MEGJEGYZÉSEK EGY ÉVFORDULÓRA

Írta: FODOR JÓZSEF

Elintézhető-e, napirenden kívül helyezhető-e érzelmes beszédekkel az, ami döbbenetéve untalanul visszatér, hogy aztán újból az észre nem vevésbe jelentéktelenüljön, amíg a felmerülő új eset időszerűvé nem teszi megint? Elintézhető-e (– mint ahogy annak véljük a tíz évvel ezelőtt nyomorúságban el­hunyt Krúdy Gyula esetét illetően is –) a hagyományos megállapítá­sokkal az írói balsorsról, amely „törvényszerű”, a meggyőződéstelen mea-culpázással és a hírbeli múl­hatatlanság kilátásba helyezésével? Krúdy egyike volt a magyarság leg­nagyobb íróinak – halljuk –, olyan dolgokat pendített meg, olyan lehetőségeket vetett fel, hogy im­már a modern világirodalom legna­gyobb újítói között emlegetjük. Rengeteget írt, világosan és tökéle­tes muzsikával: és ebben az ország­ban, ahol éppen elég szép példány­számot, komfortot, utalási lehetősé­geket ér el annyi derék középszerű­ség, a modern világirodalom eme egyik legnagyobb magyar nyelven író képviselője a legnagyobb nyo­morúságban halt meg.

Büszkék hát éppen ne legyünk, honfitársaim, tisztelt közönség, ami­kor a nagy jelzőket melléje leírhat­juk, hogy Krúdy Gyula a miénk volt. Arra se legyünk lelkifurdalás nél­kül önhittek, hogy Adynk volt, akit, amíg élt, nem éppen istápoltunk, ó, közönség! Aminthogy arra se le­gyünk büszkék, hogy Móricz Zsig­mondunk volt, aki annyi fáradha­tatlanul ontott mű, életet sorvasztó, embertelen munka után, éppen j csak hogy tengődni tudott. És miért kellett a vonat elé feküdnie József Attilának, a nagy lírikusnak, kinek gyönyörű verseskönyve, a „Nagyon fáj”, pár példányban kelt el: s kit most ünnepelsz, óh közönség, te nagyszerű képmutató! Adtál volna csak félannyi elismerést neki, amíg élt és egy kicsi pénzt: és most élne. És mi lett volna Tóth Árpáddal, az új magyar líra tündöklő énekesével, ha Mikes Lajos, a magyar írók örökemlékű apja, nem juttatja be a szerkesztőségbe? Mi lett volna Ba­bits Mihállyal, a modern líra másik héroszával, ha a nagylelkű hagyo­mányozó szerény kurátori évjáradékát nem biztosítja. Miért kellett újságot írnia Kosztolányi Dezsőnek? Miért kellett elvadulni Juhász Gyu­lának, kinek versei hangzásán bá­jos előadónők ajkáról krokodilus-könnyeid hullanak, óh közönség, s aki életében még kiadót sem ka­pott... Nem akarok neveket so­rolni még, tudnék néhányat, el­vetélt tehetségeket, jóvoltunkból, mindnyájunkéból, kik itt olvassunk, tisztelt közönség, nagyra becsült kultúrpolitika, kik magunkat mű­velt embereknek nevezzük, a mű­veltség teremtői pedig megöljük, kö­zönnyel fillérekért végzett lázas, kényszerű tömegmunka tempójával, aztán megállapítjuk: nagy volt ő, uraim. És elmenjünk ebédelni.

Mi az oka a legnagyobb magyar írók szinte kivétel nélküli nyomo­rúságának! Elvégre egy országnak, – minden kiváló intézménye mel­lett is, – legfontosabb kérdése a szellem, miután az ember a földön, ha még nem változtatta meg e fel-fogást e csodálatos század, a szel­lem fejlődéséért teremtetett Istentől e világra, különben halak lennénk, vagy lovak.

A szellem letéteményese pedig: az író. Ahol ennek az embertípusnak műve és életlehetősége mellékesnek tekintendő, az a társadalom ellen­tétbe jutott a teremtés rendjével és eltévedt az ember tulajdonképpeni hivatásának útjáról.

Az írói nyomor okát a kiadóban szokás keresni. – elég naivan. A kiadó megjelentetésre vállalja a művet és a kereslet arányában részelteti az írót, százalékszerűen, a jövedelemből. Ha a könyv kevés példányszámban fogy, kevés az író jövedelme. Magas irodalmi értékű műveknél általában az a tapaszta­lat, hogy a könyv vagy megbukik, vagy olyan szerény példányszám­ban fogy, hogy a kiadó éppen hogy behozza a kiállítás költségeit és az író szerény tiszteletdíját. A mű remek kritikát kap: az író pe­dig már írhatja az új művet, hogy tengődhessen. A művek száma nö­vekedik, a hajsza mellett lassan értékben sem felelhetnek meg az író nagy tehetségének. A nagy író­nak pedig, amellett, hogy egyre ír, soha sincs pénze. Ez így tart a halálig, amikor is jön a meghatott el-földelés, a halhatatlanság. Az élők pedig tovább futják a halott kálvá­riáját.

A nagy író nyomorog, mert a közönségnek általában nem kellenek a nagy művek, csak a selejtes, az os­toba, a közönségesen aktuális. Ere­dendő oka ennek az, hogy a homo sapiens, az ember, általában nem szeret gondolkozni, csak vegetál, mint az állat. Ha olvas, szórakozást keres, pikantériát, karrier-regényt, olcsót és bizsergetőt. Az irodalmi mű vályú legyen, ahová beállhat patái­val és a kedvére csámcsoghat. A szellemiekre hajlamosabbak egy részénél viszont a nevelés a baj. Az iskola mai irodalmi nevelési mód­szere mellett csak arra alkalmas, hogy az életbe kijutott egész életére viszolyogjon a komoly irodalomtól. Helyes iskolai neveléssel fel lehetne emelni a magas értékű könyvet olva­sók hihetetlenül kicsi százalékát.

Az a százalék viszont, amely a rossz iskolai nevelés ellenére is, jó ösztönből, oda jut, hogy a komolyat keresi, olyan szerény megélhetési lehetőségig vergődik csak – mint, bármily furcsa, a szellemiekkel tö­rődők általában – hogy a könyvet megvenni se tudja, A tucat-ember, a nem gondolkozó, a hígfejű rendszerint jobban megtalálja jövedelmező helyét a társadalomban és így a tucat-írók olvasóinak telik a rossz szerzőre. Móricz és Krúdy pedig a polcon marad.

Az irodalmi nevelést illetően a hi­vatalos közegek is ráeszméltek a hi­bákra, amikor az úgynevezett ponyvát megrendszabályozták. A gátlástalan, szabad ponyvát letiltották és ugyanakkor megszületett helyébe a szentimentális ponyva. Ez a műfaj viszont körülbelül olyan, mintha a mindenki lányának kezébe liliomot adnánk, aztán elneveznénk Vesta szűznek.

 

(Független Magyarország, 1943/20. /május 17./ 4. p.)