Fodor József:

Emlékeimből

Valahányszor írásba fogok, mindig megállapítom: mennyivel könnyebb verset írni, mint prózát. Amire a szatirikus hajlamúak azt mondják: persze, mert a prózához ez meg ez kell, ami a költőnél viszont...

No, de mindegy; elég az hozzá, hogy most verset szeretnék írni; egy asztalról egy öreg kávéházban. Ennél az asztalnál ültem harminchat évvel ezelőtt, mint ifjú költő. Erről — és ennél — akarok emlékezni e pillanatban. A székről ott, velem szemben, amely ugyanaz, mint akkor volt. Most üres. Azaz hogy...

Ahogy ránézek, mit látok, Uramisten! Pedig csak egy pohár bort ittam. Nem hiszek a szememnek. Az asztal végén, ott velem szemben, Krúdy Gyula bátyám ül; kivételesen nagyon szelíd, kezelhető kedvében. Ez azt jelenti, hogy nem vágná utánam a szódásüveget, mint ahogy nemegyszer csinálni szokta, ha most elmennék. Éppen a Rákóczi út 54 alatti szerkesztőségből futottunk ide, egy percre. Súlyos megfontolással néz rám, és komoly mérlegelés után azt mondja:

— Neked többet kellene innod, persze csak jó bort, fiatalember, ha amolyan igazi lírát akarsz csinálni, amilyet Puskin csinált, vagy amilyet én csinálok. Azonkívül szorgalmasan tanulmányozd az álmoskönyveket, amelyek mindennek a jelentését megmagyarázzák. Az is igaz viszont, hogy az ivásban esetleg tönkremész, mint én — folytatta, mint aki jó viccet mond — de hát az más kérdés. Fő az irodalom, ha beledöglünk is, hehe!

Így tréfált komolyan Gyula bácsi, ennél az asztalnál, ott szemben; s mi engem illet: ha tőlem telhetőleg meg is fogadtam a tanácsát, hogy mi lett az eredmény? Nos, hagyjuk.

[…]

Talán elmentek mind, akik barátaim voltak? Még vannak, itt-ott vannak... Akik hébe-hóba szintén, szívesebben elülnek már, így egyedül. Mint most én. Ránéznek egy üresen álló székre, vagy belenéznek a levegőbe. Ó, mert sokan mentek el mitőlünk: és jó nekünk, régieknek és néha fáradóknak, emlékezőn és ösztönzőül visszaidézni őket: az Eszmében vagy a Szépben régi, harcos társakat.

(Népszava, 1959/56. /március 7./ 3. p.)