G. L.
(Magvető
könyvkiadó, Budapest 1957.)
Postakocsi
illatú ez a könyv, Krúdy Gyula »Írói arcképek« című két kötetes
visszaemlékezései. Írókról mesél, akiket élő valóságukban, vagy csak műveikből
ismert. Írókról és újságírókról, akik »megvetették az életet, halált és a
helyesírást.« Írókról, akik hitelbe éltek és haltak, akik irodalmi kiskocsmák
kopott, étel és borfoltos asztalai mellett új magyar nyelvről és új magyar
olvasóról álmodoztak. Megannyi valamikor csillogó bolygó (és műbolygó) akik már
nem adnak jelzéseket. Ki emlékeznék például Benedek Aladárra, Petőfi után
néhány évtizeden át a legnépszerűbb magyar költőre, aki hajdanában lóháton
járta be az országot – előfizetőket gyűjteni? ...
Nevek,
akik a maguk idejében egy-egy külön kis világot jelentettek. Bulcsú Károly,
Nagy Miklós, Molecz Károly, Lisznyai
Kálmán, Komócsy József, Gáspár Imre, Kálnay László, Balázs Sándor, Erdélyi Gyula, Rudnyánszky Gyula, Inczédy
László, Zempléni Árpád és a többiek, Pegázus hajdani
délceg lovasai, világrengető álmok hordozói, újkori Mózesek, akiknek nem
adatott meg, hogy belépjenek az »ígéret földjére«. A megvakult író, akinek
egyetlen vágya a zsebóra. Azt hitte, ha a ketyegését hallgatja, látja is...
Vesztett
háborúk a vagyonosodó kiadókkal, krajcáros csetepaték a kocsmárosokkal,
szabókkal, háztulajdonosokkal, elkeseredett rohamok az olvasó közönye, a
tömegek írástudatlansága ellen. Nyomor, amely úgy ülepedett egész hajszolt és
elfáradt életükre, mint a könyörtelen őszi köd. És ezek az emberek adták nekünk
– önmagunkon kívül – Shakespearet, Goethét, Heinét és
Puskint. És mindent odaadtak azért, hogy adhassanak, sokszor családot, vagyont
és életet is. Petőfi nyomán jártak, volt közöttük, aki gyalog bejárta Petőfi
egykori útjait. Hiszen életében Petőfivel sem törődött sokkal inkább az
olvasó...
Ezek a
szélmalom-harcosok – közöttük olyan nagyok is, mint Vajda János és Reviczky –
alighanem szépeket álmodtak a borsón is, amelyre a »boldog, békebeli nagy
Magyarország« térdepeltette őket. És ki lehetne álmaiknak szebbhangú énekese az
»álomfejtő« Krudy Gyulánál? Hiszen Krudy álmoskönyvet is írt valaha...
»Szeretem
azokat a könyveket – mondja Krúdy Gyula –, amelyekből tegnapi emberekről
olvashatni; olyan emberekről, akiket a valóságban sohasem láttunk, de mégis úgy
gondolunk rájuk, mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ő
társaságukban töltöttük volna egy nagy fa alatt...«
Azt
hiszem, Krudy Gyula – velünk együtt –, az ifjúság
napfogyatkozásos napjait is szerette, hiszen az általa felsorakoztatott
»tegnapi emberek« közül csak nagyon kevesen éltek boldog, aranyfoltos napokat.
De az is lehet, hogy sokszor a boldogtalanság is boldogság...
(Híd /Novi Sad-Újvidék/,
1957/11. /november/ 977-978. p.)