KÉT ÚJ KRÚDY-KÖNYV. – Krúdy olvasottsága napjainkban a legnagyobbakéval, Jókai, Mikszáth és Móriczéval vetekszik. Miért? Erre – tömören – nehéz felelni. Hisz regényeinek, elbeszéléseinek a meséje (a „tartalma”) – olykor egészen ösztövér. „Hősei” igazából képzelet szülte alakok, helyzetei keresettek és valószínűtlenek. Mi mégis a varázsa az elillant évek írójának? Sejtelmessége? Hangulatossága? Az elméláztató apró részletek? Igen, ez mind – és még valami: igazi író! „Miért, hát a többiek, a kortársak nem igaziak?” – kérdi a jóhiszemű olvasó. Azok is, de Krúdynál „nem a való, hanem annak égi mása”, az ami megejt, ami hovatovább a művelt ember kötelező olvasmányai közé iktatja életművét. A Krúdy-világ – soha nem volt, sehol nem volt meseország. A bennünk élő örök „kaland-élmény” az, ami megindítja olvastakor az illúziókeltő, láthatatlan gépezetet. Valaki azt mondotta – találóan és szellemesen –, hogy a felnőttek azért nem hallgatnak tündérmesét, mert restellik... Krúdy ezt az örök meseszomjunkat elégíti ki. Mese, kaland, elillant évek illúziója – és ehhez adjuk hozzá az író páratlan stílusművészetét.

Festett világ árnyalakjait mozgatja – és úgy, mintha csak mellékesen tenné, beleszövi korának élményeit, vágyait, s olykor igazságait, igazságtalanságait.

Krúdyban, még a legképtelenebb történeteiben is, temérdek a realista megfigyelés. S e megfigyeléseit kimondja, vagy még gyakrabban, elrejti egy-egy félmondatban. Jókai-szerű alakokat mozgat, de már Mikszáth szemével figyeli őket. Elkésett „ködlovag” – hisz a XX. században is még a XlX.-et álmodja... Illetve azt az időtlen világot, ahol hajdanában a mese termett, az író jelenkorában pedig álorcás, majdnem élő, valószerűtlen, olykor vaskosan reális „hősök” élnek. A kocsma, a fogadó, a kávéház talán a leggyakoribb színtere e hősök életének. Igen, itt a rövidlejáratú mámor birodalmában, itt „mindig történik valami”... Vagy csak elmerengünk – s úgy éjfélután az áhítatos barátnak eláruljuk a féltett „titkot”. Minden Krúdy-hős ilyen titokkal bélyegzett ember. Józan napvilágnál ez a titok gyakran: badarság, de az író furcsa fényhatásai mellett: érdekes... Igen, Krúdyt nem lehet kataszteri józansággal és mikroszkopikus ,,igazmondás”-igénnyel olvasni. Akkor, ha így tekintjük, csak sok csillogást látunk, olykor furcsa mosolyt, de sajátos világát talán soha.

Lehet, hogy napjaink Krúdy-kultusza csak pillanatnyi vonzódás az álmokhoz. Lehet, hogy páraként elenyészik, mint ahogy nem értjük apáink Wilde- kultuszát sem, de egy igaz: valami hiányzik Krúdyból – s ez a halhatatlanok, a remekírók lenyűgöző, örök szépsége. Krúdy a részletek, a soha vissza nem térő, egyszeri hangulatok félklasszikusa. De remekíró soha nem lesz belőle, bár a sokat olvastatás, az iskola, a könnyen hozzáférhető kiadások, olykor a kortársakat majdnem ilyesmire képesek kápráztatni. Krúdy nem a kínzó problémák írója, hanem örök lektűr, hosszú őszi délutánok és lámpavilágos téli esték feledtető írója. Nem „szórakoztató nagyiparos”, de nem is űző, sarkalló gond...

Az élet álom és a Válogatott novellák című kötetei eliramlott évek, elfakult életek halk krónikái. Mikor egyedül akarunk lenni, előbúvik a könyvespolcról Krúdy... S vele jönnek az álomvilág árnyai, „festett királyai”, ábrándos, soha nem író írói, az éjszaka különös utasai... S utazunk a .vörös postakocsin, ezen a régimódi időgépen ismeretlen tájak és rejtelmek felé... (Az élet álom, Válogatott novellák. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1957.)

FICZAY DÉNES

(Igaz Szó (Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely), 1958/2. (február) 306-307. p.)