Krúdy Gyula

Írta: FÉJA GÉZA.

 

Meghalt Budapest szélén sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni. S történt ez 1933-ban, mikor is a magyar urak sűrűn hangoztatták, hogy ki kell venni az irodalom istápolását az „átkos, destruktív” zsidók kezéből s más kezekbe kell eme szegény, haldokló ügynek kerülnie. Ám e halál árnyékából láthatjuk, hogy mint működött ez a híres „másik” kéz...

Krúdy Gyula, a nyírségi dzsentrik sarja sem ért meg tehát tíz pengőt a mai Magyarországnak. Mi vár vajon azokra, akik Martinovicsékhoz közelebb fekvő vidékekről jöttek, olyan talajrétegekből, melyek a jakobinus fának kedveznek különösen? Vagy egyenesen az elfojtott, izzó paraszti mezőkről? Vagy munkástanyák poklából? Akikben már kihalt, akikből már kihunyt az ómagyarság ama híres derűje, mely Krúdyt még éltette. Mit fogsz vélünk tenni óh híres „másik” kéz, mely álmodban is Pekár Gyula tenyerét szorongatod?

Ám Krúdy Gyula mellé nem illik e harag s félrehajtott; merengő, immár rögök közé omlott szép fejétől bocsánatot is kell kérnünk érette. De a mi vérünket már nagyon megszállotta a végzet keménysége s csak ha a könnyek oldják fel néha-néha szelídséggé, ilyenkor: koporsók mellett... S könnyek közt őrizzük Krúdy örökségét: nagy-nagy tisztaságát, melyről közhely immár beszélni s éppen ezért ideje lenne méltó szavakat ejteni róla. Mert Krúdy művészete életstílus volt legelsősorban. S ezt a stílust nem hagyta, nem engedte, tömegtermelése rabszolga-napjai közben is megőrizte, föllobbantotta, kizengte, mondataiba itatta, mint az erős, a nemes, időket átfogó és sorsokat irányító vért. Ady Endre sorai illenek az ő művészetére is: „És voltam úr, a vers csak cifra szolga.” Krúdy Gyula is elsősorban a maga nagyszerű, teljes, kusza, tiszta s „bogos-ágas” költői kedélyét adta, nem fogták formák, törvények és szabályok, nem volt kompozíciója, de volt nagyszerű és nagyon gazdag élete s kedélye. A Krúdy-írásokat ez a teljes és tiszta szabadság jellemzi, sohasem volt más cél ja az ő száz s egynéhány kötetének, mint képeken, alakokon s emlékeken át a maga különös költői kedélyét kizengeni, a maga kedélyére hangszerelte az egész magyar életet.

Úr volt tehát a szó legjobb értelmében, akár Ady Endre, életstílusának töretlenségét, lírájának érinthetetlenségét jelentette ez a szó akkoriban, mikor a magyar úr fogalma lassan s biztosan süppedt és süllyedt az örökké alacsony mocsarak felé. Krúdy Gyula kiírta, kizengte, képekbe s alakokba öntötte, emlékekbe fürösztötte mindazt, ami a magyar úr legjobb ösztöneiben élt, ami életének fényt, mámort és stílust adott az erősebb és gazdagabb napokban. Mint Kaffka Margit, ő is elbúcsúztatott a magyar úri élet verőfényeitől, de hosszan tartott Krúdy búcsúja, mert közben a saját életétől is elbúcsúzott.

Figyelmeztették őt arra, hogy benne a magyar élet egésze él: a paraszti búcsúsoktól Szemere Miklósig s az éjszaka pillangóitól a „barchent-nadrágos józsefvárosi asszonyokig”, tehát néki illene és kellene megírni a magyar élet nagy regényét. Holott az ilyen fajta „nagy regény” merőben idegen gondolat és terület volt Krúdy Gyula számára. Krúdy játszott, pajtáskodott, mulatozott az élettel s a dolgokkal, elkísérte útjaikat, kiskorcsmában ült vélük, bepislantott a hálószobájuk ablakán, históriákat eszelt róluk, hajnali bíbort s alkonyfényt sugárzott rájuk, megcsillogtatta őket s hosszú pihenőre küldte a magyar vidék bársonyos ködének világába. S ezt volt az ő nagy regénye: Krúdy Gyula viszonya a magyar világgal, Krúdy Gyula kedélyének kísérő zenéje a magyar világhoz. Azt adta, ami adatott néki, maradék nélkül és tökéletesen. Azért maradt a félig-elismertség becstelen honi állapotában...

Különös kedvtelése volt a kísértetjáratás, ám nem valami misztikus, babonás módon. De visszaidézte és szépségbe építette a halottak életét, a Tegnapok ködlovagjai és a XIX. század vizitkártyái címen. S e két sorozat egy nagy regény együttvéve, egy egész század lélekzik bennük, éppenúgy amint, vagy 8-10 esztendeje közölt, naptár-kommentárjaiban ott ragyog az egész vidéki élet, avagy Pesti leveleiben a világháború itthonmaradt Magyarországa. Újságcikk, széljegyzet, regény, novella lényegében ugyanegy volt neki. Egy-egy kis jegyzetben olykor a legtökéletesebb művészetet kaptuk s egy-egy kényszeredettebb regényében örök időkre szóló részletek várják a rendező kezet, gondoljunk csak a „Festett király” első lapjaira, Szapolyai szüretére, melyben különös szemével egy egész század néz ránk egy tokajhegyaljai szüret panorámájából. Tehát egyenletes tehetség volt nagy egyenetlenségeiben is, mint a cigány vonója, mely fáradt s unt nóták közül folyton kizeng és fölzeng, elfojthatatlan nótaösztönében folyton újjászületve és újjáéledve. S most, ha akad majd igazi Krúdy-bíráló és Krúdy-gyűjtő, el fogunk bámulni a sok kincs felett.

S Krúdy úr úgy halt meg Pest környékén egyedül, mint egy barbár. Barbár, aki lassan-lassan kihalt a „finomabb és műveltebb” életből s öregedő érdekesség maradt. Még temetésén sem kapott lángra az emberi és az írói lelkiismeret. Nemcsak a hivatalos Magyarország maradt el, így a Székesfőváros is, hanem a „Nyugat” is megfeledkezett róla, melynek pedig hosszú időn át főmunkatársa volt. Az időből esett ki? Dehogy! A magyar idő csúszott félre az élet útjából s száműzetésben, magányban, kényszerzubbonyban senyved a magyar kulturális lelkiismeret!

Vajon nehéz volt-e Krúdy Gyula úrnak itthagyni ezt a világot?

 

(Szabadság, 1933/19. /máj. 21./ 3. p.)