Az irodalmi gobelin-szövő.
- Írta Fényes László. -
Krúdy Gyula könyve: „A
tegnapok ködlovagjai.”
Írói egyéniségnek, mint minden e világon komoly
nyilvánulásnak megítélése, olyan nehéz dolog. Rendszerint körülményeink és előző
ismereteink fűszer-ízeivel meghintve szoktuk föltálalni az elejtett vad testét: a kinyomatott írásokat. És aztán a
nyilvános kimérések többnyire savanyu, itcésborát
isszuk reá, hogy annak idegfeszültségében forgassuk a kaleidoszkópot, mely
laposokban s mely hegynek vágtában futkároztak az író paripái: a fantázia sötét
pejménje és a bölcsesség légypettyes szürkéje, a fájdalomnak hollófekete
sörényes kancája, az, amelyik minduntalan a saját szügyébe harap: nem marad el
tőlük hókafejű és nyerítő sárgája a vidámságnak sem. Futkároznak a paripák s
velük az író lovasai, amíg aztán célhoz érnek, halali van – a nyulat fölemelik,
hogy megnyúzzák – és megjelenik az író könyve.
A magam részéről azt tartom, hogy nyúlsütésnél lehetőleg
kerüljük az idegen fűszereket és pácokat, maradjunk meg a valóság kissé füstös,
de tűzdelésre nagyon alkalmas szalonnája és a magát beleevő só mellett. Reá
bort pedig – ó, ne haragudjanak a minden tiszteletreméltó és csepp híján szentéletű absztinensek – lehetőleg a saját
szüretelésünkből igyunk, amit nem hamisítottak meg s
amely így igaz és fejfájás nélküli mámort ád.
Bocsássanak meg, hogy aki a Nyomorusághegyén
valóban magam szűröm életem borát – s legföllebb ha
csatangolásaimban szedett ürömfüvek kerülnek abba bele – Krúdy Gyulát olvasva, kissé mélyebben néztem a kupa fenekére. Ő az az író, akinek látomásait jól látni: nem törékeny pohárból,
hanem cinkupából kell inni az élet italának múlt század eleji szedését.
Írásairól való gondolataim egybefűzésénél tehát az ő paripáinak útját követem s
a reám ereszkedő ködben és előttem kavargó porfelhőben csillannak meg nagy,
írói értékei.
Csak Mozart s általán a
csodagyerekek élete keltette még bennem a lehetőségnek azt a képzetét, amit
Krúdy Gyula minden műve elolvasásánál érzek: csakugyan reinkarnációk vannak
talán...?
Hiszen ez az ember nem most és nem itt él köztünk, noha
gyakorta van szerencsém látni hosszú, imbolygó alakját, mindig befelé nézős és
fátyolos megértéssel mosolygó fekete szemeit. Miden meglátása, minden útja,
virágainak minden színe a XVIII. század végéről s a reákövetkező elejéről való.
Témái, emberei is nagyobb részről onnan látszanak, de írjon bár a mai, vagy a
tegnapi emberekről – mint a most megjelent kötetében -, alakjait hazaviszi a
nyírségre. Józsa Gyuri kocsijára vagy szánjára ülteti
föl s az alkalmatosság a végeláthatatlan Morotva – a holt Tisza kiöntéseinek
medre – partján valami rekettyés mellett áll meg. Ha tél van: kifejtőznek a
farkastorkú bundákból, az író szótlanul előrebocsátja vendégét, az ajtó
nesztelenül, láthatatlan kezektől nyílik, bent a boglyaskemence
melege érzik, megdörzsölik a kezüket s mialatt Krúdy
kipillant az ablakon át a messze fehérségek bozontos nádasaira, szelek játékát
nézni s hogy merre ballag a kikergetett kuvasz, lassan, mindig mosolyogva.,
nagy nyugalommal így szól:
– Asszonyom (vagy uram), ön most az én foglyom. Ne
ijedjen meg: bántódása nem fog esni. Gondolatainak, érzéseinek, vágyainak és
cselekedeteinek térbeli szabadsága is megmarad, ön ugyanazt fogja tenni, amit
eddig tett, vagy amit ezentúl akar tenni. De
időbeliségben száz-százötven évvel – majd megnézzük a kalendáriumot, hogyan
alkalmasabb önnek – előbb. Minden
megnyilvánulásának formája változik csupán, a lényeg az ön (és sorsa)
nagybecsű tetszésének lesz alárendelve.
És száz esztendő elszállt köde üli meg a vendég arcát,
céljainak körvonalait. Beszél, tesz és vesz. Krúdy Gyula aztán, ha vendégével
elunták a nádas ingását, vagy a jégtáblák közt bujkáló vadrécék igyekezetét
nézni, – kedvet kapván ezektől, hogy párosával küszködnek –, a már előbb
jelzett paripákon (és még másokon is) bolyongásokra hívja föl az újonnan
jöttet. Bizonyos egyes személyek és lehetőleg
vendégszobás házak fölkeresése ilyenkor a cél, ahol megint csak ugyanazokat a jelenségeket lehet megtapasztalni: az
akaratok iránt való hajlandóságok hívságos voltát. Azok komikumát és
szomorúságát.
Az író az ilyen kirándulások alkalmával rendszerint
vendégeinek engedi át jobb igyekvésű paripáit, ő maga a mindenben való megnyugvás egér-fakó színű lovára ül.
Léptetnek, poroszkálnak s ha éppen a közeli falu
harangja imádságra vagy ebédre szólítja az embereket, még vágtatnak is. Bár –
azt látja – az események nem érik meg.
Krúdy Gyula látomásainak legsűrűbb és legigazibb foglyai,
vendégei azok, akiknek a közélethez semmi közül. Szindbád, Rizujlett, Pisztoly és a
többiek, akik, azt mondhatnám, egészen átköltöztek a múlt századbeli Morotvák
partjaira. És mégis milyen velőkig megrázó képét adják ez alakjai Magyarország
életének!
Azok az alakjai, akiket az utolsó néhány évtized történetéből
név szerint kiemelve ád most itt nekünk, újonnan megjelent könyvében, szintén transzponálva vannak jellemzésükben,
ám működésüket nem lehet vissza helyezni a tegnapi időkből sokkal
előbbiekbe. Jellemzésük a pasztellszínekkel – amiket senki úgy keverni nem tud,
mint Krúdy Gyula – mindenütt briliáns ott, ahol az egyéniségeket, azok színeit
festi. Többször fogyatékos akkor és ott, ha és hol a cselekedeteiket állítja
be. Ferenc Józsefről, Rudolf királyfiról, Tisza Istvánról, Károlyi Mihályról, Hock Jánosról, Purjesz Lajosról,
Kun Béláról és Kiss Józsefről, de még másokról ír a Tevan-nyomda
kiadásában most megjelent könyvében. Tehát olyanokról, akiket közéleti
beidegzettségük miatt nem tudott egész száz százalékkal az időben transzponálni. Ámde nyelvezetének színes pompája,
ködfátyolképeket igazító kifejezései, a reátalálás, hogy mik lehetnének
százesztendősök a közéleti modellben, az mindvégig
lebilincseli az olvasót.
Jelezve ezzel csupán az új könyv tartalmát, újból Krúdy
Gyula írói egyéniségének izgató kérdésére térek vissza.
Nem tudom másként megfejteni nagy kvalitásainak és
egészen különleges munkáinak titkát, minthogy a múltak rádiógramjai agy
tekervényeire rakódtak le s amikor íróasztalához ül,
egyszerre ott terem a fantázia amaz említett pejménjén: az azonos időbe. A lovacskát csak erre használja, aztán kipányvázza
s öntudatlan emlékeinek szálaiból szövődnek a csodás szépségű írói gobelinek.
Eredeti fonalat és mintát használhat hozzájuk. Nem kitalálja képeit, amelyeket ád, hanem
visszaemlékszi
azokat.
Az alakok, akiket vendégfoglyul ejt, csak alapszövetnek
kellenek, akikhez hozzá és reá szövi a múltnak, társadalmi megkötözöttsége
miatt, a mainál még szomorúbb hangulat virágait.
(Népszava, 1925/279. /december 10./ 3. p.)