Krúdy Gyula és Tamási Áron
a Baumgarten-alapítvány két nyertese nyilatkozik legközelebbi irodalmi terveiről

Kiosztották a Baumgarten-alapítvány idei díjait. – Egy író
és három kritikus az új alapítványosok

A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány az idén is január 18-án, szombaton, az alapító halálának évfordulóján tette közzé az évdíjakra vonatkozó döntéseit. Este félhét órakor volt a díjak ünnepélyes kiosztása, néhai Baumgarten Ferenc házában, a Sas ucca és Erzsébet tér sarkán, a KÉVE Mezőgazdasági, Iparfejlesztési és Hitelintézet Rt. dísztermében.

A díjkiosztáson csak a díjazott írók és a Baumgarten-díj kurátorai, Babits Mihály és dr Basch Lóránt vettek részt. Először dr Basch Lóránt emelkedett szólásra, méltatta a díj alapítóját, Baumgarten Ferencet, akinek legnagyobb értékének mondta makulátlan erkölcsi tulajdonságait . Baumgarten Ferenc mindig csak az igazságot kereste, hirdette és szolgálta.

Babits Mihály állt ezután fel, felolvasta Juhász Gyula édesanyjának és Fülöp Lajosnak leveleit, akik nem jelenhettek meg a díjkiosztáson és elmondta, hogy a lábadozó Krúdy Gyula helyett feleségének már átadta a díjat. Ezután kihirdette Babits, hogy az idén

nyolc író részesült évdíjban, a kilencedik helyét,
a tragikus halált halt Osvát Ernőét kegyeletből,
betöltetlenül hagyták.

Díjakban részesültek a tavalyi díjazottak közül Juhász Gyula és Elek Artúr, akiknek két-két, valamint Tamási Áron és Tersánszky J. Jenő, akiknek egy-egy évre hosszabbították meg a kurátorok évdíjukat. Az újonnan díjazott írók: Krúdy Gyula és három kritikus, Fülep Lajos, dr Németh László és dr Tóth Aladár.

Az alapítvány jövedelmének egynyolcadrészét az idén is rendkívüli segélyekre fordítják. Ennek keretében tudományos írók munkásságát, így ebben az évben Schoen Arnold műtörténeti és Várkonyi Nándor irodalomtörténeti kutatásait fogják támogatni.

Látogatás a Margitszigeten Krúdy Gyulánál

Enyhe téli késő délután, a sötét Margitszigeten csak néha-néha rohan keresztül egy-egy kivilágított autóbusz, félig üresen. Eszembe jut a régi lóvonat, ahol fölcsillant a kalauz szeme, ha valaki Krúdy Gyula után érdeklődött. Mert a régi szigetiek mind tudták, hogy hol lakik a legmagyarabb magyar író, a legízesebb, legzamatosabb nyelvű, ez a magas, szikár, szelídszemű nagyszerű bohém, aki nemrég felgyógyult súlyos betegségéből és most újra itt van az ő Margitszigetén. Most megkapta a Baumgarten-díjat, amellyel dokumentálta Magyarország írótársadalma, hogy mennyit köszönhet Krúdy írásainak és milyen sokat vár még Krúdytól.

A régi igazgatósági épületben él csöndesen, újra egészségesen, újra dolgozva, feleségével és kislányával Krúdy Gyula.

Becsöngetek. Az író nyit ajtót, derűs az arca, már szinte semmi nyoma rajta a kihevert betegségnek. Mosolyogva fogad:

– Kihevertem a betegséget, újra élek és nagyon jól érzem magamat. Jólesik nagyon, hogy gondolnak rám írótársaim, hogy nem felejtettek el, – mondja fiatalosan, lelkesen, miközben bevezet egyszerű dolgozószobájába.

– Nem is számítottam a díjra, az újságokból tudtam meg,
hogy nekem is juttattak belőle.

Nem mentem el személyesen a díjkiosztásra, feleségem helyettesít, én még kímélem magamat – örömteli izgalmaktól is.

Cigarettára gyújt, és mosolyogva mutat rá a csaknem érintetlen memphiszes dobozra. Nagyon büszkén mondja:

– Csak tíz cigarettát szívok naponta, azt is inkább vendégeim kedvéért. Hál’ isten, sok a vendégem, sok jó barátom van. Nagyon szolid életet élek: nem járok el este hazulról, csak kávét iszom.

– Itt, szigeti magányomban van egy nagyszerű szórakozásom, saját kedvemért, saját mulattatásomra megírom a sokszor félreértett báró Podmaniczky Frigyes életét.

– Nagyon érdekes ember volt az öreg. Amikor nagykorú lett, pompás kastélya és ezerötszáz hold földje volt Aszód közelében. Mindig azzal hencegett, hogy milyen szolid ember, az is volt,

soha nem ivott a saját kedvéért, nem érdekelték az asszonyok, nem dohányzott,
mégis amikor meghozták a váltótörvényt, már nem volt földje, sem kastélya,
csak sok-sok adóssága.

– Az Angol királynőben nem tudta kifizetni a hotelszámlát, a Kerepesi útra költözött, ahol egy Eliz nevű asszonytól vett bérbe három szobát. Ennek is csak úgy tudta kifizetni a bérét, hogy három szobája közül kiadott kettőt – hónapos szobának.

– Nyomorgott, – meséli tovább az író, örömmel és szívesen a szolid bohém-báró, – de senki sem tudta róla. Mindig elegáns volt. Egy reggel a kávéházban elhatározta, hogy – hírlapíró lesz. Báli tudósításokat írt egy napilapnak, kapott öt forint költségmegtérítést hetenkint – ebből tengette életét.

– Egy szép napon Tisza Kálmán meglátta az Erzsébet téren – ott ácsorgott a munkanélküliek között. Ekkor Tisza szerzett neki egy díjnoki állást az Északkeleti Vasutaknál.

– Mint díjnok fejezte be életét báró Podmaniczky Frigyes. Ez a furcsa életű öreg úr egyébként megírta emlékiratait is, amit végrendeletileg a Nemzeti Múzeumra hagyott, de kikötötte feltételül, hogy

csak születése századik évfordulójára bontsák föl az emlékiratokat.

– Ott voltam én is az emlékiratok fölbontásánál, átnéztem az öregúr írásait és észrevettem, hogy sok mindent eltitkolt. Én azután kiegészítettem és most megírom Podmaniczky igazi életrajzát.

– Még sok tervem van, de ez az életrajz a kedvenc munkám.

[...]

G. L.

(Magyar Hírlap, 1930/15. /január 19./ 2. p.)