Szindbáddal az éjszakában

REGÉNYES KORRAJZ

Nem postakocsin jött, ez egészen bizonyos. Gyorsvonat hozta, egy őszi délután. (A Nagy Aradi Kalendárium 1914-et mutatott...)

Hová is szállhatott volna, mint a Fehér Keresztbe. Ide szállt meg mindenki, Liszt Ferenc óta, aki valamit is jelentett ebben a városban. Bár Szindbád a konflisban még arra gondolt, hogy a Fekete Bárányba megy. Oda kupecek, félkézkalmárok jártak. „Zsivajos népség” – gondolta, és mégis a Keresztbe ment.

A fogadó előtt, ezt a szót jobban szerette, a barátja várta: Lits Tóni. (Róla írta Szindbád, hogy a „vidéki hírlapírói kar testőre”...) Tóni kövér, joviális, egy kicsit szolgabírós volt. Valahonnan a Nyírségből szakadt ide a Maros mellé („Pezsgőügynök” – gúnyolták a rosszmájúak.) Gomblyukában örökké virág volt, és szerette az ínyes ételeket. Mert főzni aztán tudtak akkoriban... Nagy Lajbis (a sokszor tönkrement vendéglős, a „tizennegyedik vértanú”...) nem sajnálta a hírlapíróktól a kosztot, bár ő maga – a rossz nyelvek szerint – analfabéta volt... („Csapos volt a restiben” – mondták a bennfentesek...)

Tóni különben, külön privilégiumként, előadás után hazacipelhette a primadonna nagy kosarát. Ebben vitték a művésznő féltett ruháját. (Ezt különben Szindbád megírta róla.)

Lits tudta, hogy a Hajós (így is nevezték az éjszakák hősét...) kevés beszédű úr. így hát nem zaklatta különösebb kérdésekkel. Tudta, hogy barátja szereti a várost – és szeret valakit a Püspök utcában, az oleanderes házban, a latinul beszélő Vas doktor szomszédságában. Erről azonban nem szólt a fáma.

A lépcsőn felmenet Szindbád csak ennyit mondott: „Meglőtte magát.” Tóni szuszogva ment mellette, de nem válaszolt. Igen, ezt mindenki tudta, hogy Nyilassi Matyi, a komikus, aki Jászai Marit szerette, a padlásszobájában forgópisztollyal főbe lőtte magát. Matyi (Ady úr is írt róla... Az a váradi kolléga...) a vidéki színpadok kedvence volt. Pufók, bohóckülsejű, a karzatnak játszó, de olykor igazi hisztrió... Most ott fekszik Fóriss Pista mellett, aki ugyancsak komikus volt – és golyóval végezte. Pedig papnak készült és otthon filozófiával foglalkozott. S az íróasztalán a nagyapja koponyáját tartotta.

A Hajós nem egészen hitte a koponyamesét, de a vidéken erősen tartotta magát a hír.

Az öreg szobapincér már ismerte Krúdy szerkesztő urat. („Akkor is itt volt, amikor a legutóbb árvereztek a szállóban és Dankó Pista felöltőjét is dobra verték. Alig tudta visszakapni” – mondta volt az öreg étekhordó.)

„Ki van még itt?” – kérdezte, és Tóni, a hűséges testőr referált. „A Lája” – mondta huncutkás mosollyal. A Hajós hallgatott.

„A Lája” (azaz Bruckner, néha Bakó Lajos) mintha csak a Vörös postakocsiból lépett volna ki. Csak azért nincs itt, mert dominózik a Vadászkürtben. („Jó hely, de csak délután” – mondta volt Tóni, ha ez a „lokalitás” került szóba.)

„A szakállas Török Váradot otthagyta” – folytatta Lits. Szindbád szivarra gyújtott. Szerette ezt a fiút. És szerette az írásait.

Aztán mindjárt neki is indultak. Most már „a Lája” vezette a Hajóst. (A Lája nagy tarhamester ... mindenütt ismerik...) Elmentek Darányiékhoz. (A nagy emberbarát-orvos családja. Az öreg doktornak szobra volt a parkban. Tóth András, egy Árpád nevű kisfiú apja mintázta...)

A család szívesen fogadta a hórihorgas írót. (A Lája negyven évig mesélte, hogy „volt vagy két méter”...) Elő is fizettek a Krúdy-összesre. Darányiné, az orvos-emberbarát menye – széplélek volt...

Utána Avarffyhoz, a patikushoz mentek. („Tudják, a titkos drámaíró, aki Nyilassi Matyit agyon akarta lőni, mert megbuktatta a darabját” – mesélték sokáig az aradi éjszakában.)

Ennyi vesződség elég is volt délelőttre. Kányánál, a színházi sörözőben, már párolgott a zóna. Sört adtak hozzá. Szindbád nem kérdezett semmit. S Lája mondta a legfrissebb híreket. „Krivány, az árvaszéknél, félmilliót sikkasztott, Szelle ügyvéd, mikor letartóztatták volna csalásért, női ruhában, a két fiával, Singapore-ba szökött, – és a karban új hölgyek vannak” – darálta.

A Hajós mindezt tudta, ,de azért meghallgatta az öngyilkosságokat is. Meg azt, hogy kik nyertek a kártyán. És kik párbajoztak.

Az asztalhoz intett valakit Tóni. Sashegvi Sándort, a „magánkutatót”. A szépszál, bajszos ember volt már házasságközvetítő is. („A szüleimet is ő hozta össze” – teszem hozzá én, 1970-ben...) Szerkesztett élclapot Papramorgó címmel, és – így mondták a Rácvárosban – váltót is hamisított. Most a szobacicusok és vasutasnék szerelmi ügyeit nyomozta. A Hajós, bár nem mutatta, figyelte ezt a vidéki félgavallért...

„Ármánd elkószált valahová” – folytatta a Lája. Ez Fechtig Ármánd, a koldusbáró. Javíthatatlan csavargó. Minduntalan zsuppon, azaz toloncúton jött haza. (A város urai szidták is – és besegítették a szegényházba. De csak télen élt ott. Nyáron elkódorgott, hogy aztán újra hazahozzák...)

A Hajós ismét szivarra gyújtott. Őt valójában az érdekelte, hogy miért sír valaki az Aranykéz utcában... (öreg hírlapírók mondták, évtizedekig, mikor már a negyedik sört fizettem, hogy Krúdy a „nagyevő”-ket Lits Tóniről mintázta... Lehet, mert Tóni nem is evett, hanem falt... Három ebédet együltében...)

Lassan beesteledett. És most kezdődött az igazi mulatság. A konflis ott vesztegelt a kávéház előtt. („Ki fizeti?” – kérdezte magában a Lája, mert neki mindene volt, csak éppen pénze nem. Ez mindnyájuknak hiányzott.)

A konflis, talán maga Jankovics, a „bérkocsis-iparosok nesztora”, ahogy a hírlapok nevezték, tudta, hogy a „sajtó” merre szeret...

Elvitte a társaságot a Bécs városához címzett kávéházba. (Ahol a Bach-korszakban a „studentissimék”-nek és a „histriók”-nak annyi bajuk volt Bolzano főpolicájjal...)

De nem maradtak sokáig. Unalmas öregek üldögéltek a régi kávéházban – és Barabás Béláról beszéltek.

A Hajóst az éjszaka érdekelte, mikor Kovács Bernardin főtisztelendő pisztollyal lövi a mennyezetet... És a reggeli piacra terelt libákra – célba lőnek...

Csutakot, a temetésrendezőt szerette volna látni, mert az nyári délutánokon, a raktárban, koporsóban aludt...

És szerette volna Knotti Lolát látni, aki talán Mágnás Elzánál is szebb. Talán Hédy-Dérynél is... Lola, az úri kokott, vidéki urak kedvese, a régi Szerb utcában lakott. Tollas kalapját délelőtt meghordozta a korzón – és a férfiak diszkréten mosolyogtak... Az asszonyok pedig átkozták „az ilyen perszónákat...”

A konflis járt az Elit kávéházban, ahol filmet is vetítettek, behajtott a Forray utcába, a Láng-testvérekhez, ahol szintén vetítettek, és aztán megindult az állomás felé...

A Fekete Bárány sem maradhatott ki. Ilyenkor már vidámak voltak itt a párok (A „Fekete Bari” – ahogy az aranyifjúság nevezte, diszkrét hely is volt... És ha valaki hölgyével másutt nem mert mutatkozni – itt nem firtattak semmit...)

A „Bari”-ban tamburások játszottak. Kipirult cselédlányok táncoltak és öregedő gavallérok „mulatták magukat” – ahogy Jókai mondaná...

Megjelent a színidirektor is. Protekciót akart a „neves író”-tól. (A direktor testvérbátyja volt Strassnoff Ignácnak, az európai hírű kalandornak...)

És odasettenkedtek a Hajós asztalához a hírlapírók is. Másutt nem tűrte volna, de itt elnézte... Szindbád valami fáradtságot érzett. Az Élet fáradtságát... A szíve már rendetlenkedett, és az étvágya sem volt a régi.

Pedig Tóni ételekről beszélt. Finom, párolgó pörköltekről és borokról, régi, márkás borokról, Dományi pincéjéből..

Szindbád lassan ivott. Félig hunyt szemmel mélázott. Tetszettek neki ezek a kedves fiúk. („Mindenkit tegezett” – mesélte a Lája nekem, negyven év múlva...)

Lübek, az öreg pincér a Bárányban (ha asztalhoz hívták „Gyüvek”-kel válaszolt) – finom, palackozott ménesit hozott.

Szindbád a régi aradi éjszakáira gondolt, amikor néha két hétig is elbarangolgattak Tónival, és a szerkesztő dringend-távirataira az ördög sem válaszolt...

Éjfélre járt az idő. Újra nekiindultak. Löwy Nácihoz készültek. A kis bodega hajnalig nyitva tartott, és itt adták a legjobb libamájat. („Ady is kipróbálta” – mondták a helybeliek. És ez igaz volt. Járt ott 1909-ben és 1912-ben is. Másodszor Ada kedvéért jött...)

Nácinál válogatott kompániát találtak. Binder „Kati”, a földbirtokos fattya vitte a szót... Jókora vagyont örökölt a „természetes apjá”-tól, s most ezt igyekezett elkölteni... (A Kati-név a konyhai tudása mián ragadt rá... Egyébként vadászgatott, és fenemód szerette a vizslákat...)

Teffert Ipoly is hétpróbás lump volt. Az Ipoly nevet kispap korában szerezte, de azóta nem élt valami szerzetesi módra... Egy ex-zsoké is volt ott. (Ezt mintha már látta volna a Hajós, hisz ő is megkísértette egynéhányszor a szerencsét a zöld gyepen...) A zsoké különös neve: Boldogi Bódog – és igazából nagyon szerencsétlen volt. („A Király-díjat lovagoltam, mikor leestem”... mondogatta az éjszaka fáradt vándormadarainak. S azok mindent elhittek...)

És Nácitól csak egy ugrásra szomorkodott „Lőcse”, ahogy Ady úr nevezte a „kakasos házat”... (Ráth—Végh is megírta, hogy mennyibe került az aradi éjjeli mulató... És egyszer, majd, 1957-ben, még a képe is megjelenik egy előkelő folyóiratban...)

A Hal tér... Ahol nemzedékek tették tönkre az életüket – és ahol költők voltak „bentlakók”, mert az efféle nők igen jószívűek...

A társaság lassan bandukolt a macskaköves téren a Háromveréb utcába. (A madám, Fehérné Szedivi Ottilia, kétemeletes házat szerzett a páriákból.)

Szindbád jól ismerte boldogult úrfikorából az efféle helyeket. Tudta, hogy ilyenkor a szalonban pezseg az élet. „A hölgyek” megnézték a délceg vándort, és tudták, hogy „sajtó”, hisz Tónit és Láját ki ne ismerte volna a Maros partján, Újaradot is beleértve.

A Hajós ezernyi történetet tudott az éjszaka szomorúan víg tündéreiről. Egyet most is fölcsípett. Malvin történetét, aki orvostanhallgatónő volt – és aztán „ide jutott”... A többiek: letört kis cselédek, megesett lányok, külvárosi penészvirágok... A zongorista – stílszerűen – vak volt, és a kapust – milyen különös – Bonifácnak hívták...

Itt már szeszt ittak, töményet, ez kellett itt ebben az órában. Fehérné, ékkővel, gyűrűsen, boával, nagyestélyiben, mosolygott a vendégekre. (A férjére, Kovács Artúrra gondolt, aki igazából úri strici volt – és kétfogatún járó, minden hájjal megkent hamiskártyás...)

A vendégek elhelyezkedtek, de a hölgyek megérezték, hogy ezek „dumálni” jöttek. Tóni „besegített” az Éjszakai Mulatótulajdonosok Szaklapjába – és minden titkot tudott.

Szindbád szeretett volna a Püspök utcában lenni, az oleanderes udvarban, a hölgynél, aki nagyokat kacagott – és a szomszédja Vas doktor volt. (És velük szemben Ada lakott, Ady titkos, nagyon titkos szerelme.)

De nem mehetett, hogy miért, ezt soha nem tudjuk meg, mert Szindbád, az éjszaka hajósa – diszkrét férfiú volt.

A családjára gondolt, a két kislányra és a fiára, aki szintén Gyula volt, mint apja, nagyapja és mint ő. Pénzt kell szereznie, itt, a „vidéki Kánaán”-ban, itt, ahol egy megveszekedett garasuk sincs az embereknek. („Ahol fürdetlen nők és büdös klozettek vannak”...)

Az emberre gondolt, aki „nagybőgőzni” tudott a szájával és a drága prímásra, aki csak neki húzta...

„De pénzük nekik sincs, senkinek nincs” – gondolta keserűen, amilyen keserűséggel csak egy vidéki ház-ban gondolhat az ember az életére...

És, ami most következett, arról az én koromig beszélt a fáma. Arról mondák és legendák születtek.

A Hajós szó nélkül felállt, és búcsú nélkül otthagyta a társaságot.

Tóniék soha többé nem látták. De negyven év múlva is borzongva ismételték: „Elment. Nem is búcsúzott.”

És Szindbád újra hajóra szállt. Most már a halhatatlanság felé utazott...

FICZAY DÉNES

(Útunk /Cluj–Kolozsvár/, 1970/37. /szeptember 11./ 8. p.)