Krúdynál mindig ősz van

Beszélgetés A vörös postakocsiról Darvas Ivánnal és Kapás Dezsővel

A zsinórpadról leereszkedő kortinán Szinte Gábor rajzai idézik Krúdy szürrealista álomvilágát. A Vígszínház Krúdy-lázban ég: próbálják A vörös postakocsit.

Az első meglepetés: a darab nem dramatizálás, hanem önálló Krúdy-dráma. Ő maga írta, a híres regényével azonos című, de attól nagyon sokban eltérő darabot.

– De azért ugye Alvinczy Eduárd és Rezeda Kázmér szerepel benne?

– Hát hogyne. Én vagyok Alvinczy, Rezeda pedig Tahi-Tóth László lesz – mondja Darvas Iván.

MINDEN SZÓ AZ ÖVÉ

– S az ötvenesztendős Krúdy-darab azonmód kerül színre, ahogyan az író megírta?

– Némi változtatással – mondja Kapás Dezső rendező, aki hosszú hónapok munkájával készült fel az átdolgozásra s az előadásra. – Amit a szerzővel sajnos, már nem javíttathattam a darabon, magam végeztem el. De minden mondat, minden figura Krúdyé.

– Milyen drámaíró Krúdy?

– Engem két íróra emlékeztet. Az egyik Csehov. A másik: Lorca – mondja Kapás.

– ...és mindenekelőtt: Krúdy! A szürrealizmusnak és az impresszionizmusnak az a keveréke, ami csak őrá jellemző – véli Darvas. – Bármily furcsa, ez a darab attól jó, hogy Krúdyt nem érdekelték az akkori dramaturgia szabályai. Ezt az álomvilágot kétféle módon lehet felidézni. Vagy nagyon ismerni a színpadot, birtokában lenni a teatralitás minden eszközének, vagy gátlás nélkül fütyülni ezekre.

– Hadd bizonyítsam ezt egy példával – teszi hozzá a rendező: – Az egyik zárójeles szerzői instrukció így hangzik: „A következő jelenetek, mint álomképek játszódnak le.” Ilyen instrukciót csak az a szerző adhat, akinél a reális jelenetek is olyanok, mint az álomképek, s nem kell a való és a képzelt világ között ugrálni.

AZ „AHOGY” A LÉNYEG

– Amikor elolvastam a darabot – emlékszik Darvas —, sokszor jutott eszembe: ki ez a teljesen mai, modern szerző, aki ezt írta? Az is sokszor felötlik bennem, ha franciának születik... Az egész világ ismerné! Persze ez lehetetlen. Krúdy csak itt születhetett, csak ebből a század eleji, nyírségi pesti televényből nőhetett ki. Világszerte most éli reneszánszát ez a fajta költői színház. Weingarten például, akit nemrég fedeztünk fel mi is: reveláció volt. S tessék: 50 évvel ezelőtt egy parlagi, elmaradott országban, valaki mindezt feltalálta már!

– S a darab itt hevert élettelenül, és heverne továbbra is, ha dramaturgunk, Radnóti Zsuzsa fel nem fedezi a színház számára – így Kapás. – Évek óta vágyom egy darabra, ahol a viszonylatok természetesek, ahol szerelem van, de nem két testvér, vagy anya és fia, vagy két férfi között, hanem bármily furcsa: egy férfi és egy nő között...

– Igen, de ez a közhelyszerű természetesség csak ezen a szinten éled fel! – vágja közbe a színész. – Ha ez a darab csak arról szól, amiről szól: öreg férfi szeret fiatal lányt, fiatal lány nem szereti öreg férfit, hanem fiatal fiút, fiatal fiú viszont nem szereti fiatal lányt... a darab nem érdekes. Krúdynál az „ahogy” a lényeg. Ahogy a költészet, mint egy lassan hömpölygő őszi köd, körülfogja az embert. Az előbb Lorcáról volt szó. Igen. Krúdy is egy kicsit a föld fölött lebeg, mint ő. De: Lorcánál minden tűzvörös, arany, Krúdynál pasztellzöld, halványsárga. Krúdynál mindig ősz van.

Eljátszani, elmondani is úgy kell majd a darabot, mint egy verset.

RÉGI ÁLOM

– Örömét leli ebben a stílusban?

– Óriási élvezet! Mágikus varázsa van minden szónak. Itt elvész, aki hagyományos módszerekkel közelíti meg a szerepet. Itt megbukik a lélektani figuraformálás, megbukik minden naturalista, sőt reális ábrázolás – tűnődik Alvinczy Eduard alakítója és hozzáteszi: – 17 éves voltam, amikor az első Krúdy- könyv a kezembe került, az Őszi versenyek. Azóta kísértenek figurái. Mindig álmodoztam egy filmről; egy Krúdy-filmről. Persze Rezeda Kázmér is szerepelt volna ebben a filmben és persze én lettem volna Rezeda. Végül 1968-ban megvalósult ez a régi álom. Igaz, nem film lett belőle, hanem színpad és ... hát igen, már nem Rezeda vagyok, hanem Alvinczy.

Fencsik Flóra

(Esti Hírlap, 1968/262. /november 6./ 2. p.)