Aranykéz-utcai szép napok

*

– Krúdy Gyula új könyve –

 

A pesti farsang végén, forró, fényes éjszaka után a vigadóbeli híres sóhajok folyosóján vagy nyár multával, holdvilágos estén a balatonfüredi platánok alatt, mély érzelmekkel sóhajtották a régi gavallérok a német klasszikus nyomán, ha elbúcsúztak szívük hölgyétől: Az aranjuezi szép napoknak immár vége. Krúdy Gyula ebbe a letűnt korba viszi az olvasót: a «beszélyek» hősnői csigákba szedik hollófekete vagy aranyszőke hajfürtjeiket. Krinolint viselnek; a hősök csipkés inget, színes frakkot, cilindert és egyéb kellékeit az illedelmes Biedermayer-divatnak. Csak Don Gunarosz-Lauka Guszti tart ki a nemzeti viselet mellett és atillásan, pengő sarkantyúval ropja éjszakánkint a pesti utcákat. Az Aranykéz-utca, ahol ezek a történetek részben lejátszódnak, még ma is megvan. A közmunkatanács békét hagyott neki. Ódon házai itt rejtőzködnek a Váci-utca és a Dunapart között, csöndes és néptelen, mintha arra volna teremtve, hogy a szerelmesek, ha a Váci-utcán találkoznak, ide forduljanak be, ha észrevétlenül egy bizalmas szót, kézszorítást akarnak váltani.

A történeteket Előhang vezeti be. A nyomdász szép koszorúba fonta a fejezet címét, amint ez régen szokásban volt. A szerző ebben nagy belső válságokról, lelki meghasonlásokról panaszkodik. Csak a régiek voltak az igazi írók. A mai magyar irodalom tele van hazugságokkal. A szerző csak magáról beszél, senkit sem bánt, csak a maga küszködéseit tárja elénk. Miért nem írhatja meg az embereket úgy, ahogy ismeri őket, ahogy gondolkoznak, éreznek és cselekednek, ahogy viszi őket a végzet, a vérük, a szenvedélyük; miért nem írhatja meg a mai magyar életet, ahogy körülöttünk forr, küszködik? Aki vasaltruhás parasztokat, csöndes, ünnepies beszédű urambátyámokat ír meg, az a nemzeti író; aki mulató dzsentrilányokról, békében unatkozó huszártisztekről ír, az az igazi, mert bejut a parlamentbe és az Akadémiába; aki ellenben francia házasságtöréseket telepit Pestre, itthon mindent lefitymál és lekicsinyel, az a modern író. De mit csináljon az az író, aki komolyan veszi az irodalmat is, a magyarságot is ebben a vásári tülekedésben? Magános egyedülvalóságban visszatér a régi világ illedelmes hölgyeihez és gavallérjaihoz.

Az elbeszélések, melyek az előhang után következnek, tehát régen, a múlt század közepén történtek. Szép asszonyok, akik áhítatosak, babonásak és szerelmesek, kínozzák a kedveseiket és megcsalják őket; urak, akik végig ábrándozzák a holdvilágos estéket és órákat töltenek kedveseik ablakai alatt, hogy ellessék pillantásaikat, de űzi őket a szenvedély csapodár kalandokba, hódolnak az italnak és a játéknak, és esztelen kalandokba keverednek, gondokba, bajokba, megalázó helyzetekbe jutnak. Az írók (már akkor is) epések és irigykednek egymásra, az asszonyok féltékenyek és gonosz pletykákkal keserítik egymás életét. Az illedelmes ingfodrok és csipkék alatt igazi szenvedélyek, igazi érzések viharzanak: emberi bűnök és emberi erények. Eleven élet, meleg vér lüktet ezekben a csodás történetekben.

Az író visz bennünket, ahová akar. A Gellérthegyre, ahol elhagyott házikó előtt kőkockákon találkozik a szerelmespár, a Duna-partra, ahonnan vadludak szállanak a felhők felé, egy budai ház erkélye alá, ahol a szerelmes lovag órák hosszat ácsorog, hogy elleshesse egy tüdőbajos kisasszony egyetlen pillantását. És le nem tesszük a könyvet, amíg végig nem olvastuk. Fogva tartja elménket, érzésünket Krúdy nyelvének muzsikája, mely lágy, finom, de valami csodálatosan kifejező őserő van benne. És megragadnak az elbeszélések alakjai, akik hiába éltek olyat régen. Magunkra ismerünk bennük és azokra, akik körülöttünk vannak. Ezek az alakok ma is élnek és így éreznek, így gondolkoznak, így cselekednek. Ilyenek vagyunk mi, ha levetjük az álarcot és átadjuk magunkat igazi énünknek, vágyainknak és érzéseinknek.

Ezért igazi eseménye, szenzációja Krúdy Gyula új könyve a magyar irodalomnak. Tökéletes művészettel, megragadó formákkal, bennünk, körülöttünk folyó igazi életet ad, amit sejtünk, amiről álmatlan éjszakákon gondolkodunk, amire lázas nyugtalansággal vágyakozunk.

De eseménye ez a könyv a magyar nyomdaiparnak is. Major Henrik gyönyörű fametszetei ékesítik a könyv majd minden második lapját. A békéscsabai Tevan-nyomda egyébként is mindent elkövetett, hogy a könyv külseje méltó legyen a tartalmához. Papír, betű, nyomás egyformán gyönyörködteti a szemet. Az ifjú Tevan, a nyomdatulajdonos fia maga szedte ki az egész könyvet. Nem lehet ezt az ambíciót és buzgalmat eléggé dicsérni. Ebben a vidéki könyvkiadóban nemcsak ízlés van, de mesterségének igazi szeretete és hivatásának megértése. Ő megértette, hogy a könyvkiadás nemcsak üzlet, nemcsak az a célja, hogy mennél több hasznot vegyen ki az íróból is, a közönségből is, hanem művészi és kultúrmunka is.

A közönség úgy fogadta kedves és dédelgetett írójának könyvét, amint azt megérdemelte. A könyvkereskedésekből napról-napra jobban fogynak az első kiadás példányai. Beszélnek róla, mint igazi eseményről és minket is tömegesen keresnek fel érdeklődő kérdezősködésekkel. Régen volt magyar könyvnek olyan mély és igazi sikere, mint az «Aranykéz-utcai szép napok»-nak.

G. J.

 

(Magyarország, 1916/238. /augusztus 27./ 13-14. p.)