Szemle

VALAKIT ELVISZ AZ ÖRDÖG ÉS MÁS KISREGÉNYEK

Krúdy Gyula kisregényei. — Alföldi Magvető, Debrecen, 1956.

Krúdy szinte negyven esztendeig írt — és halála után nehány esztendővel, mégis „felfedezték”. Életében voltak népszerű könyvei és voltak alig olvasottak. El kellett süllyednie a kornak, amelyben élt, hogy ismerjék és szeressék. 1938-tól szinte Krúdy- reneszánszról beszélhetünk. Minden újonnan megjelenő műve: könyvsiker. Minden vele foglalkozó cikk, tanulmány — vitát kavar. Alig van 1940- től népszerű, ún. nemes-ponyvasorozat, hogy valamilyen Krúdy mű ne legyen benne. Hol újságcikkeit gyűjtik kötetbe, hol pedig Adyról írott álomképeit adja ki a Fehér Holló. Megjelentetik még az Álmoskönyvét is, amelyet hosszú őszökön írt, egy visszhangos budai házban —, ahogy egy kis önéletrajzi cikkecskéjében mondja. Most, hogy Kozocsa Sándor már egy évtizede készül az „összes művek” kiadására, és Perepatits Antal részletes könyvészetet állít össze Krúdyról — minden új kötete csak mélyíti, színezi irodalmi tudatunk Krúdy-képét.

Szokatlan és furcsa író. Sajátos álomvilágba visz, a félmúlt és a fél álom világába. Egyszer talán „tudós szerzők” vaskos értekezéseket írnak majd a „Krúdy-hangulatról”... Igen, ez a megmagyarázhatatlan létezés az ébrenlét és az álom között, talán már a legkorábbi műveiben is ott van. Valami elomló, mesével és halk rezdülésekkel átszőtt „történés nélküli történés” — ez a Krúdy regény vagy novella. (Talán „beszélyt” kellett volna írnom, mintha ez jobban illenék az ódon tájak és emberek krónikásához...).

„Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit sem írtam, csak szín hazugságokat” — vallotta 1916-ban, az Aranykézutcai szép napok előszavában.

„Színhazugságokat írt, de nem hazudott” — mondja Szauder József a bevezetésében. „A levitézlett és levitézlő magyar uralkodó osztály élete maga volt az a „színhazugság”, melyről egy életen át írt — ironikusan, mert tünemény-világ volt, s nosztalgiával egy rég-volt, erősebb, igazi emberségű világ iránt” — olvassuk a bevezetésben.

A forradalomkor, 19-ben, azt mondta: „új történelmet kell írni”. És a bukás után sem tántorodott el ettől a hitétől. A „történelmi osztály” semmittevését és korszerűtlenségét — Mikszáth és Móricz mellett — talán ő ábrázolja a leghívebben. De ezt a világot „a kísérteties-tünemény jelenségek áttetsző ködébe burkolta”. „Irályát”, egy kissé talán már az irodalom-történetnek, Szauder így határozza meg: „Szivárványszínekben tündöklő, mutatós rothadást tárt fel írásaiban, de ezt a letűnt életformát sohasem kendőzte valami átokká, „örök” magyarsággá”. Találóan írta valaki Krúdyról, hogy a „magyar romlás virága” volt. Egy süllyedő világ elábrándozó, álmatag krónikása.

A Valakit elvisz az ördög kötetben egy régi (1909-ből való) s elfeledett finom kisregenyét a Régi szélkakasok között címűt — adja a kiadó. És három jelentős, kései, de a legjobbakkal vetekedő kisregényét. (Valakit elvisz az ördög — 1928; Etel király kincse — 1931; Purgatórium — 1933).

A címadó regénykében, Alvinci Eduárd — a Szindbádhoz hasonló, jellegzetes Krúdy-hős — a „történelmi osztályt” akarja megmenteni, — de mondanunk sem kell — az álmodozásnál nem jut tovább. A regény, ahogy Szauder mondja: „álnév alá rejtőző álvilág”.

Az Etel király kincsében, „Szabolcs vezér” — „egy úriember a XIX. sz. és a XX. sz. elején” — Attila király kincsét szeretné megtalálni. A Nyírségből — az író szűkebb pátriájából — Miskolcra megy, „ahol többet álmodnak, mint máshol”. Mesék, végtelen régi történetek és hajnaligtartó borozások után, a „harmadik honfoglalás” nem sikerül — az „élősdi” úriembereket ki kell váltani a kocsmából. A mese végtelen kanyarokkal bonyolódik, terjeng. Nagy kitérőkkel szövi az író a történetet óbudai házakról, szőlőkről, szerelmekről és kiskocsmáikról. „A cselekmény irreális és nem egyszer fantasztikus szövetébe rengeteg részletkéje tapad az álom és való közt lebegő életnek; züllés és halálrakészülődés: ennyi a jelentése az Etel király kincsének” — mondja a kötet bevezetője.

A Purgatórium a híres Szindbád utolsó vallomása. A halálosan beteg ember, aki félig-meddig az író második énje — vall mindenről, ami életében foglalkoztatta. Szindbád halála: a magára maradt különb ember pusztulása. Szinte lélektani remekmű, ahogyan az író a haldokló tudatában atomizálódó világról ír.

Krúdy, mint igaz ember és igaz író, az igazságot kereste — és mert megoldást nem talált korában — menekült e sajátos álomvilágba, amelyről most ezt a tetszetős kötetet kaptuk.

FICZAY DÉNES

(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/, 1957/3. /március/ 474-475. p.)