FÜST MILÁN:
Emlékezés Krúdy Gyulára
Kanyurszky Gyuri bácsi, a huncut nagyságos úr, a pesti egyetemen a szír, kald és egyéb keleti nyelvek rendes tanára nem nagyon szeretett engem. Bizonyos könnyű gúnnyal »tragikus ifjú«-nak nevezett és így is mutatott be például Krúdy Gyulának:
— Ime Gyuszus,
egy tragikus ifjú — mondotta —, aki Schopenhauer-be és Shakespeare-be
szerelmes, ahelyett, hogy egy nekemvaló kislányt
választana magának. — Szemeik egymásba villantak, majd úgy elkezdtek ezen az
ostobaságon nevetni együtt, mintha ugyanegy pillanatban megbolondultak volna
mind a ketten.
Nem igen értettem a
dolgot. Még csak tizenötéves voltam és Kanyurszky bácsi ötven, az ifjú Krúdy Gyula pedig (már
neves író) akkor mindössze huszonöt — nem értettem tehát a következőt: én még
fiatal vagyok, nem tudhatom tehát, hogy mire gondol Gyuri bácsi, ez eddig
rendben van. Csakhogy Gyuri bácsi épp kétszer annyi idős, mint Krúdy, hogy
érthetnek tehát ezek ennyire egyet az én ügyemben, s főként — honnan ez a nagy
vigasság? Így szóltam tehát egész nekikeseredve:
— Hiába ajánlgatja, én
nem szeretem a szerelmet Gyuri bácsi és főként nem a szerelmi nyivákolást. Nem
szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtől, ha könnyei
folydogálnak és oly puha lesz tőle, mint a dunna-tészta. Tetszik ismerni a
dunna-tésztát. — Iszonyodnék továbbá attól is — folytattam —, ha esténként a
babámat szorongatnám homályos kapualjakban, vagy közterek padján, mint a bakák.
Hát én is ilyen vagyok? — kérdezném magamtól. Szóval ez szörnyű volna — a
férfiaknak más dolguk van itt — fejeztem be zordonul.
Az öregúr éppen egy
pohárka bort ivott, amely bor szavaim hallatára elkezdett bugyborékolni a
torkában. A huszonötéves Krúdy Gyula pedig kezével
szemérmesen elfödte arcát, mintha csupa disznóságokat hallana tőlem. Ez megint
furcsa volt. Úgy látszott tehát, hogy ezek mindig jó egyetértésben vannak
ellenem. Végül is a fiatal Gyula bácsi így szólt hozzám:
— Beszélj csak tovább, te tragikus ifjú. Ne hagyd magad.
Nagyon élvezlek — tette hozzá.
Kanyurszky bácsi pedig közbekiáltott:
— Mondtam úgy-e, hogy ez jó attrakció lesz neked. Beszéljen
csak tovább tragikus ifjú — biztatott ő is.
Ez a viselkedésük most
már részben dühített, részben, megvallom, egy pillanat alatt megtört engem. —
Hátha én egy nagy marha vagyok csakugyan? — villant az eszembe. Így feleltem
tehát e két gonosznak most már némikép alázatosabban:
— Hát jó, Gyuri bácsi,
a kislányok. Megengedem, hogy ez is valami. És úgy képzelem, Gyuri bácsi, hogy
nekem majd nem sokat kell térdepelnem. Különben sem akarok Romeo lenni. Ha majd
megszeretek valakit, akkor majd a tudásom és szellemem fog térdepelni
helyettem.
— Ki kell tömetni, nem igaz? — kérdezte ekkor a kegyetlen
Gyuri bácsi egész tárgyilagosan. Majd hozzátette: — Hogy
fog ez majd csodálkozni a borbélylegények sikerein! Csak jó volna azt is
megtapasztalni — mi? — kérdezi megint csak Krúdytól.
Csakhogy Krúdy Gyula
ekkor már szelíd szomorúsággal nézett rám és így szólt:
— Látod, látod, mi nevetünk a te
hősiességeden, kölök. Pedig, ha nem is egészen, de lényegében mégis csak olyan
vagy, mint a trubadúrok s azokat én mindig is szerettem. De hol élsz? — kérdezi
tőlem. — Pesten?
— Igen, Pesten.
— Úgy-úgy, Pesten. Akkor tudod, mi lesz ennek a vége?
— Mi lesz a vége? — kérdeztem én.
— Majd meglátod — felelte Krúdy Gyula de, mondom, most már
szelíden és majdnem szomorún.
*
De hadd mondok előbb Kenyurszky
Gyuri bácsiról még többet, ő mostanában sokat jár az eszemben. Az utóbbi tíz-tizenöt
évben ugyanis gyakran próbálgatom; hátha megtanulhatnám legalább életem végén
azt a könnyedségét, amellyel ő e világok zűr-zavarát és az emberek gonoszságát
nevetni tudta. Úgy látszott, hogy ő e nagyvilágon semmit se
vesz komolyan, én pedig mindent, mindig. Gyuri bácsi még saját nagy tudományán
is tudott mulatni néha s ha én csodálni próbáltam,
rendesen így szólt:
— Ne teketóriázzon annyit a tudományommal. Nem ér az se
semmit. Ismeri a Prédikátort? — S én valóban ismertem a Prédikátort.
— Hát mi ér valamit, Gyuri bácsi? — kérdeztem szomorún.
— Egy jó pohár bor öcsém, meg az igazi jó feketekávé, egy
kis cigaretta hozzá, meg a sakk. Tanuljon meg sakkozni — tanácsolta nekem.
S persze ő néha
hónapokon át sakkozott, ez így volt igaz, különösen nyáron. S kivel? Legjobb
cimborájával, egy kedves, pesti néptanítóval, Héczey
Istvánnal.
De télen is. Minden
csütörtökön kora délután felállt a sakk mellől, felvette reverendáját, feljött
Visegrádról Budapestre s itt is egyenesen a Baross kávéházba. Ott megint leült
a sakk mellé, hajnalban felállt mellőle és bement az egyetemre. Déli kettőig
leadta óráit és ment vissza Visegrádra, folytatni az abbahagyott játszmát.
Egyszóval, nem volt ő
büszke nagy tudományára, szó sincs róla és mégis néha hevertében így szólt
hozzám:
— Vegye csak le onnan azt az egyik talmúdi
kötetet, meg akarom nézni, hogy Rasi mit szól... — (ehhez, vagy ahhoz, már elfelejtettem, mihez). — S
miután megnézte, odanyújtotta felém, hogy olvassam el én is.
De hogy is tudtam volna
én ezt a rejtélyes ákom-bákomot olvasni? — Nem tudom
én ezt olvasni, édes Gyuri bácsi — könyörögtem megint csak szomorún.
— No látja — felelte nekem és a
szeme büszkén, önelégülten csillogott. — Ugy-e hogy
nem tudja? — igyekezeti újra meggyőződni tudatlanságomról. — De én aztán igen!
— mondta most már egész gyerekesen, büszkén. — Milyen gyerekes ez a Gyuri bácsi
— gondoltam én.
Fiatalkorának legendája
pedig ez volt:
A papneveldében
fogadást kötött osztálytársaival, hogy egy hét alatt megtanulja a görög szótárt s ha nem csinál több hibát, mint hármat, akkor
társai öt liter bort fizetnek neki.
— És megnyerte a fogadást. De hamarosan meghallotta ezt a
dolgot a szent püspök is.
— Tíz liter bort kapsz — mondta neki —, ha megtanulod az arab
szótárt is. Itt öt hiba van engedélyezve és két hónap a tanulásra. — Kanyurszky György ezt is megnyerte. S ekkor így szólt hozzá
ugyanez a szent püspök:
— Bejuttatlak a Pázmáneumba
öcsém, csak azt fogadd meg szent fogadással, hogy sosem iszol meg egyszerre egy
liter bornál többet. Fogadd meg a szent kereszt előtt és csókold meg ezt a
gyűrűt. — Kanyurszky György pedig tényleg megcsókolta
a gyűrűt s hogy végül is megtartotta-e ezt fogadalmát,
azt már nem tudom. Ez kétes. Tény az, hogy huszonkét éves korában a bibliai és
rokonnyelvek tanára lett a pesti egyetemen.
*
S ennek a rendkívüli Gyuri bácsinak
egész törzskara volt, háza nyáron mindig tele vendégekkel s ezek között nyilván
nem egy volt olyan, aki csak azért zarándokolt ide, hogy nála tanuljon egy
életre szóló bölcsességet. Nála ismerkedtem én meg legifjabb Ábrányi Kornéllal,
Konek, valamint Bláthy Ottó professzorokkal és még
sok más akkor neves emberrel, köztük, mondom, Krúdyval is. S nekem az a gyanúm,
az most az érzésem, hogy Krúdy egész életszemléletének ez volt a bölcsője.
Onnan gondolom, mert ezek az előttem nagy tekintélyű urak néha bizony
szomorúan, letörten jöttek ide és csillogó szemmel távoztak. Így Krúdy Gyula
is, nem egyszer — ezt megfigyeltem.
— Ha semmibe veszed az életet, akkor elbírod a pimaszságait
is — tanította őket Gyuri bácsi. — Neked kell megtanulnod, hogy milyen az
élet, vagyis ne azt várd, hogy az élet tanulja meg, te milyen vagy és
alkalmazkodjon ostoba követelményeidhez. — És tényleg: úgy igaz, ahogy mondom,
sohase láttam őt se elkeseredve, se felháborodva. Magam én pedig mindig
elkeseredett voltam és mindig háborodott, hogy is szerethetett volna hát
engemet, ha tanítása ennyire nem, fogott rajtam s az csak negyven év múlva,
vagyis tíz-tizenkét év előtt, az üldöztetés idején kezdett hatni és kivirágozni
bennem.
De Krúdyra nyilván
gyorsan és nagyon hatott s ez itteni mondanivalóim lényege. Huszonkét éves
voltam, mikor újra találkoztam vele — akkor eszméltem én csak, hogy ki ez a
Krúdy Gyula! Hogy voltakép bizony démoni lény ez, aki
nemcsak hogy méltó volt Gyuri bácsi tanításaira, de túl is tett mesterén. — Ez
így történt:
Egy nap fel akarok
menni a New York karzatára, mikor egy szerfelett magas ember emelkedik fel a
lépcső melletti asztaltól, egy elegáns úr, aki ferdén tartotta nyakát és
kitárta felém mind a két kezét, majd így szólított meg:
— Te vagy F. M.? Akkor ülj le itt.
Nem részletezem ezt a
beszélgetést, csak annyit jegyzek meg róla, hogy ő volt az egyetlen idősebb író,
aki hajlandó volt tudomásul venni, hogy én is író lettem. Szerfölött megdicsérte
egyik munkámat, amelyet magam én nem is nagyon szerettem — ma se szeretem. De
mindegy. Hogy figyelmére méltatott, ez a tény ma is melegen él a szívemben. Egy
ideig beszélgettünk, én alázatosan dicsértem őt, ő engem férfias nyugalommal,
így aztán összemelegedtünk. S mikor már itt tartottunk, így szóltam hozzá:
— Gyula bácsi, emlékszel-e a tragikus ifjúra?
S csodák csodája,
emlékezett rá. — Csak nem te vagy az? — kérdezi tőlem. S itt aztán olyan
beszélgetés kezdődött, amely, ha jól meggondolom, egész életemre kihatott s épp
erről akarok szólani most.
— Persze, nem vagyok már olyan, mint kölyökkoromban, Gyula
bácsi — mondottam neki —, de azért, őszintén szólva,
ma is jobb szeretem a tisztességes embereket, mint a csirkefogókat! Ennyi még
megmaradt bennem a régiből.
— Én pedig csak a csirkefogókat szeretem — csapott le rám
ekkor Krúdy Gyula —, mert azokban legalább élet van. A tisztességeseket talán
tisztelem is néha, csak éppen únom őket. — S
mondhatom, ez a kijelentése máris úgy csattant rajtam, mint a nyakleves.
Rögtön eltűnődtem tehát
e szavain. — Talán igazad is van — feleltem neki tévetegen. Az biztos, hogy én
még mindig túlkemény vagyok. A piszkot például
ugyancsak nem szeretem. — Felejthetetlen nekem ez a pillanat. — Mert Krúdy arca
felragyogott, szemei szikráztak és szóról szóra ugyanazt felelte nekem, amit jó
néhány év múltán Capriban a kiváló norvég író, Andreas Haukland
ugyane szavaimra:
— Mi az a piszok? — kérdezte diadalmasan, lángolón,
ugyanúgy, mint Haukland. — Nem mondanád meg, hogy mi
a piszok?
S én megint, csak
eltűnődtem ezen is. Mert, mondhatom, szinte megrázott ez a szó. — Micsoda nagy
kaland az én egész életem — gondoltam magamban. — íme, több kalandban van részem,
mintha bejárnám a széles Óceániát. Mert nem új meg új világok nyílnak meg
előttem — és hol? Itt helyben, a pesti körutakon.
— Szóval a piszok nem piszok — néztem a szemébe.
— A piszok nem piszok — felelte Krúdy Gyula. — Csak épp,
hogy gyönge lelkeknek nem való. Csak azoknak való, akik kibírják, hogy milyen
az élet és farkasszemet tudnak nézni vele. Az igazság nevetséges őreit pedig
megvetem — tette még hozzá.
Így vándoroltam én az űrben
táskámmal, csillagról csillagra szállván és csodálva őket különös, el nem
képzelhető tüzeikért s világaikért.
*
Ezek valóban titkos tanok voltak és nem
mindenkinek valók, ezt persze rögtön beláttam. De azért...
ám ezt nem folytatom itt. Nincs rá időm. Csak annyit erről, hogy ezt a
világszemléletet én sose tudtam magamévá tenni. Úgy látszik, az igazság
nevetséges őre maradok én már, amíg még élek és most nevessen rajtam kedve
szerint, aki akar. Vállalom.
Tanai titkosak voltak s
ő maga is csupa titokkal terhes. Elméletem róla ez:
Vannak emberek, akik
eredendően lusták, fáradt idegzetűek s koncentrációra alig képesek. S némelyek ezek közül mégis nagy koncentrációkra
kényszerítik magukat, így nagy fürgeségre és szorgalomra is. Ezek azok, akiket
felfokozott embereknek neveztem el egy lélektani tanulmányomban. Ezek azok,
akiket zakatolóknak neveztem el, mert a koncentráció náluk bizony nagy
üggyel-bajjal, zajjal jár. Ezek, ha teszem fel
hurcolkodnak, ez annyi náluk, mint másnál a földrengés. — Ezzel szemben vannak
olyan lények, akiknél bámulatos könnyen áll a koncentráció, fütyülnek és
dalolnak, észre se veszed, hogy csinálnak valamit s közben nagyszerűen
dolgoznak.
Ilyet életemben talán
csak kettőt ismertem, illetve hármat, mert Krúdy Gyula is alighanem ilyen
volt. Rendesen álmosnak látszott, vagyis mintha félig aludna s mindeközben
rendkívül éber volt. Erőlködés pedig sohase látszott rajta.
S mikor dolgozott,
akkor is ilyen volt, láttam elégszer. Neki sose kellett nagyon fáradnia, hogy
szervezetének mindén képessége kilépjen eléje a papírra: ismétlem, akkor is
lustának és álmosnak tetszett, mások is váltig csodálkoztak ezen, nemcsak én.
S hogy mindez
valószínűleg úgy igaz, ahogy állítom, erre két példát hozok, az egyik nyilván
közismert dolog, de mégis elmondom. Magamról mindig azt gondoltam akkor, hogy
ötvenezer elégtételre volna szükségem és egy sem adatik nekem. Krúdyról pedig
az volt a véleményem éppen ezzel az esetével kapcsolatosan, hogy szerencsés
ember, mert neki legalább ez az egy nagy elégtétele megadatott. Ez így volt:
Egy nyári éjszakán kijövet az Erdélyi borozóból Krúdy illetlen dolgát végezte
az utcán. Egy kicsit kapatos is volt. Arra jött egy nyilván szintén kapatos
huszárkapitány társaságával és így kiáltott rá:
— Nézd csak ezt a büdös
zsidót, hogy mit csinál itt.
Krúdy azonmód, vagyis
úgy, ahogy volt, odafordult és máris jókora pofont kent le a kapitánynak.
Mármost aktív huszárkapitányokat megpofozni? Ez akkor magával a halállal volt
egy értelmű, minthogy a régi rend szerint a tiszteknek joguk volt ilyenkor a
civilt összekaszabolniok. Csakhogy ez a lusta,
álmatag, kapatos ember megint csak éppoly titkosan fürgének bizonyult,
amilyennek én őt mindig gyanítottam. A pofon utáni pillanatban már ki is
rántotta a kapitány saját kardját hüvelyéből s mikor az revolvere után nyúlt,
végigvágott rajta. A kapitányt elborította a vér, összeesett.
Csakhogy milyen párbaj
következik ez után? Mai halandó azt el se tudja képzelni. Bandage
nélkül, nehéz lovassági kardokkal (szúrás persze megengedve), s mind halálig,
vagy az alig remélhető végkimerülésig.
Mikor a kapitány
felgyógyult, kiálltak. Pest egész művésznépe remegett Krúdy Gyuláért, persze
magam is — Gyulának vége van — jósolták róla fájdalommal. Csak én mondtam a
dologról annyit, hogy: nono! És hál’ Istennek igazam lett. A ferdenyakú Krúdy
Gyula ugyanis álmosan és hanyagul állt ott is, megint úgy, mintha félig aludna.
Szemei a félálom bambaságával csillogtak. Ám annak a pillanatnak tizedében,
mikor a vezényszó elhangzott, megint úgy vágott végig a kapitányon, hogy azt
ismét elborította a vér. Szinte kettéhasította. A kapitányt, mondani se kell,
rögtön nyugdíjazták, ő pedig, mikor ugyanabban az évben önéletrajzot kértek
tőle, csak ezt az egy sort írta önéletrajzául irgalmat nem ismerő kajánsággal: A
nyugalmazott kapitánynak gratulálok. Krúdy Gyula.
*
Még további
bizonyítékokat kerestem aztán reá vonatkozó elméletemhez
s íme csakugyan sikerült még egyet találnom. Az első háború idején egy este
Krúdyt és Karinthyt kártya közben találtam az Otthon Klubban. A korona értéke
nem volt már a régi, mégis a játszma tétje horribilisnek volt mondható, ezer
koronába került egy-egy fordulója. Leültem melléjék,
jobban mondva szegény Karinthy mellé, mert ő nagyon sápadt volt, de valósággal
remegett is. Először láttam őt ilyennek, mert az még nem fordult elő, hogy a
nyelve is akadozott volna. De most akadozott. Az volt az érzésem, hogy talántán
eljövendő unokái nyomorára gondol máris, a szegény, elveszett életére, s hogy bensejében vért könnyezik a sok elúszott ezrese miatt.
De ránéztem aztán
Krúdyra is — s íme, Krúdy megint csak aludt. Karinthy a figyelemtől már majd
megszakadt, de Krúdyn megint csak olyasmi látszott, hogy voltaképp oda se
figyel, annyira nem, hogy még a fogát is piszkálta, lomhán. És mégis minden
játszmát irgalmatlanul megnyert. S a végén közönyösen gyűrte zsebre a sok
ezrest, s csak ennyit mondott Karinthynak szörnyű kegyetlenül:
— Sose búsulj, Frigyes,
lesz az még rosszabbul is. — Egyszóval: vakmerően merész ember lehetett. Úgy
látszik, ebben csakugyan olyan volt, mint Haukland,
vagyis: az irgalmatlan anyatermészet kemény princípiumait tette magáévá, s ha
kellett, bizony önmaga ellen is. (Ezt is épp elégszer tapasztaltam nála.) S
hogy ezenfelüli még milyen volt? Ezenfelül még
nagyszerű művész is volt. Akárhogy forgattam is magamban műveit az évtizedekben, az még sose volt, hogy
Rabelais ne jutott volna eszembe. Mert ahogy e
monstruózus francia könyveinek gigászi tömkelegéből, úgy Krúdy műveinek
mélyéről is valami kaján és istentelen röhej csapott ki mindig felém, de mint a
tűz. Egyik könyvének ezt a címet adta: »Az élet álom«
— s ez volt valószínűleg létének, lényének, életérzésének summája. Vagyis:
hogy álom ez, álom, tehát csupa csalékony, tünékeny, megfoghatatlan habféleség,
ördög tudja mi, viszont azonban ebben egy kis finom kacsapörkölt vagy egy szörcsölhető, finom kis húsleveske
hosszú tésztával, amely kilóg az ember egyik szájaszögletén,
hogy e dolgok ebben az álomban mégiscsak némi figyelmet érdemelnek ugyebár. S
minek szól a röhögés? Mondani se kell, nem annyira a szaftos csonthúsnak, mint
inkább azoknak a szamaraknak (amilyen lám, e leghívebb olvasója: magam is
vagyok), akik oly véghetetlenül ostobák és ennek a nyúlfarknyi, jelentéktelen,
kis földi vendégségünknek még más értelmét is keresik.
Viszont e szaftos
csonthús és más ínyenc falat, no lám, az már igen! Nincs a világon még egy író,
aki oly boldog nagyszerűséggel írná meg, mondjuk, a kacsasültnek fogaink alatt
való ropogását, annak hányféle finom zamatát, a hozzá csorranó, buzgó nyálak
kéjes gyönyöreivel együtt. Mi ehhez képest a szerelmi nyavalygás? — kérdi
hangtalanul Krúdy Gyula. Mert ez már valóságos apotheózis
ám! A felmagasztosult étvágy olyan istenítése ... igaz, hogy gúnyos istenítése, no de mégis! Egyrészt gúnyoros, mert ezt fejezi ki: — ilyenek vagyunk mi,
semmivel se különbek, nehogy azt higgyétek! — másrészt nem is éppen gúnyos,
mert hisz azt is mondja vele: — ez nektek nem elég? vagy
azt hiszitek, olyan kis dolog a jó étvágy?
— Igazán nem vagyok
több ennél? — kérdezem tőle. — Lelkem nincs is talán? Hát szerelmem vagy
jóságom, hát hősiességem vagy tudásszomjam? — kérdezem tőle mérgesen a
kétszázadik pörkölt után. — Igazán ez mindenem, ez a monumentális állatiság —
csakis ebből állok? S a húslevesnek szavakkal keveredő csámcsogó
boldogságából? Vagy becsület és koncepció talán nincs is bennem? Csakis e pörkölt-sorozat?
És bajszomon a sörhab, amelyet lucskosan beszopok a számba? Semmi egyebem
nincs?
S főként azért vagyok rá
oly sokszor mérges, mert minduntalan majdnem elhiszem neki, hogy ez így igaz,
olyan kitűnő író ez a Krúdy Gyula. Mivelhogy az állati létet csakugyan
hősiessé tudja emelni, éppúgy, mint Rabelais. És gyalázatos, megszégyenítő
gúnnyal, ugyancsak úgy, mint Rabelais. S amellett még kedvet is tud csinálni
ahhoz a megszégyenítő ajánlatához, hogy ne is igen kívánkozzunk egyebek után
— nem különös? Mert olyan étvágyam támad tőle, hogy legszívesebben rohannák egy
ragyavert kocsmába halat enni.
Még pontosabban tehát
úgy lehetne definiálni ezt az alig definiálható igen kiváló írót, hogy ő az,
aki a teremtésnek számunkra felháborítóan érthetetlen akaratát gúnyosan
ugyan, de gyermekes zúgolódás nélkül helybenhagyja, vagyis úgy tesz, mintha az
ő szentesítésén múlna e kusza világ érvényessége. Mondjuk ki tehát még egyszer,
mert e levezetés után is csak ugyanoda jutattunk el: — tényleg úgy van tehát és
úgy igaz, amint már megállapítottuk, hogy ő még mulyának is hajlandó tettetni
magát, csakhogy a kegyetlen természettel mindenben egyetérthessen.
S ha életében nem is
hagyta magát nagyon szeretni (úgy látszik, nem jól tűrte, hogy szeressék,
aminthogy neki nem is voltaik soha barátai, csak
cimborái), de művei sokszorosan megbosszulják rajta ezt a szeszélyét. Mert,
aki műveibe belemerül, annak muszáj szeretnie őt.
(Művelt Nép, 1955/37.
/szeptember 11./ 4-5. p.)