MEGJEGYZÉSEK EGY
ÉVFORDULÓRA
Írta: FODOR JÓZSEF
Elintézhető-e, napirenden kívül helyezhető-e érzelmes
beszédekkel az, ami döbbenetéve untalanul visszatér, hogy aztán újból az észre
nem vevésbe jelentéktelenüljön, amíg a felmerülő új eset
időszerűvé nem teszi megint? Elintézhető-e (– mint ahogy annak véljük a tíz
évvel ezelőtt nyomorúságban elhunyt Krúdy Gyula esetét illetően is –) a hagyományos megállapításokkal
az írói balsorsról, amely
„törvényszerű”, a meggyőződéstelen mea-culpázással és
a hírbeli múlhatatlanság kilátásba helyezésével? Krúdy egyike volt a magyarság legnagyobb íróinak – halljuk –, olyan dolgokat pendített meg, olyan
lehetőségeket vetett fel, hogy immár a modern
világirodalom legnagyobb újítói között emlegetjük. Rengeteget írt, világosan és tökéletes muzsikával: és ebben az országban, ahol éppen elég szép példányszámot,
komfortot, utalási lehetőségeket ér el annyi derék középszerűség, a modern
világirodalom eme egyik legnagyobb magyar nyelven író képviselője a legnagyobb
nyomorúságban halt meg.
Büszkék hát éppen ne legyünk, honfitársaim, tisztelt
közönség, amikor a nagy jelzőket melléje leírhatjuk, hogy Krúdy Gyula a miénk volt. Arra se legyünk lelkifurdalás nélkül önhittek, hogy Adynk volt, akit, amíg élt,
nem éppen istápoltunk, ó, közönség! Aminthogy arra se legyünk büszkék, hogy Móricz Zsigmondunk volt, aki annyi fáradhatatlanul ontott mű, életet sorvasztó,
embertelen munka után, éppen j csak hogy tengődni tudott. És miért kellett a vonat elé feküdnie József Attilának, a nagy
lírikusnak, kinek gyönyörű verseskönyve, a „Nagyon fáj”, pár példányban kelt
el: s kit most ünnepelsz, óh közönség, te nagyszerű képmutató! Adtál volna csak
félannyi elismerést neki, amíg élt és egy kicsi pénzt: és most élne. És mi lett volna Tóth Árpáddal, az új magyar líra tündöklő énekesével, ha Mikes Lajos, a magyar
írók örökemlékű apja, nem juttatja be a szerkesztőségbe? Mi lett volna Babits Mihállyal, a modern líra másik
héroszával, ha a nagylelkű hagyományozó szerény kurátori évjáradékát nem
biztosítja. Miért kellett újságot írnia Kosztolányi Dezsőnek? Miért kellett elvadulni Juhász Gyulának, kinek
versei hangzásán bájos előadónők ajkáról krokodilus-könnyeid hullanak, óh közönség, s aki életében még kiadót sem kapott...
Nem akarok neveket sorolni még, tudnék néhányat, elvetélt tehetségeket, jóvoltunkból, mindnyájunkéból, kik itt olvassunk, tisztelt
közönség, nagyra becsült kultúrpolitika, kik magunkat művelt embereknek
nevezzük, a műveltség teremtői pedig megöljük, közönnyel fillérekért
végzett lázas, kényszerű tömegmunka tempójával, aztán megállapítjuk: nagy volt ő, uraim. És elmenjünk
ebédelni.
Mi az oka a legnagyobb magyar írók szinte kivétel nélküli
nyomorúságának! Elvégre egy országnak, – minden kiváló intézménye mellett is, –
legfontosabb kérdése a szellem, miután az ember a
földön, ha még nem változtatta meg e fel-fogást e csodálatos század, a szellem fejlődéséért teremtetett
Istentől e világra, különben halak lennénk, vagy lovak.
A szellem
letéteményese pedig: az író. Ahol ennek az embertípusnak műve és életlehetősége
mellékesnek tekintendő, az a társadalom ellentétbe jutott a teremtés rendjével
és eltévedt az ember tulajdonképpeni hivatásának útjáról.
Az írói nyomor okát a kiadóban szokás keresni. – elég naivan.
A kiadó megjelentetésre vállalja a művet és a kereslet arányában részelteti az
írót, százalékszerűen, a jövedelemből. Ha a könyv kevés példányszámban fogy,
kevés az író jövedelme. Magas irodalmi értékű műveknél általában az a tapasztalat,
hogy a könyv vagy megbukik, vagy olyan szerény példányszámban fogy, hogy a
kiadó éppen hogy behozza a kiállítás költségeit és az író szerény
tiszteletdíját. A mű remek kritikát kap: az író pedig
már írhatja az új művet, hogy tengődhessen. A művek száma növekedik, a hajsza mellett lassan értékben
sem felelhetnek meg az író nagy tehetségének. A nagy írónak pedig, amellett,
hogy egyre ír, soha sincs pénze. Ez így tart a halálig, amikor
is jön a meghatott el-földelés, a halhatatlanság. Az élők pedig
tovább futják a halott kálváriáját.
A nagy író nyomorog, mert a közönségnek
általában nem kellenek a nagy művek, csak a selejtes, az ostoba, a
közönségesen aktuális. Eredendő oka ennek az, hogy a homo
sapiens, az ember, általában nem szeret gondolkozni, csak vegetál, mint az
állat. Ha olvas, szórakozást keres, pikantériát, karrier-regényt, olcsót és
bizsergetőt. Az irodalmi mű vályú legyen, ahová beállhat patáival és a kedvére
csámcsoghat. A szellemiekre hajlamosabbak egy részénél viszont a nevelés a baj. Az iskola mai
irodalmi nevelési módszere mellett csak arra alkalmas, hogy az életbe kijutott
egész életére viszolyogjon a komoly irodalomtól. Helyes iskolai neveléssel fel lehetne emelni a magas értékű
könyvet olvasók hihetetlenül kicsi százalékát.
Az a százalék viszont, amely a rossz iskolai nevelés
ellenére is, jó ösztönből, oda jut, hogy a komolyat keresi, olyan szerény
megélhetési lehetőségig vergődik csak – mint, bármily furcsa, a szellemiekkel
törődők általában – hogy a könyvet megvenni se tudja, A tucat-ember, a nem gondolkozó, a hígfejű rendszerint jobban megtalálja
jövedelmező helyét a társadalomban és így a tucat-írók olvasóinak telik a rossz
szerzőre. Móricz és Krúdy pedig a polcon marad.
Az irodalmi nevelést illetően a hivatalos közegek is
ráeszméltek a hibákra, amikor az úgynevezett ponyvát megrendszabályozták. A
gátlástalan, szabad ponyvát letiltották és ugyanakkor megszületett helyébe a
szentimentális ponyva. Ez a műfaj viszont körülbelül olyan, mintha a mindenki
lányának kezébe liliomot adnánk, aztán elneveznénk Vesta
szűznek.
(Független Magyarország, 1943/20.
/május 17./ 4. p.)