„Az arany meg az asszony” operaházi bemutatója

„A polgár megvédi a házát oly módon, amint tudja” — ez lehetne a mottója Kenessey Jenőnek Krúdy Gyula szövegére írt s az operabarátok szombati díszelőadásán bemutatott dalművének. Mint a legutóbbi, a múlt évad végén, de mégsem ilyen későn közönség elé hozott magyar operának, a „Bűvös szekrény”-nek, ennek az újdonságnak is irodalmi értékű szövege van. Az irodalmi szöveg azonban nem teszi könnyebbé a komponista helyzetét. A dráma más és az opera is más. Más, ellentétes erők uralkodnak itt is, ott is. A drámában a cselekményen van a hangsúly, az operában nem magának a cselekménynek, hanem a cselekvők érzésvilágának van döntő fontossága s az akció csak alkalom a lelki emósiók kifejezésére. A sohasem egyéniségeket, hanem mindig csak személyi típusokat széles általánosságban hangokba öntő opera a történést főfordulataira leegyszerűsítve, egészen vázlatosan érvényesíti. A lassított fölvételként beállított akció hiányait a zenei képzelőerő pótolja és fokozza jelképes érvényűvé. Látszólag igazuk van az operát gúnyolóknak, amikor nevetségesnek tartják, hogy a kórus hosszú időn át harsogtatja a kórus vízbefullását, de semmit nem tesz megmentésére. Ám a tréfálkozók megfeledkeznek arról, hogy a dolog természete folytán énekelnek újra meg újra ahelyett, hogy cselekednének.

A túlcsúfolt szöveg nem jó opera-tárgy s miután a zenedráma elnevezés sokakat félrevezethet, helyesebb, ha a műfajt „tragedie lyrique”-nek keresztelő francia elnevezésre gondolunk. Az irodalmi drámával szemben álló pólust s ez igen érdekes, éppen Wagner operaformája képviseli a legjellegzetesebben. Wagner a zenekövetelményeihez alkalmazott librettóiban fordított arányú a költői lendület és a cselekmény elevensége. Az alakok merevek, a cselekmény hiányos, de így van alkalma arra a muzsikának, hogy a maga hatalmát érvényesítse. Mozartnál meg éppen eltolódik a szöveg és a zene súlyaránya a muzsika javára, ő azt akarja, hogy a librettó „engedelmes gyermeke” legyen a korlátlanul uralkodó dallamvilágnak. A világ legnagyobb zeneköltője velejéig muzsikus volt s az érzelmek és jellemek kifejlesztésére a hangok művészetét épp oly szabatos, sőt sokkal mélyebb nyelvnek tartotta, mint a költészet, melynek nemcsak „engedelmes”, hanem „kizárólag a zene kedvéért írt szavakat” kell szolgáltatnia. Fölfogása érdekesen egyezik Mendelssohn szavával: „A hangoknak legalább oly határozott értelmük van, mint a szavaknak, ha szóval nem is lehet kifejezni őket.” Látszólag szemben áll Gluck. Ő míg operát fogalmaz, „el akarja felejteni, hogy zenész”, azonban Gluck sem tesz mást, mint az emberi érzelmek ősi erejű kibontakozását, az igazi érzelmi karakter-típusokat óhajtja a zenei formában kifejezni. Hogy a zenei mát is megemlítsük: Strauss Richárd és maga Bartók Béla is az atmoszféra megteremtésére az érzelmi kvintesszencia létrehozására helyezi a súlyt operáiban.

A latin eszményekre tekintő Kenessey eljárása, amidőn szó szerint veszi át Krúdy irodalmi drámáját és prózáját változtatás nélkül adaptálja, emlékeztet arra, amikor Debussy dolgozza fel és teszi halhatatlanná Maeterlinck ,,Pelleas és Melisande” darabját. Az arany meg az asszony szövege valóban sok zenés tulajdonsággal ékes, azonban bármily meg-zenésítésre kínálkozó költői anyag, módosítani kellett volna. Gondoljunk csak a János vitéz daljáték formájára. Heltai Jenő átköltésében egyetlen Petőfi-vers sem maradt és mégis ez a helyes eljárás, mert ez esetben az a fontos, hogy zenei szempontoknak megfelelő lüktetésű versek álljanak rendelkezésre. Így kellett volna most is cselekedni. Dramaturgiailag sem helyeseljük ebbe az operába nem illő dell'arte jelenetet. Ha a publikum egyes rétegeinek tetszik is ez a buffó-epizód, a „Szentivánéji álom” és más, már alaposan kipróbált motívum lehet hatáskeltő, de nincs semmi belső vonatkozás és idegen test marad az akció közepén. Ad abszurdum véve a dolgot, ha már a „Katona története” is helyet kap az „érdekesség” kedvéért, még szenzációsabb, ha magát a régen nem hallott Sztravinszkit zendítik meg, persze, díszlet nélkül.

A tehetséges Kenessey Jenő operája tipikus karmesteri munka. A jól folyó muzsikát derék harmonizálás, színes instrumentáció, az énekhangok megfelelő kezelése és egy komoly, művelt muzsikushoz illő irodalmi tájékozottság jellemzi. Bár a komponista „prózát” zenésít meg, csupa zárt számokat írt nyolc jelenetre tagozódó dalművébe. Az egyes jelenetekben mondanivalóit rondó formában kifejtő szerző alkotása abban az értelembon, ahogy Bartók remeke, a „Fából faragott”, egy hatalmas szonátaforma, „Az arany meg az asszony” maga egy nagy rondó. Kenessey, a hangfestő, részleteket igyekszik kihasználni, de mégsem ír pusztán melodramatikus vagy illusztratív muzsikát.

Átkomponált zenéjében nincs semmi terjengősség, a cselekményt nem terheli meg zenei hosszadalmasságokkal. Amikor a fonalat nem veszíti el, a tempót is igyekszik biztosítani. Ámde Krúdy szerint a művész ott kezdődik, amikor az elbeszélő elveszti a fonalat és sajátos fantáziálásra indul. Kenessey amikor, mint Aeolus tömlőjéből szertebocsátja asszociációit, nem szabadítja fel saját zenei fantáziáját, elkerüli az atmoszférikus festések lehetőségeit. Kijárása a hallgatót csupán csak megértő jóindulatra készteti, de az nem indulhat el vele a lélek mélyebb tudatalatti régiói felé, még csak emocionális emlékeket sem idézhet fel. Sajnos, az igazi túlforrósodás egy pillanatra sem áll be. Nem merülünk a művészetnek abba az álomvilágába, ahol a logika törvényei már nem érvényesek s így aztán a kritikai kontrol rögtön megállapíthatja, hol van a drámai törés magában a darabban is. Ha már a hamis arany készítője helyett, bár a két ripacs tanú lehetne, a forgalomba hozót ragadják meg a poroszlók, legalább hagynák ki a furcsa lélektani hasadást mutató, de zeneileg kellőképpen nem motivált Anna felkiáltását: „Eresszétek el, ő ártatlan, a férjem a bűnös”, hiszen ez egyenesen kizárja a visszatérést, ami pedig, ha csak formailag is, de mégis bekövetkezik. Tudjuk, hogy a szürrealista Krúdy nem a kitapogatható valóság síkján mozog, azonban Kenessey, bár konzervatív muzsikus, messze áll a régi lineáris festők szemléletétől. Nála az utak nem vezetnek mindenfelé s az asszociációk játékos csodalovai nem ragadnak tova. Művészetének legnagyobb értéke, hogy nem akar több lenni, mint ami s ez az őszinteség becsületes. Érdeme, hogy hazai tárgya ellenére, bármily vonzó is Székelyfonó kísérlete, nem téved a folklore útvesztőjébe, jól tudván: egy tucat népdal egymás mellett még nem válik áriává. Az európai magyar muzsika eszményképét nemes igyekezet-tel szolgáló, jó technikai készültséggel felvértezett, szimpatikus komponistának, mint kezdő operaszerzőnek, iránymutatókra van szüksége. Jó nyomon halad, amikor Puccini, Debussy, Strauss Richárd, Kodály, de főleg Bartók csapásait követi. Az inkább deklamált, mint énekelt darab érzelmi megállói a kelleténél rövidebb lélekzetű szólók és duettek s a Farkas szekrény-kvartettjéhez hasonló nagyobb kitárulást itt az arany-kvintett jelenti. Kenessey a két oldalról is hullámzó érzéstömeg egybesűrítésére nemcsak a szimfonikus, hanem a vokál-polifónia eszközeit is felhasználja. Bár leleménye nem szárnyal egész magasra, törekvése dicséretet érdemel. Amikor dallamvonal szempontjából háttérbe szorulnak a legutóbbi magyar művek, fokozott figyelemre méltó, hogy Farkas Ferenc és a hasonló tehetségű Kenessey Jenő nagy kantabilis egységek kialakításán fáradozik.

A darabot a közönség örvendetes tetszéssel fogadta. A siker remélhetőleg arra ösztönzi Operaházunkat, hogy fokozott mértékben késedelem nélkül hozza ki a hazai szerzők egyéb alkotásait is. A helyi érdekű darabokból csak úgy nőhetünk ki, ha teret adunk komponistáinknak formanyelvük kifejlesztésére. Nagyon helyes, hogy az operabarátok jubiláris évük alkalmából rendezett második estjükön az első kiegészítéseként a mai magyar zenét óhajtották ünnepi légkörben szóhoz juttatni. Szép gesztus, hogy kiadták a darab szövegkönyvét. Áldozatos munkájuk szép betetőzése lenne, ha a zongora kivonat megjelentetésére is gondolnának. A nagyra duzzasztott operai repertoár üzemében remekművekhez szokott közönség pedig helyesen teszi, ha észreveszi, hogy a megvalósítás különböző fokaiban is lehet találni értékeket és nemes szórakozást. Az operabarátokkal karöltve működő Operaház megtalálta a magyar komponisták felkarolásának módját, most a közönségen van a sor, hogy bebizonyítsa, érdemes a nemzet kultúráját önzetlen lelkesedéssel szolgáló magyar szerzőknek meghozni az operaszerzés áldozatai.

A lelkiismeretesen csiszolt bemutató előadást maga a szerző vezényelte. Az elsőrangú szereplőgárda minden tagja kitett magáért. A főpróbától az előadásig is hatalmasat nőtt Koréh Endre kifejezése. A művész igazán remekelt. Osváth Júlia örömmel hallott biztosabb intonációja megkapóan életteljes alakítás szolgálatában áll. Rösler Endre kulturált, de sajnos nem hősi karakter. A házat minduntalan felgyújtani akaró, de a lélek lángra lobbanásával adós-maradó zsoldos nála csak figura. Szinte már buffoneriai recept Laurisin Lajos és Komáromy Pál együttes szereplése, de meg kell adni, ízléses munkát végeznek. Idétlen alakot formál a szolgából Szabó Miklós túlbuzgósága. Az Operaház ismert rendezői stílusában aprólékos munkát végző Nádasdy Ferencet kérjük, hogy a vihargép túlzott működtetésétől tekintsen el. Ihletett színpadképet teremtett Oláh Gusztáv, nyíltszíni tapsot is kapott, pedig a közönség egyszer már leszokhatna erről, hiszen így a bevezető zene esetleg fontos taktusai sikkadnak el.

Érdekes, hogy Krúdy operásított darabját eredeti formájában szintén Márkus László, mint az Apolló kabaré akkori művészeti vezetője mutatta be. Krúdy élete legnagyobb öröme volt a váratlan nagy siker. Véletlenül kezünkbe került s a visszaemlékezés csöndes melankóliájával olvastuk a tíz év óta halott költőnek a premier kapcsán írott sorait. Miután az írásból kicsendülő halk és mégis hangzatos meleg gordonkahang sokak szívét fogja megsimogatni, úgy véljük, helyesen tesszük, amikor beszámolónk végén idézzük Krúdy Gyula 1918 októberében papírra vetett s a Színházi Élet-ben megjeleni önvallomását:

„A kis színjáték, amelynek színészeiben úgy gyönyörködtem esténként, mint a megvigasztalódásban el-múlt szomorúságokért és keserűségekért: a színjáték nem azzal a szándékkal készült öt esztendővel ezelőtt, hogy valamikor a színpadi teherpróbát is kibírja. Volt egy nagyon szép és finom folyóirat Pesten, „Századok Legendái” volt a címe és már a háború előtt jelent meg, amikor a mai szemnek csodálatos papírosokon, bámulatos illusztrációkkal, elandalító finomsággal nyomtatták a jó könyveket s folyóiratokat. Egy középkori számot szerkesztett Virter úr, a szerkesztő és ebben a palástos, aranyhímes s zordon levegőben jelent meg a kis színjáték, mint kiegészítője a középkori hangulatnak. Egy kis síp volt ő a messzi századok kottáiból való muzsikában; egy sujtás a kabáton: egy hang, amely a történelem múlt hangjait utánozza. Talán ezért nem bukott meg a kis színjáték, mert nem annak született.

Én magam csodálkozom rajta leginkább, hogy elszökött a fiókomból s felcsapott színésznek. Valamikor kitagadtam volna a szökevényt; ma ellenben meghatottan, szinte álmélkodva hallgatom a világgá ment gyermekem szavát. Hát ezt is tudod? Tudsz bús és öreg lenni? Tudsz a szívekkel játszani, te papírmaséból való kalandor? A bősz apa megbocsát elzüllött gyermekének s büszkén a keblére öleli.

E boldog békesség persze sohasem jön létre Beregi Oszkár megrendítő és orgonahang módjára szárnyaló művészete nélkül. A nagy művész vette izmos karjaiba az árvát s az ő lángoló lelke, izzó művészete sugárzott életet a dermedt, félholt bolyongóba. Nem tudom eléggé megköszönni a nagy művésznek komoly és mindenképpen nagyszerű elhatározásait a játék körül. Varázsló volt. aki holtat támasztott fel sírjából. Azóta mindig hallom királyi koronázások harsonáiból való hangját, ha a kis színjáték eszembe jut. Hitet és szeretetet, bizakodást és sok-sok galamb módjára röpködő tervezést köszönhetek Beregi Oszkárnak.”

Ezek után egy kis transzpozícióval magunk elé idézhetjük, hogy milyen hálás lett volna és hogyan írt volna Krúdy Gyula, ha megéri darabjának operai előadását...

Dr. Gaál Endre

(Magyar Nemzet, 1943/105. /május 11./ 6. p.)