G. L.

Írók arcképei

(Magvető könyvkiadó, Budapest 1957.)

Postakocsi illatú ez a könyv, Krúdy Gyula »Írói arcképek« című két kötetes visszaemlékezései. Írókról mesél, akiket élő valóságukban, vagy csak műveikből ismert. Írókról és újságírókról, akik »megvetették az életet, halált és a helyesírást.« Írókról, akik hitelbe éltek és haltak, akik irodalmi kiskocsmák kopott, étel és borfoltos asztalai mellett új magyar nyelvről és új magyar olvasóról álmodoztak. Megannyi valamikor csillogó bolygó (és műbolygó) akik már nem adnak jelzéseket. Ki emlékeznék például Benedek Aladárra, Petőfi után néhány évtizeden át a legnépszerűbb magyar költőre, aki hajdanában lóháton járta be az országot – előfizetőket gyűjteni? ...

Nevek, akik a maguk idejében egy-egy külön kis világot jelentettek. Bulcsú Károly, Nagy Miklós, Molecz Károly, Lisznyai Kálmán, Komócsy József, Gáspár Imre, Kálnay László, Balázs Sándor, Erdélyi Gyula, Rudnyánszky Gyula, Inczédy László, Zempléni Árpád és a többiek, Pegázus hajdani délceg lovasai, világrengető álmok hordozói, újkori Mózesek, akiknek nem adatott meg, hogy belépjenek az »ígéret földjére«. A megvakult író, akinek egyetlen vágya a zsebóra. Azt hitte, ha a ketyegését hallgatja, látja is...

Vesztett háborúk a vagyonosodó kiadókkal, krajcáros csetepaték a kocsmárosokkal, szabókkal, háztulajdonosokkal, elkeseredett rohamok az olvasó közönye, a tömegek írástudatlansága ellen. Nyomor, amely úgy ülepedett egész hajszolt és elfáradt életükre, mint a könyörtelen őszi köd. És ezek az emberek adták nekünk – önmagunkon kívül – Shakespearet, Goethét, Heinét és Puskint. És mindent odaadtak azért, hogy adhassanak, sokszor családot, vagyont és életet is. Petőfi nyomán jártak, volt közöttük, aki gyalog bejárta Petőfi egykori útjait. Hiszen életében Petőfivel sem törődött sokkal inkább az olvasó...

Ezek a szélmalom-harcosok – közöttük olyan nagyok is, mint Vajda János és Reviczky – alighanem szépeket álmodtak a borsón is, amelyre a »boldog, békebeli nagy Magyarország« térdepeltette őket. És ki lehetne álmaiknak szebbhangú énekese az »álomfejtő« Krudy Gyulánál? Hiszen Krudy álmoskönyvet is írt valaha...

»Szeretem azokat a könyveket – mondja Krúdy Gyula –, amelyekből tegnapi emberekről olvashatni; olyan emberekről, akiket a valóságban sohasem láttunk, de mégis úgy gondolunk rájuk, mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ő társaságukban töltöttük volna egy nagy fa alatt...«

Azt hiszem, Krudy Gyula – velünk együtt –, az ifjúság napfogyatkozásos napjait is szerette, hiszen az általa felsorakoztatott »tegnapi emberek« közül csak nagyon kevesen éltek boldog, aranyfoltos napokat. De az is lehet, hogy sokszor a boldogtalanság is boldogság...

 

(Híd /Novi Sad-Újvidék/, 1957/11. /november/ 977-978. p.)