A
„legnagyobb magyar költő” és a sorsharag
[…]
Egy napon – hadd térjek most vissza a múltba a tragikusak között
egy nagy árnyra, no és Mikes bácsi kúrájára is –, négy óra körül Krúdy Gyula
állított be a szerkesztőségbe, ahol egyedül ültem, olvasgattam.
– Hol van Mikes? – kérdezte Gyula bátyánk, a szokott nagyúri grandezzával, amelynek oly játékos-ellentmondóan sütött át
méla szemén a gyermeteg álmodó, és olyan szeretettel fogta meg a kezemet,
mintha halálom hírét költötték volna, és most, íme, ott talál, mint máskor, a
szerkesztőségi szobában,
– Rövidesen megérkezik – feleltem én. – Heltainál van, az
Athenaeumban. – János bácsi, azaz Heltai Jenő (mert barátilag Jánosnak szoktuk
őt hívni), sok egyéb mellett az Athenaeum igazgatója volt; ott ült a kormányosi
karosszékben, szundikálva vagy merengve, miközben két lektora, Bókay János és Sárközi György derekasan fűtötte, tömte
kézirattal az üzemet, lenn, a hajó szellemi gépházában.
– Itthagynám a novellámat, de pénzt szeretnék
Lajostól, azonban mondok én egyebet, József. Gyerünk addig a Kis Pipába, ott
ettem mostanában a legjobb velőscsontot, és kitűnő
kadarkájuk van, a Bodrogközből.
Most is
kiderült, mint annyi más alkalommal, hogy nem vagyok egy római jellem,- és ami
kissé el is szomorított, az volt, hogy lám, ebbe könnyen bele is nyugszom,
amikor Mikes figyelmeztetései ellenére, hogy ne igyam, mert árt nekem, azonkívül hogy kihajít a szerkesztőségből, így engedek a
kísértésnek. Elmentünk hát Krúdyval a Kis Pipába, ez a Múzeum utca és – ha jól
emlékszem – a Szentkirályi utca sarkán volt.
Leültünk,
Krúdy töltött, majd a csillogó, rubinszínű kadarka buborékjait nézve a zöld
pohárban, így szólt:
– Milyen szépen csillog, játszik a zöldön át ez a sok piros szemű,
apróka démon. Mint a csábító nők szeme, József! Pedig nem szeretem
különösebben, csak úgy magáért, az italt; de kell, mert kívánja belül a szomj,
a szenvedés, amelybe az ember így is, úgy is belehal; előbb-utóbb belehal – tette
le a poharát, és húzta el a száját Ady-pózosan, ami nála, ahogy megállapítottam,
hamisan festett.
– Te melyiket szereted jobban, József – folytatta aztán —, a bort-e
vagy az asszonyokat? Én legjobban szeretem az álmokat. – Szódát fröccsentett a
borba, aztán a hirtelen szürkébe borult, felpezsdülő italt egyből kiitta.
– Az álmokat pedig csak a bor adja és az asszonyok. Ez adja a tüzet,
a piros, izzó poézist, József, nem a filozófia,- nem az angolok és a németek; a
szenvedés adja, az élet, ez az egész itt – kavarintott a kezével —, s ebbe
pedig az ember belehal. Mintsem kiszámítva élni, szürkén: jobb is meghalni,
teremtve és gyorsan. És álmodni, álmodni, barátom!
Olyan bolond álmodó, mint én, nem volt a földön, az istenét neki, József!
Gyula
bácsival nemegyszer voltam már együtt, de ősi úriságával – s ő erre lelke
mélyén sokat adott – nem tartotta összeférhetőnek a káromkodást. Éreztem, ma
rendkívüli napja van, mert eme végzetesen költőembernél a napok mindig különös
változatokkal jöttek. Egyszer képes lett volna kihajítani az utcára egy teli
vendéglőnyi embert; aztán váratlanul síró trubadúr lett; „egy nyírségi furulya
a lelkem”, szokta mondani ilyenkor, s mint megállapítottam, nála szokatlanul
banálisan. E pillanatban mindenesetre félve-figyelve néztem hirtelen olajos
lágysággal átfutott tekintetét.
– Ha én Nyugaton élek vagy a szent Puskin honában, akár a Péter-Pál
kazamatáit is belekalkulálva! Én, Singer és Wolfner s a Magyar Lányok lapja rezedaillatú írója! Ha
kifutnám magam, úgy, ahogy vagyok, már bennem a tilalom: „Hová,
Gyula?” Mesét, csak mesét; szabályosat, érdekeset és közérthetőt! Én pedig
szabálytalan vagyok – sziszegte, fogait összeszorítva —, másféle formákra,
szavakra, hősökre áll a kezem, mint a többieké, és úgy érzem folyton, még így
is, még így is!, hogy valami meg nem engedettben
járok; pedig tudom, ha furcsa is, de nagy, amit csináltam. Úgy érzem, hallod!
Nagyon
megzavarva, a szavakat keresve ültem ott; éreztem, ködösen, visszagondolva,
talán egyszer meg fogom írni mindezt. A bor is kábító zsongással hatott bennem.
– Nézz meg egy magyar írót – lobogott rám lágy, szép tekintete,
amelyben egy-egy iszonyú láng is imbolygott itt-ott —, mindegyiknek megtört a
szeme, mind önmaga alatt érzi magát; és a harcosa is, mint a ketrecben a
vadállat, csak verekszik, s elhull reménytelenül. „S akik rácsapnak, hazai
varjak”, mondta Bandi szegény. Hazai varjak, barátom.
Gyula
bátyám nagyon lágy hangulatban volt; ilyenkor a kezét figyeltem meg a
szódásüveget... Istenek, csak egy rosszképű valaki fel
ne bukkanjon! Mert akkor...
– Egy magyar író nem lehet úr, csak szolga lehet, félember lehet,
ringyó lehet, egy pénzes úr vagy egy állam szolgája lehet! – folytatta, merev
tekintettel. —
Egy
magyar írónak nem lehet hajója a tengeren, mint Byronnak, nem lehet saját
szigete, mint Hauptmann-nak. Hát mért ne lehetne, az
istenit neki, József, amikor pedig nekem, Krúdynak, egy hajó a tengeren, egy
sziget kellene. Abból a nyomorult néhány pengőből, amit Mikestől kapok, mégsem
vehetek egy szigetet!
Ittunk,
és úgy éreztem, rajtam is egyre jobban erőt vesz – no, a bor is megtette a
magáét – az elkeseredés.
– Nem a pénzről van szó, nem, pedig arról is szó van – folytatta,
hangsúlyként megragadva a szódásüveget, amiközben egy
pincérféle, fejét az ajtón bedugva, nagyot köszönt, és igen gyorsan
visszahúzódott. – Arról van szó, József, hogy egy-egy írásunkkal embereket
mozgassunk; hogy egy-egy írásunk, mint egy egész irodalmat, újat, irányt,
gyönyörűt, mindenfelé utatmutatóan érvényeset jelző,
jellemző valami, szántson a világba. Világirodalom, világirodalom,
hajh! Én tudom, olyast, újat csináltam vagy akartam, s ki tudja, József, ki
tudja?
Kínálta a
poharát felém, letette, aztán, fejét az asztalra fektetve, úgy maradt.
Én
lábujjhegyen kiosontam, majd egy Odüsszeiába illő módon visszatértem a
szerkesztőségbe; ott, az első emeleten, ahol János, a gondnok, a kiskasszát
őrizte, amelyből a magyar toll jeleseinek előlegeket folyósított, ráborultam a
derék ember vállára, s azt mondtam neki, és úgy is éreztem, perdöntő
határozottsággal, hogy: „Ez így nem mehet tovább!” Mikes éppen arra jött,
csöndesen rám nézett, aztán Martonnak (aki megnyugtatott, hogy valóban nem
mehet így tovább) azt mondta: – Jánoskám, szállítsa haza Fodor urat, ezt a
gazembert.
Éppen ott
álldogált két szép egyenruhás, sapkás ember, valami újságíróval volt nyilván dolguk testületük ügyében; az egyiknek a kezében valami
fúvókás hangszer: az akkoriban nálunk is nagy szerepet játszó üdvhadseregnek
két tagja volt.
– Lenn áll a kocsink, boldogok leszünk, ha hazavihetjük kedves
testvérünket – mondta az egyik szépruhás, részvéttel,
a Mikestől elhangzott szavakra, és a kaján Mikes bácsi asszisztálása mellett
már kísértek is lefelé, lankadt akaratú embert, a kocsihoz. Akkoriban
az volt a szokás, hogy ez a kegyes testület, isten kilátásba helyezett különös
áldása reményében, hazaszállította a részegeket; én meg, hervadt ember,
viszont, nem kis örömmel, hogy ilyen szépen utazhatom, beültem a
szállítókocsi-szerűségbe, és – egy ittas, nappal is a mézre járó, éjszakai
pillangó és egy állás nélküli, magát cseppfolyósra ivott borbély társaságában –
hazafelé robogtam; miközben a fúvókás hangszer tulajdonosának remeklése, egy
kéznél levő kisdob és a vallásos ének mellett, amelynek szövege az volt, hogy
„Mentsd meg, Uram, kárhozattól lelkeinket” – s amelybe az állás nélküli borbély a „sej-haj, mi vidám, bohém fiúk” melódiáit
rikkantotta bele —, fejedelmien hazahajtattam.
Mint
ezekből is kiderül, ami az eredeti ötleteket illeti, Mikes bácsi e tekintetben
is kifogyhatatlan volt.
Az Otthon
Körben
[…]
Aztán,
mint az úr-tigris, puha talppal, a szokott szándéktól eltérően, mintegy
inkognitóban ballag át az erdőn, Krúdy Gyula úr jött, és körül sem nézve, tűnt
el az írószobában, nyilván egy novellát megírni Mikesnek vagy másféle
szerkesztő-zsarnoknak. […]
(Fodor
József: Emlékek a hőskorszakból.
Bp. 1964, Magvető. 120-125., 377. p.)