A „legnagyobb magyar költő” és a sorsharag

[…]

Egy napon – hadd térjek most vissza a múltba a tragikusak között egy nagy árnyra, no és Mikes bácsi kúrájára is –, négy óra körül Krúdy Gyula állított be a szerkesztőségbe, ahol egyedül ültem, olvasgattam.

Hol van Mikes? – kérdezte Gyula bátyánk, a szokott nagyúri grandezzával, amelynek oly játékos-ellentmondóan sütött át méla szemén a gyermeteg álmodó, és olyan szeretettel fogta meg a kezemet, mintha halálom hírét költötték volna, és most, íme, ott talál, mint máskor, a szerkesztőségi szobában,

Rövidesen megérkezik – feleltem én. – Heltainál van, az Athenaeumban. – János bácsi, azaz Heltai Jenő (mert barátilag Jánosnak szoktuk őt hívni), sok egyéb mellett az Athenaeum igazgatója volt; ott ült a kormányosi karosszékben, szundikálva vagy merengve, miközben két lektora, Bókay János és Sárközi György derekasan fűtötte, tömte kézirattal az üzemet, lenn, a hajó szellemi gépházában.

Itthagynám a novellámat, de pénzt szeretnék Lajostól, azonban mondok én egyebet, József. Gyerünk addig a Kis Pipába, ott ettem mostanában a legjobb velőscsontot, és kitűnő kadarkájuk van, a Bodrogközből.

Most is kiderült, mint annyi más alkalommal, hogy nem vagyok egy római jellem,- és ami kissé el is szomorított, az volt, hogy lám, ebbe könnyen bele is nyugszom, amikor Mikes figyelmeztetései ellenére, hogy ne igyam, mert árt nekem, azonkívül hogy kihajít a szerkesztőségből, így engedek a kísértésnek. Elmentünk hát Krúdyval a Kis Pipába, ez a Múzeum utca és – ha jól emlékszem – a Szentkirályi utca sarkán volt.

Leültünk, Krúdy töltött, majd a csillogó, rubinszínű kadarka buborékjait nézve a zöld pohárban, így szólt:

Milyen szépen csillog, játszik a zöldön át ez a sok piros szemű, apróka démon. Mint a csábító nők szeme, József! Pedig nem szeretem különösebben, csak úgy magáért, az italt; de kell, mert kívánja belül a szomj, a szenvedés, amelybe az ember így is, úgy is belehal; előbb-utóbb belehal – tette le a poharát, és húzta el a száját Ady-pózosan, ami nála, ahogy megállapítottam, hamisan festett.

Te melyiket szereted jobban, József – folytatta aztán —, a bort-e vagy az asszonyokat? Én legjobban szeretem az álmokat. – Szódát fröccsentett a borba, aztán a hirtelen szürkébe borult, felpezsdülő italt egyből kiitta.

Az álmokat pedig csak a bor adja és az asszonyok. Ez adja a tüzet, a piros, izzó poézist, József, nem a filozófia,- nem az angolok és a németek; a szenvedés adja, az élet, ez az egész itt – kavarintott a kezével —, s ebbe pedig az ember belehal. Mintsem kiszámítva élni, szürkén: jobb is meghalni, teremtve és gyorsan. És álmodni, álmodni, barátom! Olyan bolond álmodó, mint én, nem volt a földön, az istenét neki, József!

Gyula bácsival nemegyszer voltam már együtt, de ősi úriságával – s ő erre lelke mélyén sokat adott – nem tartotta összeférhetőnek a káromkodást. Éreztem, ma rendkívüli napja van, mert eme végzetesen költőembernél a napok mindig különös változatokkal jöttek. Egyszer képes lett volna kihajítani az utcára egy teli vendéglőnyi embert; aztán váratlanul síró trubadúr lett; „egy nyírségi furulya a lelkem”, szokta mondani ilyenkor, s mint megállapítottam, nála szokatlanul banálisan. E pillanatban mindenesetre félve-figyelve néztem hirtelen olajos lágysággal átfutott tekintetét.

Ha én Nyugaton élek vagy a szent Puskin honában, akár a Péter-Pál kazamatáit is belekalkulálva! Én, Singer és Wolfner s a Magyar Lányok lapja rezedaillatú írója! Ha kifutnám magam, úgy, ahogy vagyok, már bennem a tilalom: „Hová, Gyula?” Mesét, csak mesét; szabályosat, érdekeset és közérthetőt! Én pedig szabálytalan vagyok – sziszegte, fogait összeszorítva —, másféle formákra, szavakra, hősökre áll a kezem, mint a többieké, és úgy érzem folyton, még így is, még így is!, hogy valami meg nem engedettben járok; pedig tudom, ha furcsa is, de nagy, amit csináltam. Úgy érzem, hallod!

Nagyon megzavarva, a szavakat keresve ültem ott; éreztem, ködösen, visszagondolva, talán egyszer meg fogom írni mindezt. A bor is kábító zsongással hatott bennem.

Nézz meg egy magyar írót – lobogott rám lágy, szép tekintete, amelyben egy-egy iszonyú láng is imbolygott itt-ott —, mindegyiknek megtört a szeme, mind önmaga alatt érzi magát; és a harcosa is, mint a ketrecben a vadállat, csak verekszik, s elhull reménytelenül. „S akik rácsapnak, hazai varjak”, mondta Bandi szegény. Hazai varjak, barátom.

Gyula bátyám nagyon lágy hangulatban volt; ilyenkor a kezét figyeltem meg a szódásüveget... Istenek, csak egy rosszképű valaki fel ne bukkanjon! Mert akkor...

Egy magyar író nem lehet úr, csak szolga lehet, félember lehet, ringyó lehet, egy pénzes úr vagy egy állam szolgája lehet! – folytatta, merev tekintettel. —

Egy magyar írónak nem lehet hajója a tengeren, mint Byronnak, nem lehet saját szigete, mint Hauptmann-nak. Hát mért ne lehetne, az istenit neki, József, amikor pedig nekem, Krúdynak, egy hajó a tengeren, egy sziget kellene. Abból a nyomorult néhány pengőből, amit Mikestől kapok, mégsem vehetek egy szigetet!

Ittunk, és úgy éreztem, rajtam is egyre jobban erőt vesz – no, a bor is megtette a magáét – az elkeseredés.

Nem a pénzről van szó, nem, pedig arról is szó van – folytatta, hangsúlyként megragadva a szódásüveget, amiközben egy pincérféle, fejét az ajtón bedugva, nagyot köszönt, és igen gyorsan visszahúzódott. – Arról van szó, József, hogy egy-egy írásunkkal embereket mozgassunk; hogy egy-egy írásunk, mint egy egész irodalmat, újat, irányt, gyönyörűt, mindenfelé utatmutatóan érvényeset jelző, jellemző valami, szántson a világba. Világirodalom, világirodalom, hajh! Én tudom, olyast, újat csináltam vagy akartam, s ki tudja, József, ki tudja?

Kínálta a poharát felém, letette, aztán, fejét az asztalra fektetve, úgy maradt.

Én lábujjhegyen kiosontam, majd egy Odüsszeiába illő módon visszatértem a szerkesztőségbe; ott, az első emeleten, ahol János, a gondnok, a kiskasszát őrizte, amelyből a magyar toll jeleseinek előlegeket folyósított, ráborultam a derék ember vállára, s azt mondtam neki, és úgy is éreztem, perdöntő határozottsággal, hogy: „Ez így nem mehet tovább!” Mikes éppen arra jött, csöndesen rám nézett, aztán Martonnak (aki megnyugtatott, hogy valóban nem mehet így tovább) azt mondta: – Jánoskám, szállítsa haza Fodor urat, ezt a gazembert.

Éppen ott álldogált két szép egyenruhás, sapkás ember, valami újságíróval volt nyilván dolguk testületük ügyében; az egyiknek a kezében valami fúvókás hangszer: az akkoriban nálunk is nagy szerepet játszó üdvhadseregnek két tagja volt.

Lenn áll a kocsink, boldogok leszünk, ha hazavihetjük kedves testvérünket – mondta az egyik szépruhás, részvéttel, a Mikestől elhangzott szavakra, és a kaján Mikes bácsi asszisztálása mellett már kísértek is lefelé, lankadt akaratú embert, a kocsihoz. Akkoriban az volt a szokás, hogy ez a kegyes testület, isten kilátásba helyezett különös áldása reményében, hazaszállította a részegeket; én meg, hervadt ember, viszont, nem kis örömmel, hogy ilyen szépen utazhatom, beültem a szállítókocsi-szerűségbe, és – egy ittas, nappal is a mézre járó, éjszakai pillangó és egy állás nélküli, magát cseppfolyósra ivott borbély társaságában – hazafelé robogtam; miközben a fúvókás hangszer tulajdonosának remeklése, egy kéznél levő kisdob és a vallásos ének mellett, amelynek szövege az volt, hogy „Mentsd meg, Uram, kárhozattól lelkeinket” – s amelybe az állás nélküli borbély a „sej-haj, mi vidám, bohém fiúk” melódiáit rikkantotta bele —, fejedelmien hazahajtattam.

Mint ezekből is kiderül, ami az eredeti ötleteket illeti, Mikes bácsi e tekintetben is kifogyhatatlan volt.

 

 

Az Otthon Körben

[…]

Aztán, mint az úr-tigris, puha talppal, a szokott szándéktól eltérően, mintegy inkognitóban ballag át az erdőn, Krúdy Gyula úr jött, és körül sem nézve, tűnt el az írószobában, nyilván egy novellát megírni Mikesnek vagy másféle szerkesztő-zsarnoknak. […]

 

(Fodor József: Emlékek a hőskorszakból.
Bp. 1964, Magvető. 120-125., 377. p.)