már teljesedés, ami a Szindbád-novellákban többnyire még csak sejtelem, már érezzük a fantomok suhogását, de ezek a fantomok eleven emberekbe járnak hálni, vagy vendégségbe. Félig-meddig azonosak az élőkkel, akik folyton kilépnek szokványos emberi dimenzióikból, melyeket különben nagyon szeretnek és forrón betöltenek, szívesen időznek szeszélyes kanyargóinál, holott lényegében csak az élet határértékei, sűrített tartalmai izgatják őket. – Krúdyt is az élet sűrített tartalma érdekelte, melyet csak a mámorban lehet fölérni. Művészete mégsem nevezhető szürrealizmusnak, inkább mágikusnak s bűbájosnak, bár igazi mágiája még csak szárnyát bontogatja ebben a két regényben.

De már nyíltan szakít az élet meseszerű ábrázolásával, a határozott történetre, események logikus sorozatára épülő regénnyel, melyet „reálisnak” vélt a kor, Krúdy azonban tudta róla, hogy a legnyilvánvalóbb valószerűtlenség és valószínűtlenség. Afelé közeledett, amit a racionalista kor „vízióként” kezelt, holott Krúdy „víziói” többet foglaltak össze a bennünk és körülöttünk történő létezésből, tehát a valóságból, mint a realizmus és naturalizmus minden igyekezete. A magyarság páratlan egyensúlyérzéke természetesen Krúdyban is elevenen élt, a „vizionárius” helyenként tobzódik az érzékiségben, majd csaknem átcsap a társadalmi regénybe, még pedig a legtisztább művészettel: nem elegyít tendenciát a műbe, nem lép fel szigorú prédikátoros modorban, hanem a keleti bölcs mindent megértő egykedvűségével ábrázolja, hogy mi minden tört be 1867 után az országba s csalta, szédítette, egyben vigasztalta, narkotizálta a meggyengült és korhadt gyökerű nemzedékeket. Észrevette, hogy a modern urbanizmus mérgei miként keverednek a magyar úri bomlás mérgeivel s a kettő furcsa nyugatos-ázsiai lázától miként vonaglunk, táncolunk, vagy önmagunkba roskadunk, – Ady híres Korroborijának élménye benne villant fel először. Krúdy érezte, hogy a kapitalista-materialista-racionalista nyugat-európai világrend értelmében haszontalannak tetszik a magyar társadalom jelentékeny része, nincs számára fölmentés és jövő. De ugyanalakor érezte az időszerűtlenek, lemaradottak, az életképtelenek igazát is, meghallotta, hogy mélyebb és igazabb életanyag hörög és haldoklik bennük. Nem csupán a társadalmi harc elesettjeit látta, hanem az emberi elesetteket is, a „keleti” magyarokat, akik egy reánk kényszerített idegen életforma halálos sebétől véreznek, akik élve fantomokká szépülnek, vagy nyomorodnak. Úgy vetették be ezek magukat az „urbs” idegen életébe, mint az öngyilkosok a nagy tóba, kísértetek lettek már életükben. Egy egész „fajta” seblázát, vízióit és agóniáját látta Krúdy Gyula, az úri magyarság nagy halotti torát, mely társadalmi szemmel riasztó volt s méltónak ítéltetett a halálra, de mégis: magyar ősképek mozdultak benne, a magyar humánum adott hírt magáról.

„Eltévedt lovasok” lépdelnek s vágtatnak ebben a két regényben, kergetik a fényt, melyre szomjúhoznak, de ezen a földön még csak, vagy már csak lidércek pislognak s lobbannak csalfán. Szemere Miklósban, e két regény hősében, azt ábrázolja, hogy hová züllött a „nagy kán”; ő járja legválasztékosabban az úri magyarság haláltáncát. Krúdy többek között ezt a haláltáncot is páratlan művészettel írta meg, – hangsúlyozom, hogy többek között, mert a társadalmi mondanivaló csak színe volt dús spektrumának, Krúdy mindig a teljes létezés kifejezésére törekedett, tér– s időszemlélete messze elhagyta a kor tér– s időszemléletének határait. A társadalom nála csak egy szerv volt az egész lét, a mágikus alkatú emberség sűrű egészében, ezért: Ady s Juhász mellett ő a kor egyetlen mitológiai alkatú írója. De éppen ezt nem vették észre benne, ezt nem méltányolták. Ha műveit összehasonlítjuk a kor nyugat-európai irodalmával, feltétlenül érezzük, hogy Krúdy mélyebb, ősibb, bonyolultabb kultúrából jött. Éppen úgy eurázsiai alkatú író, mint Ady vagy Tamási.

Krúdy a világháború derekán bontakozott ki igazán: 1915 és 1920 táján születtek legnagyobb művei. Tömérdek novella mellett egész sereg regényt írt, a magyar regény határai beláthatatlanul megnőnek, kiszélesednek ezekben a művekben, életérzésük diadalmasan hódít, olyan szűzi tájakra érkezik, melyekhez ki tudja, mikor jut a lomhán ballagó magyar tudat. Ebben az időben született a Napraforgó: a szlávos mélabú találkozik az elevenebb magyar pezsgéssel, a misztikum elegyedik a bölcs kétellyel, a lengyeles cifraság az egyszerűségre való törekvéssel. Modern figurák őslényekkel váltakoznak, a valóság éles vonalait a népmese bűbájossága fátyolozza. Urbánus fények jelei vetítődnek és futnak végig a szabolcsi puszták ázsiai nyugalmán, fölverik időtlen merengését. Szörnyeteg, rémek, démonok jelentkeznek, kilépnek a mitológiából, korszerű testbe öltöznek, csak mi nem vesszük észre, hogy mi rejtezik általában a korszerű köntös alatt, mert megtéveszt bennünket a homocentrikus életérzés, a nyugati-humánus szemléletmód, a racionalista okoskodás. Pedig őslények, világerők, kozmikus fintorok és mosolyok megtestesítői vagyunk s ha egy-egy pillanatra elaltatjuk tudatunkat, nagyszerű jelenések tolulnak szürke életünk helyébe. Krúdy nyugati értelemben „antihumánus” író volt, mint az ázsiai szellemek általában, – az alvilág, a démonok lakóhelyét látta az emberben, a legjobb esetben: angyalok és démonok, vagy faunok és a föld szelíd jóságát megtestesítő asszonyok utódait. A fogantatás, a szülés nála: mitológiai tény, esemény volt. Életérzése, szemléletmódja egyre gazdagodott, amint „delíriuma” folyton mélyebb vidékekre rántotta, – mágikus és démonikus erők átjáróhelyének tartotta az életet, azért becsülte oly kevésre s nem félt a haláltól, bár az élhetést élvezte, fenékig ürítette.

Tudat alá szorult világunknak Ady mellett ő a nagy magyar megfogalmazója. Az ő magyarságának nincsen szüksége külsőséges jelekre, – még a „nagy nemzedék” legjobbjai, Ady, Móricz, Juhász és főként Szabó Dezső is sokkal több külsőséges jellel és eszközzel dolgoztak. Krúdy magyarsága az volt, ami mélybe szorult idők folyamán és az egész mélység feltört belőle, fekélyes titkaink, üszkösödő vétkeink, démonaink, mágiánk, ősvallásunknak a XX. századba illő megfogalmazása és éreztetése. Ha rokonát keresem, meg kell állapítanom, hogy figurái éppen olyan „szörnyetegek”, mint a másik nagy kelet-európai regényíróé, Dosztojevszkijé, ám az orosz próza lassúbb folyású és terpeszkedőbb méretű, a magyar szintetikusabb, sietősebb, balladásabb, – a „balladai ritmust” Krúdy Gyulában éppen úgy megtaláljuk, mint Adyban.

Legnagyobb s egyben legkevésbé méltatott regénye Az asszonyságok díja. Ki tudja, mikor veszi észre tudatunk, hogy a leginkább szintetikus magyar regény immár megszületett s akkora kultúrterületek, annyi életforma s epikai forma sűrűsödik benne egésszé, a léthangoknak olyan teljessége szól belőle, aminőt eddig csak a zenében, a legnagyobbak, legtökéletesebb műveiben észlelhettünk. Csakis európaivá finomodott „barbár” lehetett képes ilyen vállalkozásra, „úr”, – a szó legmagasabb értelmében, – akit nem kötnek külső terhek, kötelezettségek és belső gátlások, hanem teremtő akarata alá termett anyagnak tekinti az életet, leigázza és szabadon, a maga képére és hasonlatosságára formálja. Érett nomád hajlamok nélkül sem születhetett volna meg ez a regény. A modern nyugati irodalom szükségszerűen magára öltötte a polgár ólomszárnyait. A város súlyos kövei, a lomha polgári életformák láthatatlanul reánehezedtek, a ráció szigorú törvények kordájába fogta az érzékeket, az ösztönöket, – az élet tehát nagyon gondos szűrőn keresztül érkezett az irodalomba. Látszólag ugyan hatalmas irodalmi szabadságharc történt, a naturalizmus például az ösztönök életére vezette vissza az egész emberi létezést, ugyanakkor azonban az ösztönéletet két ösztönnek működésére „egyszerűsítette”, tehát a „haladás” és az emberábrázolás „szabadságának” örve alatt megtagadta az ösztönélet sűrű, összetett voltát, ágasbogas gazdagságát. Krúdy ebben a regényében szakít a legszerencsésebben, mert legbátrabban, a nyugati szemléletmóddal: mindjárt a regény első soraiban az egyszerű polgári figura, Czifra János mellett föltűnik a Démon, az ember láthatatlan kísérője és kísértője, az emberi személyiség „alteregója”, akiben összesűrűsödik mindaz, amit a szabályszerű polgár nem mer megélni, hanem gondosan száműz tudatából. A Démon: az elfojtott vágy, az álom, a megbilincselt ösztönök üzenete, a szellemi titkos jele, a lélek néma pihegése, a kötelékeik közül néha felszabaduló emberi hajlamok tombolása vagy mélázó kószálása. Ez volt a Démon a mitológiában is: az ősállapot, a kozmosz s a káosz hírnöke, a hűtlenné vált és fölfelé törekvő emberhez, – Czifra János, a szabályszerű polgár mellett tehát a mitológia áll őrt.

A regény első harmincöt oldala különben polgári regénynek tetszik, ferencvárosi életkép s a harmincötödik oldalon úgy érezzük, hogy a polgári regényt immár szükségtelen is folytatni, – az író máris kimerítette a névtelen pesti polgárok életét, még pedig távolról sem „mennyiségi” tekintetben, tehát az ábrázolás külsőségesebb eszközeivel, hanem inkább zenei kompozíciót szerzett róla. Ekkor következik a nagy meglepetés: a Démon megmutatja Czifra János törvénytisztelő és átkozottul józan polgárnak mindazt, amit gondosan sepert tudata nem volt hajlandó tudomásul venni, bevezeti Budapestnek – Budapestnek? a modern „urbs”-nak – rejtelmeibe, oda, ahol felszabadul alteregónk, a bennünket kísértő Démon s kárpótlást vesz magának. Ebből a nagyszerű életanyagból és élménytömegből gyengébb tehetség mindenesetre „erkölcsrajzot” írt volna. Krúdy azonban nem köt ki ilyen sekélyes partoknál, tudja, hogy amit mi „erkölcstelennek” ostorozunk, sok ezer éves emberi vergődést takar. Emberi lényünk s létünk elnyomott „alvilágának” feltörő bosszújáról, borzalmas elégtételéről van szó. Itt bontakozik ki teljességében a regény forradalmi alkata: a főhősre és főeseményre szabott műnek már körvonalait sem találjuk, jönnek s mennek a figurák, a meglepetések, a váratlan események, hiába keressük a ráció összefüggéseit közöttük. Krúdy semmiképpen sem volt „építő mester”, olyan „értelmetlenül” s meglepetésszerűen hullámzanak az események, mint a valóságos létben, melyből a regényírók általában karajokat szelnek s azután ezeket a kiszakított életdarabkákat rendezik a maguk elméleti világának képére és hasonlatosságára. Krúdy regényének anyaga látszat szerint szétfolyó és szétomló s mégis szerves egységnek érezzük, tehát az író olyan fokú művészi teljesítményt nyújt, aminőre magyar prózaíró sem előtte, sem utána nem volt képes. Roppant formátumú szellem kellett ehhez, mely határtalan életanyagot bír hordozni magában s a lét beláthatatlan változatosságát át tudja hatni a maga géniuszának atmoszférájával és fényével. A regényíró általában az egység illúziójával dolgozik s matematikai összhangra építi művét, Krúdy nem az egységnek, hanem a mérhetetlen változatosság összetartozandóságának hitét és illúzióját adja, mint a zene. Epikus arányok és bölcselkedő hajlamú méretek helyett kozmikus és mitológiai mértékkel nyúl az életbe, még pedig a XX. század nagyvárosi-polgári életébe, – egy ősibb kultúrájú és elemibb életérzésű kontinensnek, Ázsiának szemléletmódjával. Ázsiában az ősi ember, a „barbár” és a legmagasabb rendű kultúra került egyensúlyba, ennek az egyensúlynak kifejezője a groteszk. Krúdyban is ez a két roppant tényező egyensúlyozódott, mindvégig barbár maradt, de művészetének érzékenysége és kultúráltsága nemcsak elérte a nyugati irodalom csúcsait, hanem túlnőtt rajtuk.

Krúdyt össze kell hasonlítanunk a kelet-európai kultúrával is, helyesebben; meg kell jelölnünk helyét a kelet-európai irodalomban s úgy érezzük, hogy ez a kísérlet némiképpen a magyar kultúra kelet-európai helyére és jelentőségére is rámutat. Az embernek és démonának viszonyát írta meg óriási regényeinek sorozatában Dosztojevszkij is. A nagy orosz is a kettő egyensúlyát kereste, egyre óriásibb kísérletekbe fogott s az egyensúlyt egyre kevésbé találta meg. Új sarj születését várta, népének terhes méhéről prédikált, megáldotta méhét, a keresztény messianizmusból óhitű-szláv messianizmust alkotott. Látta az egyensúly elemeit, de csak az elemeit látta, a teljesedés élményéhez nem jutott el, hiába vándorolt szüntelenül népének beláthatatlan élettengerében. Krúdynak az egyensúly sikerült, legszintetikusabb, legmerészebb regényében, Az asszonyságok díjában érezzük a teljesedést legtisztábban. Az egész ember szólal meg benne, a Démon lerázza bilincseit, markába kapja eddigi rabtartóját, kalandokba, gyönyörökbe és határtalan fájdalmak világába hurcolja, alvilági dörmögések és magasba való fohászok törnek föl egymás mellett, a zárt, rendezett emberi világ és a démonikus atmoszféra összefolynak, dúlt csatatérré válik a test és a lélek s mégis nagyszerű egyensúly uralkodik ebben a regényben. Az író nem tagadja meg a kelet-európai s ázsiai démonizmust, de nem fordít hátat az európai humanizmusnak sem, mindkettő fölé nől: egyensúlyt teremt belőlük. Annyiban „antihumánus”, amennyiben a szűk nyugati „humanizmus” fölé nő.

Az asszonyságok díja derekán fordulat történik ismét, az „erkölcsrajz” befejeződik s átveszik az uralmat Krúdy sajátságos víziói. Ettől kezdve egy vajúdó asszonyról szól a regény, aki kínjai közepette átéli egész eddigi életét, Az emlékek s látomások azonban nem képszerűen peregnek, hanem testté, érzéki valósággá válnak. Ám nemcsak személyiségek, figurák, egyéniségek kerülnek a regény-vízió lapjaira, hanem az embereken s tájakon szüntelenül átvonuló kozmikus és démonikus lét is. Itt értjük meg Krúdy sajátságos humanizmusát, mely egyként mentes a szláv szánalomtól és a nyugat-európai individualizmustól, – pogány hitvallás ez a „humanizmus”: a kereszténység megalapította belső világunk gátrendszerét, zsilipjeit és határmezsgyéit, két részre osztotta a belső embert: angyalira és démonira s a kettő szüntelen háborúságra ítélte. Ázsia azonban az ősi egyben hisz, az ázsiai „vallás” az ősi eggyé való tisztulás, az egész ember felszabadulása útján. Krúdyban ez az ázsiai vallás nőtt modern művészetté, vegyült bele az európai XX. század széteső, forradalmakkal telített életébe s erősebbnek bizonyult e század emberi lázánál, megbirkózott az idő nyugtalan és zabolázhatatlan emberi hullámaival, – ősibb és erősebb volt nála. Krúdy e „vallás” értelmében nem választotta ketté a belső életet, mint a keresztény szemlélet, nem elemezte módszeresen, mint a korszerű nyugati kultúra, nem vezette naivan vissza néhány tényező működésére, nem vélte materiális események utórezgésének, hanem ősi egységnek tekintette, s egész valójában kiöntötte, a tudatos és tudatalatti tények s események mesterkélten elkülönített életét egymásba zúgatta, az embert és a démont, mint valamikor a teremtő, összekeverte. S ami a legtöbb: kifejező eszközt tudott teremteni ennek az eddig csak zenével kifejezhető élménynek.

A fogantatás és a szülés misztériumának legangyalibb megfogalmazását kapjuk ebben a regényben, a démoni kavargás után egyszerre az égbolt nyugodt, tiszta szárnyalását érezzük, Olyasféle egyensúly él ebben a műben, mint Dante trilógiájában, a hasonlóság érdekes tényt világít meg: egyensúlyérzékünk Európában egyedül a latint tekintheti testvérének. A latinság dolga azonban könnyebb volt, mert a saját ősi televényén maradt meg, sarjadt tovább; nekünk „új tájon” nemcsak Európához kellett idomulnunk, hanem Európát is magunkhoz, ázsiai valónkhoz kellett idomítanunk. A feladat nagyon kevés magyar alkotónak sikerült annyira, mint Krúdynak; teljesítménye csak Ady, Bartók és Kodály teljesítményéhez fogható.

A legmagasabb rendű „felelőtlenség” élt Krúdy Gyulában, a nomádé, a pusztai lovasé, akit nehezen érthetünk meg a civilizált világ korlátolt vastörvényei szerint, mert kozmikus törvény és felelősség él benne. Ez a „felelőtlenség” tette nagy íróvá, vakmerővé. Két irodalmi korszak határán, midőn a régi tűzzel-vassal küzdött penészes törvényeinek uralmáért, az új pedig a maga törvényeinek diadaláért. Krúdy csöndesen, észrevétlenül, nem méltányolva szellemi világunk fölé nőtt. A kiegyezés szikjéből táplálkozó konzervatizmus nem tette tudomásul, hogy az őskort hordozza a pesti éjszakák bolygója, az irodalmi forradalom pedig megint csak, nem vette észre, hogy Krúdy sok tekintetben túlnőtt rajta és olyan vidékeken jár, melyeknek létezését csak évtizedek múlva fedezik majd fel azok, akik a tudat lámpájával keresik az emberiség útját.

FÉJA GÉZA.

(Sorsunk, 1943/2. /február/ 108-116. p.)