Aranykéz-utcai szép napok
*
– Krúdy Gyula új könyve –
A pesti farsang végén, forró, fényes éjszaka után a vigadóbeli
híres sóhajok folyosóján vagy nyár multával, holdvilágos estén a balatonfüredi
platánok alatt, mély érzelmekkel sóhajtották a régi gavallérok a német
klasszikus nyomán, ha elbúcsúztak szívük hölgyétől: Az aranjuezi
szép napoknak immár vége.
Krúdy Gyula ebbe a letűnt korba viszi az olvasót: a
«beszélyek» hősnői csigákba szedik hollófekete vagy aranyszőke hajfürtjeiket.
Krinolint viselnek; a hősök csipkés inget, színes frakkot, cilindert és egyéb
kellékeit az illedelmes Biedermayer-divatnak. Csak Don
Gunarosz-Lauka Guszti tart ki a nemzeti viselet
mellett és atillásan, pengő sarkantyúval ropja éjszakánkint
a pesti utcákat. Az Aranykéz-utca, ahol ezek a történetek részben lejátszódnak,
még ma is megvan. A közmunkatanács békét hagyott neki. Ódon házai itt
rejtőzködnek a Váci-utca és a Dunapart között,
csöndes és néptelen, mintha arra volna teremtve, hogy a szerelmesek, ha a
Váci-utcán találkoznak, ide forduljanak be, ha észrevétlenül egy bizalmas szót,
kézszorítást akarnak váltani.
A történeteket Előhang vezeti be. A nyomdász szép
koszorúba fonta a fejezet címét, amint ez régen szokásban volt. A szerző ebben
nagy belső válságokról, lelki meghasonlásokról panaszkodik. Csak a régiek
voltak az igazi írók. A mai magyar irodalom tele van hazugságokkal. A szerző
csak magáról beszél, senkit sem bánt, csak a maga küszködéseit tárja elénk.
Miért nem írhatja meg az embereket úgy, ahogy ismeri őket, ahogy gondolkoznak,
éreznek és cselekednek, ahogy viszi őket a végzet, a vérük, a szenvedélyük;
miért nem írhatja meg a mai magyar életet, ahogy körülöttünk forr, küszködik?
Aki vasaltruhás parasztokat, csöndes, ünnepies beszédű urambátyámokat
ír meg, az a nemzeti író; aki mulató dzsentrilányokról, békében unatkozó
huszártisztekről ír, az az igazi, mert bejut a
parlamentbe és az Akadémiába; aki ellenben francia házasságtöréseket
telepit Pestre, itthon mindent lefitymál és lekicsinyel, az a modern író. De
mit csináljon az az író, aki
komolyan veszi az irodalmat is, a magyarságot is ebben a vásári tülekedésben?
Magános egyedülvalóságban visszatér a régi világ illedelmes hölgyeihez és
gavallérjaihoz.
Az elbeszélések, melyek az előhang után következnek,
tehát régen, a múlt század közepén történtek. Szép asszonyok, akik áhítatosak,
babonásak és szerelmesek, kínozzák a kedveseiket és megcsalják őket; urak, akik
végig ábrándozzák a holdvilágos estéket és órákat
töltenek kedveseik ablakai alatt, hogy ellessék pillantásaikat, de űzi őket a
szenvedély csapodár kalandokba, hódolnak az italnak és a játéknak, és esztelen
kalandokba keverednek, gondokba, bajokba, megalázó helyzetekbe jutnak. Az írók
(már akkor is) epések és irigykednek egymásra, az asszonyok féltékenyek és
gonosz pletykákkal keserítik egymás életét. Az illedelmes ingfodrok és csipkék
alatt igazi szenvedélyek, igazi érzések viharzanak: emberi bűnök és emberi
erények. Eleven élet, meleg vér lüktet ezekben a csodás történetekben.
Az író visz bennünket, ahová akar. A Gellérthegyre, ahol
elhagyott házikó előtt kőkockákon találkozik a szerelmespár, a Duna-partra,
ahonnan vadludak szállanak a felhők felé, egy budai
ház erkélye alá, ahol a szerelmes lovag órák hosszat ácsorog, hogy elleshesse
egy tüdőbajos kisasszony egyetlen pillantását. És le nem tesszük a könyvet,
amíg végig nem olvastuk. Fogva tartja elménket, érzésünket Krúdy nyelvének
muzsikája, mely lágy, finom, de valami csodálatosan kifejező őserő van benne.
És megragadnak az elbeszélések alakjai, akik hiába éltek olyat régen. Magunkra
ismerünk bennük és azokra, akik körülöttünk vannak. Ezek az alakok ma is élnek
és így éreznek, így gondolkoznak, így cselekednek. Ilyenek vagyunk mi, ha
levetjük az álarcot és átadjuk magunkat igazi énünknek, vágyainknak és
érzéseinknek.
Ezért igazi eseménye, szenzációja Krúdy Gyula új könyve a
magyar irodalomnak. Tökéletes művészettel, megragadó formákkal, bennünk,
körülöttünk folyó igazi életet ad, amit sejtünk, amiről álmatlan éjszakákon
gondolkodunk, amire lázas nyugtalansággal vágyakozunk.
De eseménye ez a könyv a magyar nyomdaiparnak is. Major
Henrik gyönyörű fametszetei ékesítik a könyv majd minden második lapját. A
békéscsabai Tevan-nyomda egyébként is mindent
elkövetett, hogy a könyv külseje méltó legyen a tartalmához. Papír, betű,
nyomás egyformán gyönyörködteti a szemet. Az ifjú Tevan,
a nyomdatulajdonos fia maga szedte ki az egész könyvet. Nem lehet ezt az
ambíciót és buzgalmat eléggé dicsérni. Ebben a vidéki könyvkiadóban nemcsak
ízlés van, de mesterségének igazi szeretete és hivatásának megértése. Ő
megértette, hogy a könyvkiadás nemcsak üzlet, nemcsak az a célja, hogy mennél
több hasznot vegyen ki az íróból is, a közönségből is, hanem művészi és
kultúrmunka is.
A közönség úgy fogadta kedves és dédelgetett írójának
könyvét, amint azt megérdemelte. A könyvkereskedésekből napról-napra jobban
fogynak az első kiadás példányai. Beszélnek róla, mint igazi eseményről és
minket is tömegesen keresnek fel érdeklődő kérdezősködésekkel. Régen volt
magyar könyvnek olyan mély és igazi sikere, mint az «Aranykéz-utcai
szép napok»-nak.
G. J.
(Magyarország, 1916/238. /augusztus 27./ 13-14. p.)