Krúdy Gyula: |
Az első Habsburg
(Regény.)
Krúdy
Gyula ez év május 12.-ikén halt meg a csendes Óbudán, egy kis földszintes
házban. A kor, amelyből kinőtt, az embertípus, amelynek reprezentánsa volt,
megelőzte őt az elmúlásban: elmerült, leáldozott már régen, még a háború előtt.
A nagyszerűen léha és elegánsan szilaj, a heroikusan könnyelmű és valamilyen
misztikus nosztalgiától gyötört magyar úr típusa hamuvá égett még a legnemesebb
és legcéltalanabb zsenialitás tüzében. A csordultig telt szívű, tündéri,
talányos és döbbenetes romantikára ráhullott, vastagon és bambán, a
boldogtalanul józan, színtelen realitás, a nyers és ízetlen Ma. Keserves dolog
lehetett Krúdy Gyulának ebben a korban élni. Vadidegenek közt, kiknek az agya
mást gondolt, a szíve mást érzett s a szeme mást látott, mint az övé. Úgy
érezhette magát, mint Schiller búvárja a tengerfenék hüllői között : Unter
Larven, die einzig fühlende Brust». Magas, hatalmas termetével kiemelkedett az
emberek közül s révedező, szomorú költőszeme elnézett a fejek felett; egy
másik, egy finomságokkal és halk csodákkal teli világba nézett, ahol minden más
volt, mint a Körút aszfaltján, a harsogó, kirakatok, a loholó adófizetők és a
csattogó villamoskocsik barbár vásárján. Egyedülálló jelenség volt a magyar
irodalomban. Nem hasonlított senkihez és hozzá nem lehetett hasonlítani senkit.
Életműve annyira egyedüli és sajátos, hogy. idő kell még hozzá, intenzív
elmélyedés és széles szellemi horizontokat átfogó, objektíven és tisztán működő
értelem, hogy megtudhassuk, hogy voltaképpen ki is volt, mit is jelentett Krúdy
Gyula. Most még nagyon közel áll hozzánk, megszoktuk őt köztünk s csak
gyönyörködni tudunk bámulatosan friss, bűbájos levegőjű és óaranyszínű, meleg
művészetében s csak csodálkozni kiapadhatatlan produktivitásán. Teljesen
megérteni és analitikus módon felmérni még nem tudjuk. Művei megtöltenek egy
egész könyvtárat. Az ismertetések, melyek halála után megjelentek s munkájáról
áttekintést nyújtanak, csak a felszínén siklanak át ennek a fascináló irodalmi
tüneménynek. A felszín persze ragyogó, varázslatosan furcsa, mélabús, édes,
álmodozón pajkos és érzékletesen élő mindenütt, – de azért csak felszín. A
mélyre – nézetünk szerint – csak egy bírálat hatol a sok közül Márai Sándor
írása (az Ujság 13.-ikai számában), mely igaz intuícióval egyenesen a lényegig
nyúl le, midőn megállapítja, hogy Krúdy Gyula az újabb magyar irodalomnak a
legnagyobbja, mert mint író egyetlen egyszer sem csinált hibát». Ez a meglátás
igaz és mély. Krúdy valóban minden munkájában, kicsiben épp úgy, mint a
nagyban, mindig «készpénzt adott, színaranyat, a legértékesebb anyagot adta
mindig, amivel csak rendelkezett, a művészetét adta, a lelkét. Nem csapott be
soha senkit. Mint ahogy a jó pap a palástot veszi magára, úgy fogta ő kezébe a
tollat, – a szent művészet megvesztegethetetlen szolgája lett. Csak a
művészeté, senkié másé. Ez a könnyelmű, nagy bohém, ez a kalandorlelkű Szinbád,
könnyedén vette az egész világot, az egész életet, de az irodalomban «nem
ismert tréfát». A művészet makulátlan, gáncsnélküli lovagja volt. Tolla a
fantasztikusan gőgös, magyar úri becsület tiszta szimbóluma.
*
Az
első Habsburg című történelmi regénye Krúdy halála után hagyta el a sajtót. A király-regények»
második kötetét alkotja, az első volt a Festett király. A festett király
Zápolya János, akinek ebben a második regényben is szerep jut, aminthogy a
történelem lapjain is együtt szerepel az első Habsburggal, Ferdinánddal. Nem
sok dicsőséggel. Tegyük mindjárt hozzá. Érdekes lenne megtudni, hogy miért
választotta Krúdy Gyula, ez az ősi, magyar borongással telt lélek, épp a
mohácsi vész korát történelmi regényeinek anyagául? Miért álmodta magát
négyszáz évnyire vissza a magyar történelembe, melyet a nagy bűnök és a kis
emberek sohasem tettek nyomasztóbbá és sötétebbé, mint éppen akkor? A levegőnek
van ma tán olyan mohácsi vész utáni szaga? – Krúdy Gyula regénye nem hasonlítja
össze a múltat a jelennel; színbe bizonyos, hogy ő maga sem hasonlította vele
össze. De mélyen a tudat alatt egy ilyen asszociáció lefolyhatott benne; egy
ilyen lélekalkotta mű, mint Az első Habsburg, mindig jelent is valamit
amellett, amit mond. S bár irodalomról beszélünk, nem nyomhatunk el magunkban
jegy érzést, mely ezt a jelentést is szeretné tudni.
Krúdy,
mint minden regényében, úgy ebben is, egy valóban elementáris képességgel
támasztja fel előttünk az 1526. év egét és földjét. Szemünk legelőször a
szépséges Mária királynén, II. Lajos 20 esztendős özvegyén akad meg, akit
Pozsonyba sodort a nagy felfordulás, kevésszámú híveivel együtt. A cselekmény
szálai innen indulnak ki s vezetnek egyrészt Bécsbe, az örökösen egykedvű,
ásítóan unalmas, jámborkodó és ravasz Ferdinándhoz, másrészt Esztergomba,
Zápolya Jánoshoz, a «festett királyhoz», akit Jankula vajdának is csúfoltak
annakidején. A finom és művelt Mária a durvaság és hitványság poklában él
Pozsonyban, de hősiesen kitart a helyén, bátyjának, Ferdinándnak lomha és
számító közönyét ostromolva s érdekeit védelmezve addig, míg őt János király
ostromolja szerelmével, vagy inkább politikájával, hogy hitvessé tegye és több
joggal viselhesse a koronát. De nem csak a szépséges özvegy van két tűz között.
A két részre szakadt, kimerült országi valamennyi hatalmas és hatalmaskodó ura dilemmában
van: kivel tartson? Krúdy páratlan lélekismerettel festi meg a szereplőit ennek
a sötét és korrupt világnak, melyben a pártok és érdekcsoportok mint férgek
lepik el a nemzet testét s a hazafiak azt nevezik nemzeti érdeknek, amiből több
hasznuk van. A törvény, jog, igazság pártján nem áll senki, még a sánta
Werbőczy uram se (aki Szapolyai kancellárja lett, persze nem ingyen); hanem
törvény, jog, igazság áll annak a pártjára, akinek több pénze van. Így lett
aztán az első Habsburg, Ferdinánd cseh király és osztrák főherceg, Magyarország
királya – szabad királyválasztás révén. Csak úgy kutyafuttában. Mikor 1527
július 31.-ikén átlépte a magyar határt, a főpapok és főurak egymás lábára
tapostak a nagy igyekvésben, hogy üdvözölhessék. Magyaróvár, Győr, Komárom,
Esztergom, Tata és Visegrád vára kitárták előtte kapuikat. De megadta magát
Nagyszombat, Nyitra, Galgóc és Trencsén is, pedig azok János király országában
voltak. És Buda? János király kivonult belőle az első Habsburg elől.
Székesfehérvárott
pedig, II. Lajos király sírboltja fölött. a Nagyboldogasszony templomában már
várta Ferdinándot a korona...
FODOR BÉLA
(Magyar Írás, 1933/7. /szeptember/ 387-389. p.)