Krúdy Gyula
Írta:
FÉJA GÉZA.
Meghalt Budapest szélén sötét szobában, mivel
villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni. S
történt ez 1933-ban, mikor is a magyar urak sűrűn hangoztatták, hogy ki kell
venni az irodalom istápolását az „átkos, destruktív” zsidók kezéből s más
kezekbe kell eme szegény, haldokló ügynek kerülnie. Ám e halál árnyékából
láthatjuk, hogy mint működött ez a híres „másik” kéz...
Krúdy Gyula, a nyírségi dzsentrik sarja sem ért
meg tehát tíz pengőt a mai Magyarországnak. Mi vár vajon azokra, akik
Martinovicsékhoz közelebb fekvő vidékekről jöttek, olyan talajrétegekből, melyek
a jakobinus fának kedveznek különösen? Vagy egyenesen az elfojtott, izzó paraszti
mezőkről? Vagy munkástanyák poklából? Akikben már kihalt, akikből már kihunyt
az ómagyarság ama híres derűje, mely Krúdyt még éltette. Mit fogsz vélünk tenni óh híres „másik” kéz, mely álmodban is Pekár Gyula
tenyerét szorongatod?
Ám Krúdy Gyula mellé nem illik e harag s
félrehajtott; merengő, immár rögök közé omlott szép fejétől bocsánatot is kell
kérnünk érette. De a mi vérünket már nagyon megszállotta a végzet keménysége s csak ha a könnyek oldják fel néha-néha szelídséggé,
ilyenkor: koporsók mellett... S könnyek közt őrizzük Krúdy örökségét: nagy-nagy
tisztaságát, melyről közhely immár beszélni s éppen ezért ideje lenne méltó szavakat
ejteni róla. Mert Krúdy művészete életstílus volt legelsősorban. S ezt a
stílust nem hagyta, nem engedte, tömegtermelése rabszolga-napjai közben is
megőrizte, föllobbantotta, kizengte, mondataiba itatta, mint az erős, a nemes, időket
átfogó és sorsokat irányító vért. Ady Endre sorai
illenek az ő művészetére is: „És voltam úr, a vers csak cifra szolga.” Krúdy
Gyula is elsősorban a maga nagyszerű, teljes, kusza, tiszta s „bogos-ágas”
költői kedélyét adta, nem fogták formák, törvények és szabályok, nem volt
kompozíciója, de volt nagyszerű és nagyon gazdag élete s kedélye. A Krúdy-írásokat
ez a teljes és tiszta szabadság jellemzi, sohasem volt más cél
ja az ő száz s egynéhány kötetének, mint képeken, alakokon s emlékeken át a
maga különös költői kedélyét kizengeni, a maga kedélyére hangszerelte az egész magyar
életet.
Úr volt tehát a szó legjobb értelmében, akár Ady
Endre, életstílusának töretlenségét, lírájának érinthetetlenségét jelentette ez
a szó akkoriban, mikor a magyar úr fogalma lassan s biztosan süppedt és
süllyedt az örökké alacsony mocsarak felé. Krúdy Gyula kiírta, kizengte,
képekbe s alakokba öntötte, emlékekbe fürösztötte mindazt, ami a magyar úr
legjobb ösztöneiben élt, ami életének fényt, mámort és stílust adott az erősebb
és gazdagabb napokban. Mint Kaffka Margit, ő is elbúcsúztatott a magyar úri
élet verőfényeitől, de hosszan tartott Krúdy búcsúja, mert közben a saját
életétől is elbúcsúzott.
Figyelmeztették őt arra, hogy benne a magyar
élet egésze él: a paraszti búcsúsoktól Szemere Miklósig s az éjszaka
pillangóitól a „barchent-nadrágos józsefvárosi asszonyokig”, tehát néki illene
és kellene megírni a magyar élet nagy regényét. Holott az ilyen fajta „nagy
regény” merőben idegen gondolat és terület volt Krúdy Gyula számára. Krúdy
játszott, pajtáskodott, mulatozott az élettel s a dolgokkal, elkísérte
útjaikat, kiskorcsmában ült vélük, bepislantott a hálószobájuk ablakán,
históriákat eszelt róluk, hajnali bíbort s alkonyfényt sugárzott rájuk,
megcsillogtatta őket s hosszú pihenőre küldte a magyar
vidék bársonyos ködének világába. S ezt volt az ő nagy regénye: Krúdy Gyula
viszonya a magyar világgal, Krúdy Gyula kedélyének kísérő zenéje a magyar
világhoz. Azt adta, ami adatott néki, maradék nélkül és tökéletesen. Azért maradt
a félig-elismertség becstelen honi állapotában...
Különös kedvtelése volt a kísértetjáratás, ám
nem valami misztikus, babonás módon. De visszaidézte
és szépségbe építette a halottak életét, a Tegnapok ködlovagjai és a XIX.
század vizitkártyái címen. S e két sorozat egy nagy regény együttvéve, egy
egész század lélekzik bennük, éppenúgy amint, vagy 8-10 esztendeje közölt,
naptár-kommentárjaiban ott ragyog az egész vidéki élet, avagy Pesti leveleiben
a világháború itthonmaradt Magyarországa. Újságcikk, széljegyzet, regény,
novella lényegében ugyanegy volt neki. Egy-egy kis jegyzetben olykor a
legtökéletesebb művészetet kaptuk s egy-egy kényszeredettebb regényében örök
időkre szóló részletek várják a rendező kezet,
gondoljunk csak a „Festett király” első lapjaira, Szapolyai szüretére, melyben
különös szemével egy egész század néz ránk egy tokajhegyaljai szüret
panorámájából. Tehát egyenletes tehetség volt nagy egyenetlenségeiben is, mint
a cigány vonója, mely fáradt s unt nóták közül folyton kizeng és fölzeng,
elfojthatatlan nótaösztönében folyton újjászületve és újjáéledve. S most, ha
akad majd igazi Krúdy-bíráló és Krúdy-gyűjtő, el fogunk bámulni a sok kincs
felett.
S Krúdy úr úgy halt meg Pest környékén egyedül,
mint egy barbár. Barbár, aki lassan-lassan kihalt a „finomabb és műveltebb”
életből s öregedő érdekesség maradt. Még temetésén sem kapott lángra az emberi
és az írói lelkiismeret. Nemcsak a hivatalos Magyarország maradt el, így a
Székesfőváros is, hanem a „Nyugat” is megfeledkezett róla, melynek
pedig hosszú időn át főmunkatársa volt. Az időből esett ki? Dehogy! A magyar
idő csúszott félre az élet útjából s száműzetésben, magányban,
kényszerzubbonyban senyved a magyar kulturális lelkiismeret!
Vajon nehéz volt-e Krúdy Gyula úrnak itthagyni
ezt a világot?
(Szabadság, 1933/19. /máj. 21./ 3. p.)