FEJÉR ÁDÁM

I. TÚL A SZECESSZIÓN

(UTOLSÓ SZIVAR AZ ARABS SZÜRKÉNÉL)

A novella megértésére törekedve figyelmünket mindenekelőtt egy vésztjósló, előérzetektől terhes, szimbolikusan értelmezhető és az egész szövegen végigvonuló motívumsor köti le. Mindjárt a bevezető sorok után értesülünk arról, hogy az ezredesen

„fertelmes, soha nem érzett éhség vett... erőt. Éhes volt a gyom­ra, éhes volt a szája, félálomban forgatta a nyelvét, szájában soha nem érzett, soha el nem ért ételek ízeivel.”

Az infernális éhségérzet rendellenességét nem sokkal később egy hasonlat konstatál­ja: „...olyan gusztusok vettek rajta erőt, mint az asszonyokon szokott bizonyos állapotokban”. És itt mindjárt meg is fogalmazódik az éhség támasztotta és az éh­ségben kifejeződő szorongás: „Végül még meszet eszem!” A halál és a halálos éh­ség tételes összekapcsolása után nem tűnhet önkényesnek, hogy a klinikai szolgákat, ezeket az egyenruhás embereket, akiknek megjelenésétől függ a friss csapolás, a halál famulusainak tekintjük. Semmi esetre sem csak a környezetrajz teljessé té­telének kedvéért említtetik meg, hogy

„...odaát amúgy is befejeződött a mindennapi boncolás, az életúnt tanár véglegesen megmosta a kezét, megcédulázta a hullákat, amelyeket már végleg el lehetett temetni, míg másokéra talán holnap is szükség lehet, hogy az ördög vinné el a szokásukat.”

Hasonlóképpen kiemelendők, mert kiemelkednek a kocsmai életképből az ott borozgató hullaszállító kocsisok. Az éhség egyik újabb, soron következő rohamát meg egyenesen ilyen kommentár kíséri: „Ha babonás ember lett volna az ezredes, még tán valami különös intésre is gyanakodott volna”. Az elbeszélés vége felé még ezek a meglehetősen egyértelmű kommentárok is túl áttételesnek tűnnek, mert helyüket naivan eleve megoldott, minden sejtelmességet nélkülöző és a pszichológiai hitelesítést sem igénylő szimbólumok foglalják el:

„A fiatalember, amint az ezredest megpillantá, oly rémületet fejezett ki a tekintetével, mintha az ördöggel vagy a halállal talál­kozott volna.”

Vagy valamivel utána: „Gyerünk a laktanyába – kiáltotta hörgő hangon a kocsis fülébe, aki olyan gyorsan vágott lovai közé, mint a halál”. Majd a még naivabb magyarázat:

„Valóban, mint a későbbi megbeszéléseknél kitűnt, ezt a fiákerest nem ismeri vala senki ezen a környéken, pedig itt az Arabsnál min­den valamirevaló bérkocsi meg szokott fordulni. Még ha kerülőt is kellett evégből tennie.”

Ezután a tanácstalan találgató hangnembe való visszazökkenés már nyilvánvaló parodisztikus stilizálásnak hat:

„Az ezredes most nagyon elcsendesedve ült helyén, mintha valami búskomoly sejtelem szállotta volna meg a fiatalember korcsmái megjelenése óta.”

Az ezredes kocsmai kiruccanásának leírását záró mondat: „A havanna valóban íz­letes volt, mint az utolsó szivarhoz illik.” – a címre visszautalva meg éppen több­kevesebb egyértelműséggel pontot tesz a hős élete végére.

Ha az így kiválogatott, hasonló szerepű motívumokat a szövegbe visszahelyezve vizsgáljuk, és névértékűk mellett figyelembe vesszük helyi értéküket is, jelentősé­gük továbbfokozódni látszik. Arra a megállapításra kell jutnunk, az egész novella úgy van megalkotva, hogy ezeknek a szimbolikus utalásoknak jelentését mélyítse, hatását fokozza, számukra szerencsés foglalatul szolgáljon. E törekvés első meg­nyilvánulásának kell már magát a címet tekintenünk és közvetlen utána a kezdő mondat komor leütését: „Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert...”

E figyelemfelkeltő kezdet után a folytatás szenvtelen tárgyilagosságát:

„...a Kaszinó megbízatásából, miután a velszi herceg látogatá­sáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak. A párbajt délután tartják meg a kaszárnyában...”

– a fokozás eszközének tekinthetjük. Lényegében hasonló szerepe van az ezredes unottan elegáns reagálásának is: „...vállat vont. Jó, hát majd belelövök az újságíróba — mondta egykedvűen”. Illetve, annak következtében, hogy közvet­len ezután értesülünk első alkalommal az ezredes éhségéről („De közben nagyon megéhezett. Éppencsak annyi volt izgalma, amely a halálos párbaj napján el­fogta.”), az olvasó mindjárt itt kezdetben olyan ösztönzést kap, hogy a novellát úgy olvassa, mint amely látszat és lényeg, felszín és mély, magatartás és emberi tartalom ellentétéről, az előbbi leleplezéséről és az utóbbi tragikus felszínre töréséről, megnyilatkozásáról szól. Éppen ezért az újra és újra előbukkanó halálmo­tívumot valahogy a mű esztétikai csomópontjának fogja tekinteni, az értelmezés kulcsának, amelyből kiindulva és amelyhez visszatérve a kompozíció megragad­ható. Ez annál könnyebben fog menni, mert az elbeszélés a továbbiakban is a kontraszthatásra épül, és a nyugodt eseménytelenséggel sorakozó zsánerjelenetek meg a kitérésnek ható aprólékos leírások egyenesen kiugratják a drámát magukba sűrítő és előlegező villanásokat.

Aki így közeledik a novellához, az egy magatartásforma széthullását – Thomas Mann-i terminológiával élve – a tartását vesztett formátumos ember dekadenciáját olvassa ki belőle. És találhat is „bizonyítékokat” interpretációja alátámasztására szép számmal. Ez a „szigorú gondolkodású ember” egyre-másra hágja át az addig gondosan betartott viselkedési normákat. Olyan lépésekre szánja magát, amelyeket csak „bizonyos habozás..., körültekingetés, gyanakodások után” tesz meg, és eleve elhatározza, hogy „Ezt az órát úgy sem mondja el soha senkinek...” Sőt ismét mintegy elébefutva a végkifejletnek még a mű elején nevén nevezi a jelenséget:

„Az embernek csak az első lépést kell megtennie a züllés útján, a második lépés már természetszerűleg következik.”

Majd máshol: „Úgy látszik, mindenáron el akart zülleni...”. Ez az ember ki akar bújni a bőréből, kétes kalandokba sodortatja magát, csakhogy olyan legyen, „mint egy nyavalyás kófic, aki most valahol a végrendeletét írja, ha van hozzávaló esze”. Azonosul a házmesterrel, akinek állott sörét megissza, az arra vetődő konfliskocsisokkal, akiknek pörkölt maradékát kitörölgeti, akik elől a szalámicsutkát eleszi. A fiákeres gazdával, akinek nézi a csapos, a kocsmárossal, akinek „töntörgő” feleségét megkívánja. Lényének jobbik fele tiltakozik:

„...az ezredesben még néha-néha felfortyant a gőg, amikor a maga hivatottságára gondolt. Voltaképpen ma délután egy embert kell kivégeznie, aki megsértette az újságjában a Kaszinót...”

De tőle lassanként függetlenedő, ellenőrzése alól kiszabaduló, elemi erőként rátörő mohóságában egyéniségének szilárd összetevői feloldódnak, és egyre gyengülő ellen­állással sodortatja magát e kábulat áramán. A golyó tehát már csak egy lényegében lezárult folyamatot ad a világ tudtára.

Jó megközelítéssel azt mondhatjuk, hogy ez az értelmezés a Krúdy-novellát a Halál Velencébennel rokonítja, az ezredesben az Aschenbach-sors egyik va­riációját látja. Van azonban ennek a közelítésnek legalább egy nagy akadálya: az ezredes figurája. Aschenbach komoly értékek hordozója, személyes válsága ezért kap különös súlyt, tragikus kicsengést. A novella atmoszféráját a vele való gyötrelmes azonosulás és a sorsától való fuldokló szabadulási vágy határozza meg. Az ezredes viszont mindenekelőtt anekdotikus figura, üresfejű, súlytalan pojáca, a Kaszinó szabályainak problémátlan betartója és őre. Ő maga „...annyit szokott gondolkozni az élet és halál dolgai felett, mint egy bástya a sakkjátékban...”.

És ezt fényesen bizonyítja vendéglőbeli fecsegése-locsogása, gyerekes kérkedése, öreguras otromba kötődése, hangoskodása. Súlytalansága olyan mértékű, hogy egyben nem is ellenszenves, kritikával szemlélt alak, aki egy életforma árny­oldalait, bűneit sűrítené magába: komikus csetlése-botlása, joviális gesztusai, a fogadó személyzetétől és vendégeitől neki kijutó lesajnálás egyértelműen kizárják ezt. Tragédia és szatíra egyaránt idegen ettől az alaktól. Ha van a Krúdy-novel­lában valami, ami több az anekdotánál és a bohózatnál, az föltétlen e figurán kívül helyezkedik el, illetve tudta nélkül rétegződik rá a novella világában.

Talán nem teljesen önkényes a két novella címét egybevetni, ahol a halálnak az utolsó szivar és Velencének az Arabs szürke felelnek meg. A Mann-novella tragikus líraiságát bizonyos anekdotikus földhözragadtság helyettesíti.

Kétes a szimbolikus értelmezés jogossága azért is, mert a novella elemeinek túlnyomó részét szükségszerűen kontrasztáló töltelékanyagnak minősíti, mely nem annyira finomabb megformáltságával, mint tömegével, valamiféle összbenyomással hat. Ha mégis lehet aprólékosabb kidolgozásról beszélni – már pedig köztudomású, milyen bőkezű Krúdy a részletekben – akkor az az írói szeszély vagy díszítő kedv számlájára íratik. Mindenekelőtt a kitérésként ható leírásokra gondolunk. Számuk és a novella egészéhez mért terjedelmük igen jelentős. Csak példaképpen néhányat közülük: hogyan szokott az újságíró vacsorázni, a hentesné megjelenése különös tekintettel karikagyűrűjére, a fiatal grófok mulatozásai, a bor és sörmérés ökonómiá­ja, az ezredes fiatalkori toalettje, értekezés az állott sörről, a tepertő és a zöld­paprika elfogyasztásának mozzanatai, a kocsmárosné délutáni álma és a kocsmárosok szerelmi élete, a kozmás pörkölt titkai, a fiákeresek odüsszeái, az abgesnitesz erényei, az egy ollójú rák dicsérete, gondolatok a retekről és a retekszakértőkről, a szalámicsutka leírása, a kocsispálinka elfogyasztása, a fizetés ceremóniája, a szivargyújtás szertartása és még jó néhány.

Kérdés, mi ezeknek a kitéréseknek az építkezési elve. A jelentéktelen apró­ságokban való tobzódás, olyan mikroszkopikus méretekig, olyan mellékes részle­tekig menő leírás, amelyek a mindennapok praktikus mérték- és értékrendszerében többnyire az ingerküszöb alatt maradnak. Minden egyes kitérés egy-egy bizonyos értelemben vett perspektívaváltásnak tekinthető. A váltások során olyan öntörvényű világok nyílnak meg, amelyek mit sem látszanak tudni egy állítólagos nagy, igazi és egyedül igazi világról. A főnézetet – a kocsmabeli zsánert és az ezredes „tragédiáját” – meg-megszakítják és átszabdalják ezek a totálplánban elkapott csendéletek. Beléjük merülve kétségessé válik a központi szimbolikus szál súlyossága és kizárólagossága: mert annak tragikus, XIX. századi (mindegy, hogy tolsztoji vagy flauberti, zolai vagy hardyi) moráljával valami pogány hedonizmust szegeznek szembe, Föltétlenül hideglelős, viharelőtti, szorongással teli, de gyönyörködés, életöröm ez. A semmivel sem kitűnő puszta létező ilyen önfeledt szeretete Petőfi és Puskin óta ismeretlen az irodalomban. Mi mindent lehet tudni egy egyszerű pörköltről: maradék,

„mely délről a fazék fenekén maradt, és jól összefőtt a maga levé­vel. Nem baj, ha kissé megkozmásodott is. Én ugyanis azt hiszem, hogy minden ételnek a vége jó, amely legtovább főtt.”

Milyen közvetlen és kizárólagos az a kapcsolat, amely a párolgó fogás és fogyasz­tója között kialakul, mennyire mellékessé vált minden más fontosabb szempont a tál megjelenésének pillanatában, az egész világ leszűkült a pörköltre, és az ezredes a boldog bekebelezés előtt már lelkileg egyesült vele, egész egyénisége megsemmi­sült a pillanatban, önmagából csak azon szervei maradtak meg, amelyek a pörkölt színének, illatának, ízének felfogására alkalmasak. Csak így magyarázható, hogy nem lát azonnal hozzá, hanem előbb „nagy delíciával nézegeti a húsdarabokat”, aztán „villájával megforgatta egyiket-másikat, különösen a kozmásabbakat, mint­ha ezeket kedvelné leginkább”. És csak ezután fogott hozzá az evéshez. De a továbbiakban is a fogás iránti különös tisztelete jeléül betartja a magatervezte és a helyzet teremtette ceremónia előírásait: csontosakat válogat „és a stílszerűség kedvéért ujjával piszkálja ki a csontot a fogai közül”. Hiszen ő tudja, így jobban ízlik.

A kitérések azonban korántsem korlátozódnak az ételekre. A kocsmárosék ér­zelmi élete és délutáni foglalatosságai köré valóságos kis értekezést kanyarít az író.

A külvárosi kocsma miliőjében rengeteg tanulmányozni valót, rejtett összefüggést, szabályosan ismétlődő törvényszerűséget vél fölfedezni. Például a „hangtalan és örökéletű posztópapucsok”, valamint az éberlaszting cipők nélkülözhetetlen kellé­kei ennek az életformának csakúgy, mint a pirosbojtos sapka. A „borsócskám” felkiáltásnak és az azt követő „durrantásnak” szövevényes pszichológiai háttere van, amelyet azonban nem a jó megfigyelőképességű szemtanú fejt meg, hanem amit a miliő ismerője eleve tud. Csakúgy hosszú és kitartó szorgalommal folytatott tapasztalások eredményei a kocsmárosnék délutáni álmáról tett megfigyelések. De hasonlóképpen csak a kérdés avatott szakembere jelentheti ki, már maga mögött érezve tekintélye súlyát, hogy „olyan kocsmáros még nem akadt a világon, akire méltán ne lett volna féltékeny a felesége”. Annak ellenére, hogy mint köztudo­mású, „szinte a lehetetlenséggel határos, hogy egy ismert kocsmáros szerelmi kalandokba bonyolódhatnék a maga környékén, mert hiszen ez megakadályozná üzleti tevékenységében”.

Az apró, jelentéktelen események élvezetes, stilizáltan tudóskodó, réveteg bonyolításának van néhány nyelvileg is jól megragadható eszköze. Ugyanezek az eszközök szolgálnak a dolgok anyagszerűségének, kiterjedésének érzékeltetésére azzal a céllal, hogy kifejezzék a megragadásukra, beléjük hatolásra irányuló mohó vágyat. Gyakoriak például a köznyelvi normák szerint szokatlan főnévi többes szá­mok, gyakorító igék, sajátos igehasználatok, és a „valamely”, „némely” név­mások: „ahogy a faderekakban is elmélyednek a tavasz jegygyűrűi”, „körültekingetés, gyanakodások után végül is csak elszánta magát”, „nem sze­rette maga körül az okoskodásokat”, „milyen mulatozásokat csaptak némely reggel”, „a szokott ceremóniák közepette csapra verni”, „a teper­tőt tartalmazó papirosokat, a hűvös zöldpaprikákat”, „valamely bonyolult kártyapartiba volt mélyedve”, „beváltják ígéretüket, amelyeket Jánosnak tettek”, „mindenféle fiatalkori évek”, „a tepertő apróságait felszedegette”, „az asszonyok délutáni álmai”, „akik mindig azzal a gondolattal ugranak fel csak félig lehúzott éberlaszting cipőikben”, „vállalta, hogy az isme­retlen vendég fejbólintásait, köszöngetését észrevegye”, „szájában megfor­gatta a húsneműt”, „nem akarok váratlanságokat előidézni”, „miféle rákokat szállított ma a Kaszinónak” és még jónéhány. Mindezek a nyelvtani alakok azt sugallják, hogy minden mozdulat, cselekvés sok, gyakran kiismerhe­tetlenül sok mozzanatból áll, és ezzel párhuzamosan a dolgok is a hozzájuk hason­lók kíséretében fordulnak elő, pedig ráadásul mindegyiküknek külön-külön is számtalan ága-boga van. Az elbeszélés a legkülönbözőbb módokon újra és újra figyelmeztet e sokféleségre, és valami derűs szemponttalansággal arra hív fel, hogy érdeklődésünk egyenlő mértékben oszoljék meg a tárgyak és jelenségek között.

Csakhogy amit most derűsen oldott szemponttalanságnak, sokperspektívájúságnak nevezünk, abban mások hajlamosak gyerekes szétszórtságot, dezorientáltságot, az emberi lét kérdései iránti közömbösséget látni. Az ilyen művészet amorálisnak minősül és létrejöttét a személyiség széthullása magyarázza. Az ember feladva szociális elkötelezettségét és erkölcsi feladatait, kirúgja maga alól a talajt, el­veszti az egyedül biztos nézőpontot, és nyomában a humánus világrend harmonikus egésze értelmetlen cserepeire hull szét. A magára maradt egyén elveszetten tévelyeg ebben a számára idegenné, kiismerhetetlenné vált világban, és az igazi, em­berhez méltó örömök helyett a színes törmelékekre révedve talál pótkielégülést.

Ebben az értelmezésben a leírások teljes egészükben az ezredes elutasított figurájá­hoz kapcsolódnak, és következésképp, amiben a szimbolikus értelmezés döntő cáfolatát véltük felfedezni, az lesz egyik legfontosabb bizonyítéka.

Az összekapcsolás azonban legalábbis problematikus. Már említettük, mennyire nem alkalmas az ezredes alakja arra, hogy a hagyományos értelemben kritika tárgyává tett társadalmi tényezők reprezentánsa legyen. Ezenkívül nehéz a mű világán belül maradva és minden művön kívüli elfogultságtól tartózkodva az értel­mezés által előírt morális rosszallással olvasni az élvezetesen részletező leírásokat. És legalább annyira nehéz megragadni, hol fejeződik ki ez az elítélés, vagyis el­választani a bírálót a bírálttól, kissé vulgárisan Krúdyt az ezredestől. Viszont ha mindez így van is, nem sokat könnyít az olvasó rossz lelkiismeretén, aki nem tud szabadulni a gondolattól, hogy perverz dolgot művel, valami amorálisban gyönyör­ködik. Ez viszont művön kívüli kétely – csak művön kívüli érvekkel oszlatható el.

A XIX. századi pszichologizmusnak – lírában, regényben, drámában egyaránt – nemcsak erénye, hanem korlátja is az egységes és stabil perspektíva, hogy mindent az „én és a világ” antitézis koordináta-rendszerében vizsgál. Az egyéni felelősség és az egyén determináltságának hangsúlyozása egyben egy visszatekintve rendkívül szűknek, korlátoltnak minősülő individualizmus problémátlan, a priori elfogadását feltételezi. Tolsztoj, Ibsen, Csehov, Mallarmé vagy Babits világát nemcsak a főkérdésekre való makacs válaszkeresés jellemzi, hanem a felmerülő alternatívák szűkössége, és a szűkösség okozta öntépő gyötrelem is. Babits sokat idézett sora – „Bűvös körömből nincsen mód kitömöm” – nemcsak az ezoterikus költő sóhaja, hanem olyan probléma megértése, amely ott van a kor minden szimbolista, sze­cessziós, későnaturalista alkotása mélyén, és egy sajátos emberfelfogás, antropoló­gia válságát jelzi. A megoldást nem is a probléma ilyen vagy olyan eldöntése, hanem meghaladása, félretolása hozza, Babits problémáját nem a Csák Máté földjén vagy a Küldöm a frigyládát oldja meg, hanem például az Új s új lovat, vagy amit a kései Adyban apollinaire-inek szoktunk érezni. A kései Krúdy is meghaladva szecessziós önmagát nem amorális művészetet művel, – hisz ilyen per definicionem amúgy sincs – hanem morálon kívülit.

Az ezredes figurája lelkiismereti és egzisztenciális problémáktól mentes térben mozog. Alakja mintegy leküzdi a nehézkedés törvényét, annyira képlékeny, hogy bármikor kiléphet önmagából, és egy anekdotikus szituáció apropóján különösebb nehézség nélkül más alakokba, más miliőkbe képzelheti át magát. Minden egyes perspektíva váltás egyben ilyen átképzelés, önmagából való kilépés. Minden egyes mohón megkívánt és nagy delíciával elfogyasztott fogás tulajdonképpen egy-egy alak, egy-egy életdarab megidézésének médiuma. Mindenekelőtt a tollforgató pernahajderé, akiről a legkülönbözőbb összefüggésekben megemlékezik, de koránt­sem ő az egyetlen. A pörköltalj elfogyasztásába mélyedve milyen beleérzéssel részletezi a fiákeresek életét! És szinte nem ismer kivételt, egyenlő kedvteléssel elmélkedik a kocsmárosékról, a csaposról, a házmesterről és a klinikai szolgákról. Valószínű pedantéria lenne azt vizsgálni, mikor kapcsolódik az elbeszélés formailag is az ezredeshez, és mikor az elbeszélőhöz.

Felmerül a kérdés, hogy a bűvös körből való szabadulás öröme miért nem eredményez felhőtlen, a múlt szorongásait kinevető, az új emberfelfogást deklaráló művészetet. Mi az oka, hogy az avantgarde harcias hangú, profétikus hevületű kiáltványai után a program bizonyos rezignációtól terhes művekben realizálódik? Mivel magyarázható, hogy a francia Proust, az orosz Bunyin, az olasz Svevo és a magyar Krúdy új emberképet reveláló életművüket valószínűleg törvényszerűen egy visszavonhatatlanul a múltba tűnt, lehetetlenné vált és súlyát vesztett életforma anyagán teremtették meg? Milyen zavaró tényezők eredményezik, hogy az új antropológia egy tartását vesztett hedonisztikus életvitel tartozékaként tudatosul? Mert erről van szó. A halálszimbolika, ha nem is a mű megértésének a kulcsa, kétségtelenül jelentős esztétikai funkcióval rendelkező eleme. A részletek iránti érzékenységet, a bennük való gyönyörködés képességét éppen a szorongás fokozza és hitelesíti a novella világában. A minden eddigit felülmúló szorongásérzet be­árnyékolja az összes többit, mértéktelenségével és értelmetlenségével az eddigivel ellentétes hatást vált ki: kiragad a kisebb-nagyobb kötelezettségek, konvenciók, szorongások világából, félresöpri az egész addigi értékrendszert, tabula rasát teremt, és a szokásos életmenetéből kizökkentett ember új szemmel, egy gyerek fogékony­ságával mered a világra. Pirandello drámájában – Egy ember, aki virágot hord a szájában – tételesen meg is fogalmazódik, hogy az önmagukban kö­zömbös, semmire sem jó apróságok iránti gyengéd vonzódás és a halálraítéltség, az életből való kiszorítottság összetartoznak.

Miért van szükség a sokkhatásra? Miért kell szinte kísérleti körülmények között mesterséges feszültséget teremteni? Mert a nagy megrázkodtatások után az élet végül is nem változott meg, mert az átmeneti megingást követően a régi érték – rendszer látszatra elfoglalta előző helyét, úgy tűnt, ismét zavartalanul funkcionál. Azokig a mélységekig, ameddig a belletrisztika, a lektűr lehatol, minden maradt a régiben. Egy cezúrán viszont többé-kevésbé észrevétlenül csak túljutott a törté­nelem. Annyi azért mégis megváltozott, hogy a humánus értékeket teremtő művé­szet ne építkezhessen erre a látszatra, bizonyos kegyetlenséggel elutasítsa a régi módon továbbproblémázgatást. Cserébe viszont félre kell vonulnia, illetve bele kellett nyugodnia félresodortatásába. Így aztán nem számíthatott az élet teljessé­gére, és nem vállalkozhatott a jelen kérdéseinek megoldására, mert az élet nem volt teljes, mert a kérdéseket nem vetették föl. Szomorú ellentmondás: épp a hagyományosan értett tragédia tagadását kellett valami önmardosó, önhibáztató tragikumérzettel párosítani.

x

Az eddigiek során a Krúdy-novellát a szecesszió meghaladásaként értelmeztem. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a szecessziót a novellában az az élmény képviseli, hogy az egyén saját jobb belátása ellenére démonikus erők vonzásába kerül, és önmaga lesz annak tanúja, hogyan falják fel lelkének legjobb, legérté­kesebb összetevőit egyéniségének elszabadult pusztító erői. Az ember paralizáltan figyeli, hogyan veszíti el az utolsó támasztékokat, hogyan inog meg a biztosnak hitt erkölcsi és viselkedési normarendszer, hogyan szűnik meg belső ellenállása, hogyan válik képtelenné arra, hogy rossznak ítélje, amiről még tudja, rossz. Ami Thomas Mann Halál Velencében c. novellájában tiszta formában jele­nik meg, azt itt a mű egyik összetevője, a halálmotívum rendszere hordozza magában. Úgy tűnik azonban, hogy ez a tolakodó, túlságosan is magától értetődő motívumrendszer nem meríti ki a mű struktúráját, nem hordja magában esztétikai értékeit. A novella értelmezése nem nyugodhat meg az Aschenbach-sors borzongó megélésében és elutasításában. Amíg a szecesszió a normarendszer megingását figyeli borzolódó idegekkel, ez az új művészet magát a normarendszert tolja félre. Amíg a szecesszió azt konstatálja, hogy nem tudunk ellenállni a rossznak, ez az új életérzés büszke szuverénitástudattal bólint a morális határsértésekre. Amíg a szecesszió a menthetetlenül beteljesülő fátum rémületében él, az új művészet mit sem akar tudni kárhozat és üdvösség közti különbségről. Ilyen értelemben ellen­pontozza a novellában a halálmotívumot egy másik, pogány életörömöt, önfeledt hedonizmust árasztó motívumsor: ezek a minden morális problémát félretevő, részletező, apróságokban gyönyörködő, érzékletes leírásai az ételeknek, élethely­zeteknek. Kiindulópontjukban a halálmotívummal érintkeznek, hiszen az ezredes erőfeszítéseiből születnek, hogy kiszakadjon a halálfélelem szorongatásából, az önmagáról való megfeledkezés, önmagán kívül helyezkedés kísérletei, egy új perspektívába való átváltás próbálkozásai. Eredményükben viszont a kiszakadás fegyvertényei, mert a beteljesülő fátum megvetését, a morális kérdésfeltevés félretolását, a vergődő individuum zárt köréből való szabadulását deklarálják. Annyira, hogy az ezredes zárszavai aztán már csak véglegesítik a második szál diadalát. „Az a legnagyobb szamár, aki valaha is bocsánatot kér valamiért, mert igazi megbocsátásról amúgy sem lehet szó – mondta az ezredes, kis bunkós szivarja rágyújtása közben. Hátrább az agarakkal annak, aki az életét félti: pöffentette az első füstgomoly, amelyet az ezredes szétfújt maga körül, mintha mindent el akarna egyszerre fújni, ami ezen a délután történt vele. A havanna valóban ízletes volt, mint az utolsó szivarhoz illik.” Sztoikus derűvel, komor magabiztossággal csengő szavai után az ezredest halálában sem tekintjük legyőzöttnek.

Hogy a novellát két egymással szemben álló szál ellentétére visszavezetni, és benne a szecessziós pusztulástudat leküzdését látni nem teljesen önkényes vállal­kozás, azt az irodalomtörténeti folyamat tényei is feltételezni engedik. Ady köl­tészetében a tragikus determináltság, a ’nincs mód kitörni’ pátoszát hasonló módon váltja fel az önmagunkon túlnövés, önmagunkból kilépés pátosza. Míg Az ős Kaján – mint egy korábbi költői periódus reprezentánsa – a végső megtöretés képével zárul, a későbbiekben a költő a múló, pusztuló jelenben új s új lovat köve­tel magának. Az utóbbi vers szakaszait akár úgy is olvashatjuk, mint a Krúdy-novella lírai záradékát, az ezredes imáját.

Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

– – – – – – – – – – – – – – – – –

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendők
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, oh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamban
Minden mérföld-kövön.

Vagy Kosztolányi is nem így hagyja szépülten futni halálában emberré nemesedő szörnyetegét, Caligulát? De a Halál Velencében írója is – igaz, néhány évtizeddel később – arról ír, nincs bukás, amely után ne következhetne felemel­kedés, bárki lehet kiválasztott.

Kérdés, van-e jogunk az ezredes alakjához kapcsolni ezt a lírai záradékot, aki annyit szokott gondolkodni, mint egy bástya a sakkjátékban, és aki a Kaszinó döntésére habozás nélkül belelő az újságíróba. Az epikus fikció szintjén mozgó ezredeshez semmi esetre sem. De, mint elemzésemben korábban már bizonyítani szándékoztam, a novella ezredese több a fikció szintjén mozgó figuránál. A novel­la világában alakjára olyan tényezők is ráépülnek, amelyek pszichológiailag, szituatíve nem motiválódnak. Kétségtelen, hogy a Krúdy-novellában nem véko­nyodik olyan általánossá a fikció, mint a Caligulában, de nehéz lenne tagadni, hogy a kritikailag szemlélt valós szituáció végső soron csak epikai lehetőség az élettel való lírai számvetésnek, bárki számvetésének a hordozására.

[…]

 

(A novellaelemzés új módszerei. (A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. április 9-11.) Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akadémiai Kiadó. 51-60. p.)