ÚJ KÖNYVEK

KRÚDY GYULA: SZINDBÁD

„Boldogult úrfikorunkban” (majd harminc éve), Krúdy divatos író volt. Emberi alakja talán jobban érdekelt mindnyájunkat, mint életműve, melyet akkor „fedeztek fel újra”. „Krúdystának” lenni: szellemi és emberi magatartás-féle volt. Egy kicsit múltba-menekülés, egy kicsit tiltakozás a harsogó, tébolyító háborús őrület ellen. Kézről-kézre járt körünkben regényes életrajza, a Szindbád hazamegy. A könyv hatását fokozta, hogy írója József Attilát jó hazafinak tartotta. S a diákotthon éjszakai, kihalt folyosóján hajnalig elvitatkoztunk egy kémikussal, hogy is ette meg az az ember a borjúpörköltet... És a Menza-palota toronyszobájában, elsötétítés alatt, gyertyafénynél – Villont szavaltunk s talán ezzel is a „láthatatlan Mestert” idéztük...

Azóta „az írók és a nők írója” eljutott az olvasók kezébe. Tengernyi – egyesek szerint a Jókaiéval vetekedő – életművéből szinte esztendőnként jelenik meg valami új kiadásban vagy új válogatásban, összegyűjtötték cikkeinek egy részét, nagyszerű írói arcképeit, önvallomásait, meséit.

És lassúja bár, de megindult az életmű filológiai feltárása is. Esszét, tanulmányt többen írtak róla. Életrajza: ma sincs. Vagy jobb, hogy nincs? Életművét a „legendák”, a mendenmondák is éltetik?

Milyen is volt valójában Krúdy? Ez az, amit még nem tudunk. A legendák garabonciás korhelyét kezdi fölváltani a latinul jól tudó, könyvtárban görnyedő író. A ,,párbajhős” is szelídül. S hogy publicisztikájából is készült válogatás, látjuk a nagy problémákon merengőt is.

Az is jó, hogy a Krúdy világa című gyűjtemény megjelent. A körülötte gyűrűzött magyarországi vita sem volt haszontalan. Egyesek nem „ezeket” a legendákat tartották hitelesnek, mások az „igazi” Krúdyt reklamálták. Mindehhez vegyük hozzá, hogy Kozocsa Sándor évtizedek óta dolgozik a teljes Krúdy-bibliográfián. Aki csak egy kevéssé is ismeri a Krúdy-kérdést, tudja, hogy enélkül az életmű számos problémája alig tisztázható.

Az új, a mostani Szindbád is így állt össze. Kozocsa Sándor, a kötet gondozója, a régi, ismert Szindbád-történeteken kívül fölvette a még elszórtan lappangott és idetartozó történeteket.

A Vörös postakocsi mellett a Szindbád-történeteket tartja a Krúdy-irodalom az író legszemélyesebb írásainak. Szindbád. a hajós – az író alteregója. Ezek a történetek igaz történetek, de beleágyazva a sajátos álomvilágba, a jellegzetes „félmúltba”. A hős ismeretlen kisvárosokba utazik és szerelmének „emlékeit” keresi. Olykor döbbenetes mélylélektani megfigyeléseknek vagyunk tanúi. Néha az az érzésünk, hogy Krúdyból akár Proust, akár – mutatis mutandis – Franz Kafka lehetett volna.

A valóság elől menekül-e Szindbád? Nem. Krúdy számára a valóság, a realitás csak „adalék” a megalkotandó képhez, a szétfolyó, sokszor bizonytalan szálú meséhez. (Akadt olyan magyarázója is, aki az író „alkoholos” voltából próbálta levezetni álomvilágát...)

És mindehhez vegyük hozzá az író utánozhatatlanul egyéni stílusát. Napjaink vájtfülű stíluselemzői és történészei bizonyára még sok meglepetéssel szolgálnak majd, ha feldolgozzák a „hajós” stílusát. Addig azonban minden olvasó a maga egyéni „stílusélményét” találja meg a Szindbádban és az író minden írásában.

A Krúdy-stílus! Erre érzékenyültek el hajdanában a széplelkek! Volt is miért. Jókai és Mikszáth után ez valami más volt. Valami álombaringató muzsika, hogy ne ismételjük a szinte közhellyé lett „gordonkahangot”. S hozzátehetjük, hogy a mai magyar stílus nem követi Krúdyt. Pedig íróink egyike-másika a zeneiségből sokat tanulhatna!

Furcsa talán és nem is biztos, hogy így lesz, de érzésem szerint a teljes Krúdy-életmű egyszer, majd évtizedek múlva, antológiákban, tárgy és „hangulat” szerinti válogatásokban fog tovább élni.

Addig azonban sok-sok Krúdy-könyvnek kell eljutnia az olvasókhoz. Megérdemli írójuk, mert lírai híradásaival egy letűnt világ krónikása és a nagy emberi fájdalmak, talán irodalmunk szintjén is túlnövő ábrázolója. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.)

(ficzai dénes)

 

(Útunk (Cluj-Kolozsvár), 1969/18. /május 2./ 4. p.)