Krúdy Gyula:

 

Az első Habsburg

(Regény.)

 

Krúdy Gyula ez év május 12.-ikén halt meg a csendes Óbudán, egy kis földszintes házban. A kor, amelyből kinőtt, az embertípus, amelynek reprezentánsa volt, megelőzte őt az elmúlásban: elmerült, leáldozott már régen, még a háború előtt. A nagyszerűen léha és elegánsan szilaj, a heroikusan könnyelmű és valamilyen misztikus nosztalgiától gyötört magyar úr típusa hamuvá égett még a legnemesebb és legcéltalanabb zsenialitás tüzében. A csordultig telt szívű, tündéri, talányos és döbbenetes romantikára ráhullott, vastagon és bambán, a boldogtalanul józan, színtelen realitás, a nyers és ízetlen Ma. Keserves dolog lehetett Krúdy Gyulának ebben a korban élni. Vadidegenek közt, kiknek az agya mást gondolt, a szíve mást érzett s a szeme mást látott, mint az övé. Úgy érezhette magát, mint Schiller búvárja a tengerfenék hüllői között : Unter Larven, die einzig fühlende Brust». Magas, hatalmas termetével kiemelkedett az emberek közül s révedező, szomorú költőszeme elnézett a fejek felett; egy másik, egy finomságokkal és halk csodákkal teli világba nézett, ahol minden más volt, mint a Körút aszfaltján, a harsogó, kirakatok, a loholó adófizetők és a csattogó villamoskocsik barbár vásárján. Egyedülálló jelenség volt a magyar irodalomban. Nem hasonlított senkihez és hozzá nem lehetett hasonlítani senkit. Életműve annyira egyedüli és sajátos, hogy. idő kell még hozzá, intenzív elmélyedés és széles szellemi horizontokat átfogó, objektíven és tisztán működő értelem, hogy megtudhassuk, hogy voltaképpen ki is volt, mit is jelentett Krúdy Gyula. Most még nagyon közel áll hozzánk, megszoktuk őt köztünk s csak gyönyörködni tudunk bámulatosan friss, bűbájos levegőjű és óaranyszínű, meleg művészetében s csak csodálkozni kiapadhatatlan produktivitásán. Teljesen megérteni és analitikus módon felmérni még nem tudjuk. Művei megtöltenek egy egész könyvtárat. Az ismertetések, melyek halála után megjelentek s munkájáról áttekintést nyújtanak, csak a felszínén siklanak át ennek a fascináló irodalmi tüneménynek. A felszín persze ragyogó, varázslatosan furcsa, mélabús, édes, álmodozón pajkos és érzékletesen élő mindenütt, – de azért csak felszín. A mélyre – nézetünk szerint – csak egy bírálat hatol a sok közül Márai Sándor írása (az Ujság 13.-ikai számában), mely igaz intuícióval egyenesen a lényegig nyúl le, midőn megállapítja, hogy Krúdy Gyula az újabb magyar irodalomnak a legnagyobbja, mert mint író egyetlen egyszer sem csinált hibát». Ez a meglátás igaz és mély. Krúdy valóban minden munkájában, kicsiben épp úgy, mint a nagyban, mindig «készpénzt adott, színaranyat, a legértékesebb anyagot adta mindig, amivel csak rendelkezett, a művészetét adta, a lelkét. Nem csapott be soha senkit. Mint ahogy a jó pap a palástot veszi magára, úgy fogta ő kezébe a tollat, – a szent művészet megvesztegethetetlen szolgája lett. Csak a művészeté, senkié másé. Ez a könnyelmű, nagy bohém, ez a kalandorlelkű Szinbád, könnyedén vette az egész világot, az egész életet, de az irodalomban «nem ismert tréfát». A művészet makulátlan, gáncsnélküli lovagja volt. Tolla a fantasztikusan gőgös, magyar úri becsület tiszta szimbóluma.

 

*

 

Az első Habsburg című történelmi regénye Krúdy halála után hagyta el a sajtót. A király-regények» második kötetét alkotja, az első volt a Festett király. A festett király Zápolya János, akinek ebben a második regényben is szerep jut, aminthogy a történelem lapjain is együtt szerepel az első Habsburggal, Ferdinánddal. Nem sok dicsőséggel. Tegyük mindjárt hozzá. Érdekes lenne megtudni, hogy miért választotta Krúdy Gyula, ez az ősi, magyar borongással telt lélek, épp a mohácsi vész korát történelmi regényeinek anyagául? Miért álmodta magát négyszáz évnyire vissza a magyar történelembe, melyet a nagy bűnök és a kis emberek sohasem tettek nyomasztóbbá és sötétebbé, mint éppen akkor? A levegőnek van ma tán olyan mohácsi vész utáni szaga? – Krúdy Gyula regénye nem hasonlítja össze a múltat a jelennel; színbe bizonyos, hogy ő maga sem hasonlította vele össze. De mélyen a tudat alatt egy ilyen asszociáció lefolyhatott benne; egy ilyen lélekalkotta mű, mint Az első Habsburg, mindig jelent is valamit amellett, amit mond. S bár irodalomról beszélünk, nem nyomhatunk el magunkban jegy érzést, mely ezt a jelentést is szeretné tudni.

Krúdy, mint minden regényében, úgy ebben is, egy valóban elementáris képességgel támasztja fel előttünk az 1526. év egét és földjét. Szemünk legelőször a szépséges Mária királynén, II. Lajos 20 esztendős özvegyén akad meg, akit Pozsonyba sodort a nagy felfordulás, kevésszámú híveivel együtt. A cselekmény szálai innen indulnak ki s vezetnek egyrészt Bécsbe, az örökösen egykedvű, ásítóan unalmas, jámborkodó és ravasz Ferdinándhoz, másrészt Esztergomba, Zápolya Jánoshoz, a «festett királyhoz», akit Jankula vajdának is csúfoltak annakidején. A finom és művelt Mária a durvaság és hitványság poklában él Pozsonyban, de hősiesen kitart a helyén, bátyjának, Ferdinándnak lomha és számító közönyét ostromolva s érdekeit védelmezve addig, míg őt János király ostromolja szerelmével, vagy inkább politikájával, hogy hitvessé tegye és több joggal viselhesse a koronát. De nem csak a szépséges özvegy van két tűz között. A két részre szakadt, kimerült országi valamennyi hatalmas és hatalmaskodó ura dilemmában van: kivel tartson? Krúdy páratlan lélekismerettel festi meg a szereplőit ennek a sötét és korrupt világnak, melyben a pártok és érdekcsoportok mint férgek lepik el a nemzet testét s a hazafiak azt nevezik nemzeti érdeknek, amiből több hasznuk van. A törvény, jog, igazság pártján nem áll senki, még a sánta Werbőczy uram se (aki Szapolyai kancellárja lett, persze nem ingyen); hanem törvény, jog, igazság áll annak a pártjára, akinek több pénze van. Így lett aztán az első Habsburg, Ferdinánd cseh király és osztrák főherceg, Magyarország királya – szabad királyválasztás révén. Csak úgy kutyafuttában. Mikor 1527 július 31.-ikén átlépte a magyar határt, a főpapok és főurak egymás lábára tapostak a nagy igyekvésben, hogy üdvözölhessék. Magyaróvár, Győr, Komárom, Esztergom, Tata és Visegrád vára kitárták előtte kapuikat. De megadta magát Nagyszombat, Nyitra, Galgóc és Trencsén is, pedig azok János király országában voltak. És Buda? János király kivonult belőle az első Habsburg elől.

Székesfehérvárott pedig, II. Lajos király sírboltja fölött. a Nagyboldogasszony templomában már várta Ferdinándot a korona...

FODOR BÉLA

 

(Magyar Írás, 1933/7. /szeptember/ 387-389. p.)