„...minden munka szent, amit elvállalok...”

Dayka Margit, a varázslatos Majmunka

 

Dayka Margit színészi élete csupa meglepetés. Talán még önmagának is. Hogy minden alkalommal fölfedezik és ámuldoznak, milyen izgalmas, nagy művész – ez örvendeztető is, bosszantó is. Mert mi más, ha nem öröm, hogy egy színésznő sok évtizeden át mindig más-más arculatát mutatja, s nem bosszúság-e, hogy tündöklő tehetségét egyik szerepről a másikra mintha elfelejtettük volna, úgy csodálkozunk rajta.

Ugyanez történt most varázslatos Majmunkájával is, a Szindbád című filmkölteményben. Dayka megint új és megint más, holott játékának és lényének elemei, összetevői annyira jellemzők arra, amilyen azelőtt volt. Apró rezdülései, mélyről felszakadó túlfűtött pianissimói, gyöngéd érzékenysége, légkörteremtő ereje, különleges színei – mind-mind csakis őmaga.

Hogyan is sikerült ennyire eggyé válnia Krúdy érzelmi-szellemi világával?

– Krúdy munkáit – feleli tűnődő, halk hangon – minden második esztendőben első betűjétől az utolsóig végigolvasom. S mindig úgy érzem, mintha csak most ismerkednék vele. Mintha együtt változna a korral, szemléletünkkel, az eleven élettel. Fiatal koromban megesett, hogy a sok Krúdy-ízlelgetés hatására akarva akaratlanul az ő szavaival kezdtem beszélni vagy levelet írni.

Így hát a Szindbádot, vagyis a Krúdy-film szerepét nem kívülről közelítette meg, hanem belülről, legbensőbb élményeit vetítette ki.

– Engem Majmunkában nem az elhagyott szerető vonásai vonzottak, hanem figurájának áradó anyaisága. Akihez Szindbád úgy tér vissza-vissza, mintha az édesanyjához menne. Krúdy minden szava magával röpít, minden szavát szívem vérével élem át. De ez nem lett volna elegendő a szerep felépítéséhez. Hogyan is tudtam volna megvalósítani Huszárik és Sára óriási segítsége nélkül? Vagy Latinovits ihlető közelsége nélkül? Nekem minden munka szent, amit elvállalok, de egyáltalában nem mindegy, kikkel dolgozom együtt. Révész György, Volt egyszer egy család című filmjében is olyan nagy örömmel szerepeltem. De hogy Majmunkára visszatérjünk, komolyan gondolják, hogy én ezt jól játszottam?

Fejét egy kicsit félrehajtja, arcán kedves kétkedés ül, kérdőn néz rám, kezét zavartan a szája elé tartja. Érdekes, mennyire nem bízik önmagában. Tudom azt is, milyen rettenetes lámpalázzal küzd, mielőtt színpadra lép.

– Mondhatnám így is: ilyenkor valósággal halálfélelem tör ki rajtam. Kezdettől fogva lámpalázas voltam, és nem vitás, hogy ez valamiféle bizonytalanság. Talán onnan ered, hogy anyám tizenharmadik gyerekének születtem, nem örültek nekem, fölösleges voltam, kevés öröm ért és ezt a szorongást magammal hurcolom, amíg csak élek.

– A filmfelvevő gép előtt is?

– Ma már nem annyira, mint régen. De keservesen kínlódtam, amíg meg nem szoktam. A rádióban ma sem tudok megszólalni még, főként azért nem, mert semmi képességem sincs rá, hogy papírról olvassak szöveget, ilyenkor összeszorul a torkom, és megnémulok. A tévé az más. Eddig attól is féltem, de most már rászánom magamat.

– Jó néhány színműírótól hallottam, már régebben is, hogy milyen sok ötlettel, tanáccsal segítette őket, kéziratuk elolvasása után...

– Én a darabokat mindig vizuálisan olvasom, vagyis rögtön magam előtt látom, amint a betű a színpadon megelevenedik. Többször is megtörtént, hogy ugyanazt a darabot elolvastattam a férjemmel vagy másvalakivel is, de aztán, amikor beszélgettünk róla, kiderült, én egészen mást érzek ki belőle, másképp reagálok rá. Igen, ennek csakis a vizuális olvasás a magyarázata.

Mostanában keveset jár el hazulról, olvas, sok zenét hallgat, háziasszonykodik. Tavaly Szegeden játszott két szerepet, nagy sikerrel. Két ellentétet: Giraudoux-t és Móricz Zsigmondot.

– Mondtam már, nem mindegy nekem, kikkel dolgozom együtt. Szegeden nagy-nagy öröm volt a találkozás Lendvay Ferenccel, ő rendezte a Giraudoux-darabot, a másikat pedig Bitskey Károly. Igen, most csakugyan sokat ülök itthon, de élvezem a sok jó könyvet, megnézem a tévé minden műsorát és nem unatkozom sohasem.

– Legközelebbi szerep?

– Szó van arról is. De most nem mondom el.

– Hogyan őrizte meg magában töretlen hitét az életben, rajongását a színházért, az emberekért?

– Talán úgy, hogy végtelenül és reménytelenül szeretem az embereket.

– Reménytelenül?

– Igen, mert olykor nem értik, és azt kérdezik tőlem, miért? De nekem mindenki a maga módján kedves. Voltaképpen mindig ezt éreztem, de amíg fiatal az ember: önzőbb, és túlságosan elfoglalt önmagával. Most azonban már tudom, hogy a szeretet, a megértés mindennél fontosabb. Nincs az a főszerep, amely ezt pótolná.

Olyan meggyőzőn és meghitten mondja ezeket a szavakat, mintha önmagához szólna. Egyedül, csöndben, elgondolkozva. Dayka Margit igazi hangján.

Gách Marianne

 

(Film Színház Muzsika, 1971/49 /december 4./ 8-9. p.)