Az irodalmi gobelin-szövő.

- Írta Fényes László. -

Krúdy Gyula könyve: „A tegnapok ködlovagjai.”

 

Írói egyéniségnek, mint minden e világon komoly nyilvánulásnak megítélése, olyan nehéz dolog. Rendszerint körülményeink és előző ismereteink fűszer-ízeivel meghintve szoktuk föltálalni az elejtett vad testét: a kinyomatott írásokat. És aztán a nyilvános kimérések többnyire savanyu, itcésborát isszuk reá, hogy annak idegfeszültségében forgassuk a kaleidoszkópot, mely laposokban s mely hegynek vágtában futkároztak az író paripái: a fantázia sötét pejménje és a bölcsesség légypettyes szürkéje, a fájdalomnak hollófekete sörényes kancája, az, amelyik minduntalan a saját szügyébe harap: nem marad el tőlük hókafejű és nyerítő sárgája a vidámságnak sem. Futkároznak a paripák s velük az író lovasai, amíg aztán célhoz érnek, halali van – a nyulat fölemelik, hogy megnyúzzák – és megjelenik az író könyve.

A magam részéről azt tartom, hogy nyúlsütésnél lehetőleg kerüljük az idegen fűszereket és pácokat, maradjunk meg a valóság kissé füstös, de tűzdelésre nagyon alkalmas szalonnája és a magát beleevő só mellett. Reá bort pedig – ó, ne haragudjanak a minden tiszteletreméltó és csepp híján szentéletű absztinensek – lehetőleg a saját szüretelésünkből igyunk, amit nem hamisítottak meg s amely így igaz és fejfájás nélküli mámort ád.

Bocsássanak meg, hogy aki a Nyomorusághegyén valóban magam szűröm életem borát – s legföllebb ha csatangolásaimban szedett ürömfüvek kerülnek abba bele – Krúdy Gyulát olvasva, kissé mélyebben néztem a kupa fenekére. Ő az az író, akinek látomásait jól látni: nem törékeny pohárból, hanem cinkupából kell inni az élet italának múlt század eleji szedését. Írásairól való gondolataim egybefűzésénél tehát az ő paripáinak útját követem s a reám ereszkedő ködben és előttem kavargó porfelhőben csillannak meg nagy, írói értékei.

Csak Mozart s általán a csodagyerekek élete keltette még bennem a lehetőségnek azt a képzetét, amit Krúdy Gyula minden műve elolvasásánál érzek: csakugyan reinkarnációk vannak talán...?

Hiszen ez az ember nem most és nem itt él köztünk, noha gyakorta van szerencsém látni hosszú, imbolygó alakját, mindig befelé nézős és fátyolos megértéssel mosolygó fekete szemeit. Miden meglátása, minden útja, virágainak minden színe a XVIII. század végéről s a reákövetkező elejéről való. Témái, emberei is nagyobb részről onnan látszanak, de írjon bár a mai, vagy a tegnapi emberekről – mint a most megjelent kötetében -, alakjait hazaviszi a nyírségre. Józsa Gyuri kocsijára vagy szánjára ülteti föl s az alkalmatosság a végeláthatatlan Morotva – a holt Tisza kiöntéseinek medre – partján valami rekettyés mellett áll meg. Ha tél van: kifejtőznek a farkastorkú bundákból, az író szótlanul előrebocsátja vendégét, az ajtó nesztelenül, láthatatlan kezektől nyílik, bent a boglyaskemence melege érzik, megdörzsölik a kezüket s mialatt Krúdy kipillant az ablakon át a messze fehérségek bozontos nádasaira, szelek játékát nézni s hogy merre ballag a kikergetett kuvasz, lassan, mindig mosolyogva., nagy nyugalommal így szól:

– Asszonyom (vagy uram), ön most az én foglyom. Ne ijedjen meg: bántódása nem fog esni. Gondolatainak, érzéseinek, vágyainak és cselekedeteinek térbeli szabadsága is megmarad, ön ugyanazt fogja tenni, amit eddig tett, vagy amit ezentúl akar tenni. De időbeliségben száz-százötven évvel – majd megnézzük a kalendáriumot, hogyan alkalmasabb önnek – előbb. Minden megnyilvánulásának formája változik csupán, a lényeg az ön (és sorsa) nagybecsű tetszésének lesz alárendelve.

És száz esztendő elszállt köde üli meg a vendég arcát, céljainak körvonalait. Beszél, tesz és vesz. Krúdy Gyula aztán, ha vendégével elunták a nádas ingását, vagy a jégtáblák közt bujkáló vadrécék igyekezetét nézni, – kedvet kapván ezektől, hogy párosával küszködnek –, a már előbb jelzett paripákon (és még másokon is) bolyongásokra hívja föl az újonnan jöttet. Bizonyos egyes személyek és lehetőleg vendégszobás házak fölkeresése ilyenkor a cél, ahol megint csak ugyanazokat a jelenségeket lehet megtapasztalni: az akaratok iránt való hajlandóságok hívságos voltát. Azok komikumát és szomorúságát.

Az író az ilyen kirándulások alkalmával rendszerint vendégeinek engedi át jobb igyekvésű paripáit, ő maga a mindenben való megnyugvás egér-fakó színű lovára ül. Léptetnek, poroszkálnak s ha éppen a közeli falu harangja imádságra vagy ebédre szólítja az embereket, még vágtatnak is. Bár – azt látja – az események nem érik meg.

Krúdy Gyula látomásainak legsűrűbb és legigazibb foglyai, vendégei azok, akiknek a közélethez semmi közül. Szindbád, Rizujlett, Pisztoly és a többiek, akik, azt mondhatnám, egészen átköltöztek a múlt századbeli Morotvák partjaira. És mégis milyen velőkig megrázó képét adják ez alakjai Magyarország életének!

Azok az alakjai, akiket az utolsó néhány évtized történetéből név szerint kiemelve ád most itt nekünk, újonnan megjelent könyvében, szintén transzponálva vannak jellemzésükben, ám működésüket nem lehet vissza helyezni a tegnapi időkből sokkal előbbiekbe. Jellemzésük a pasztellszínekkel – amiket senki úgy keverni nem tud, mint Krúdy Gyula – mindenütt briliáns ott, ahol az egyéniségeket, azok színeit festi. Többször fogyatékos akkor és ott, ha és hol a cselekedeteiket állítja be. Ferenc Józsefről, Rudolf királyfiról, Tisza Istvánról, Károlyi Mihályról, Hock Jánosról, Purjesz Lajosról, Kun Béláról és Kiss Józsefről, de még másokról ír a Tevan-nyomda kiadásában most megjelent könyvében. Tehát olyanokról, akiket közéleti beidegzettségük miatt nem tudott egész száz százalékkal az időben transzponálni. Ámde nyelvezetének színes pompája, ködfátyolképeket igazító kifejezései, a reátalálás, hogy mik lehetnének százesztendősök a közéleti modellben, az mindvégig lebilincseli az olvasót.

Jelezve ezzel csupán az új könyv tartalmát, újból Krúdy Gyula írói egyéniségének izgató kérdésére térek vissza.

Nem tudom másként megfejteni nagy kvalitásainak és egészen különleges munkáinak titkát, minthogy a múltak rádiógramjai agy tekervényeire rakódtak le s amikor íróasztalához ül, egyszerre ott terem a fantázia amaz említett pejménjén: az azonos időbe. A lovacskát csak erre használja, aztán kipányvázza s öntudatlan emlékeinek szálaiból szövődnek a csodás szépségű írói gobelinek. Eredeti fonalat és mintát használhat hozzájuk. Nem kitalálja képeit, amelyeket ád, hanem visszaemlékszi azokat.

Az alakok, akiket vendégfoglyul ejt, csak alapszövetnek kellenek, akikhez hozzá és reá szövi a múltnak, társadalmi megkötözöttsége miatt, a mainál még szomorúbb hangulat virágait.

 

(Népszava, 1925/279. /december 10./ 3. p.)