GÁLDI LÁSZLÓ

ADALÉKOK AZ IRODALMI JELZŐHASZNÁLATHOZ

1. Az elemzésre kerülő négy szövegből elsősorban a leglényegesebb jelzős szintagma, az A + S szerkezet példáit választottam ki. Rendszerint kirekesztem tehát e rövid anyagfeltárásból nemcsak a birtokos jelzőt, hanem az értelmezőt és a predikatív szintagmával kifejezett minősítést is, a verbonominális állítmánnyal együtt. Anyagunk így nyelvileg jóval homogénebb lesz és az összehasonlítást is aránylag könnyebben elvégezhetjük. Természetesen elsősorban azokkal a jelzőkkel, helyesebben jelzős szerkezetekkel foglalkozom, melyek ilyen vagy olyan okból valóban stilémának, stilisztikailag releváns elemnek tekinthetők. A stiléma-jelleg egyik legfontosabb meghatározó tényezője valamelyes eltérés a teljesen baná­lis, „zérus fokú” közlés egykori normáitól, melyet természetesen – az időbeli el­távolodás miatt – sajnos nem mindig könnyű megállapítani. Mindenesetre a mai köznyelv normáit még félévszázaddal korábbra sem szabad kritikátlanul visszavetítenünk.

2. Az anyag tárgyalásában – egyéb stílusjegyek figyelembevételével – előbb a két legklasszikusabb szöveget, Krúdy és Móricz novelláját veszem szemügyre; ezután kerül sor Kosztolányinak épp a jelzők szempontjából egészen sajátos szövegére. Végül az elbeszélés műfajából szinte már kilépő Nagy Lajos-szövegre térek, de – amint ismeretes – ebben aránylag sokkal kevesebb jelzőt találunk. Mindene­setre négy igen különböző prózastílussal van dolgunk, de valamennyiben közös vonás – a mindenütt érvényesülő, de írónként más-más színezetű „danse macabre”-hangu­laton kívül – az erős megkomponáltság, valamint a részletek szigorú aláren­delése a struktúra egészéből eredő összhatásnak. Jelzővizsgálatunk is, azt hiszem, igazolni fogja, hogy a különböző nyelvi síkok elemzése fölé boltozódó kompozíciós sík vizsgálata szintén a stilisztikai vizsgálat egyik fontos területe, a struk­turális összefüggések felismerése érdekében1.

2.1. E novellában (Utolsó szivar az Arabs szürkében) Krúdy a kontraszthatások egész sorára épít. Kvietált huszárezredese a Kaszinónak – minden bizonnyal a Nemzeti Kaszinónak – „a velszi herceg látogatásáról elnevezett Angol szobájá”-ból (135)2 jön, de az akkor külvárosinak számító Arabs szürkébe botlik be, mert párbaja előtt ismeretlen ellenfelének, annak az újságírónak, akit megvetően „nyavalyás kóficnak” (146) nevez, nyomorúságos életmódját akarja egy pillanatra megízlelni. „Fertelmes, soha nem érzett éhség” (135) vesz erőt rajta. „Éhes volt a gyomra, éhes volt a szája” (i.h.); szinte balladai gondolat­ritmus ez, (6+6 képlet szerint). Az ezredes halálfélelmének ideges tünete a feltűnő éhség, melyet a szerző bizonyos meghökkentő jelzők és határozók segítsé­gével víziószerűen idéz föl. A monoton kopogású fertelmes (és nem förtel­mes) jelzőhöz kapcsolódik később ez a megállapítás is: „az ezredes, aki legfeljebb annyit szokott gondolkozni az élet dolgairól, mint egy bástya a sakkjátékban, fertelmesen megéhezett” (136). Majd végül: „A mellénygombja tájékán..3 megmozdult valami idegszál.. és ez az idegszál megint fertelmes éhséget jelentett gazdájának” (144). Érdemes eltűnődni ezen a fertelmes jelzőn: bár Baránszky Jób László barátom beszélt nyelvi jelenségnek is el tudná képzelni, sem­mi esetre sem tarthatjuk köznyelvi klisének; az Értelmező Szótár (a továbbiakban ÉrtSz.) sem tekinti az éhség szó tipikus jelzőjének4. Krúdy bizonyára azért választotta ezt a vezérmotívumként fel-felbukkanó szokatlan jelzőt, – melyet ta­lán alkalmilag hallott, s mely jelentéstartalma révén a „szörnyen megéheztem” típusú kifejezések körébe tartozik –, hogy ezzel is elidegenítse olvasójától novellá­jának negatív szereplőjét5. Mindenesetre az ezredes – bár maga sem akar tud­ni róla, hiszen „az ország legjobb céllövőjének” (136) hírében áll – voltaképpen siralomházban ül, amikor a kis kocsmában a „perkelt”6 maradékát habzsolja, és csupán kanárisárga (136, vö. 140) cipője rí ki ebből az álmosan szürke mámor­ba fúló környezetből, ahová – elvégre a Szvetenay-utca környékén vagyunk – a szomszédos Bonctani Intézet hullaszállítói szoktak járni, s ahol – az élethez görcsö­sen ragaszkodó szemében – a barna kenyér is „majdnem oly tüneményes (140), mint az egykori prófunt, amelyet „valahol, valamerre fiatalkorában hadgyakorlaton fogyasztott” (142). Az ezredes elmélázik ezen a fiatalkori élményén, hiszen azon a „prófunton megérződött a nyergek és lószerszámok szaga” (i.h.); ez az illat vi­szont a hajdani aktív, de minden veszedelemtől mentes, békebeli tiszti élet szim­bóluma. Ezzel a huszárezredessel, aki most „fura gusztussal” (146) „és nagy deliciával” (i.h.) nézegeti „a maradék húsdarabokat s az odasült zöldpaprikát” (147), Krúdy szembeállítja ideális vagy, ha tetszik, pozitív hősét, aki rövi­desen végez a Kaszinó országos hírű lövészével. Az újságíró, ez „a halvány, magas termetű fiatalember” (153) „fehér pettyes kék nyakkendőjével” és „hímzett fehér mellényével” (i.h.) szintén szimbólumszerűen hat, s ehhez járulnak arcának romantikus ihletésű jelzői: „arca szőrtelen, szenve­délyes, epedő” (i.h.). A három jelző hatását nyilván elsősorban az fokozza, hogy e melléknevek, így együtt tricolont alkotva7 (francia nevén a „groupement ternaire”-t) először fordulnak elő a magyar irodalomban. Az ezredes a szintén rettegő, de mindenre elszánt kóficcal csupán saját „gunyoros, lenéző, dölyfös arcát” (158) állíthatja szembe; persze a két ellentétes tartalmú tricolonnal párhuzamot is teremt s a párhuzamba állított két főalak voltaképp szinte magá­nak Krúdynak a két énjét villantja föl: a pesti bohémvilágba tévedt, pusztulásra ítélt dzsentrit s a szegény, tepertőn tengődő újságírót, aki nem tiszteli a megmere­vedett társadalmi korlátokat s akiben – szűkös lehetőségei ellenére – világmegváltó eszmények forronganak.

A novella lezárása valóságos „coup de théâtre”, azt várhattuk volna, hogy az ezredes – hírnevét igazolva – legalább lőni tud, de végül is, a híres szivarjelenet után, csak egy később ugyanabban a kocsmában iszogató „hullaszállító–kocsis” (160) jelenti „valami civilbe öltözött ezredes elszállítását”. De ezzel a jelzőként használt határozatlan névmással a váratlan hír mindjárt el is szürkül: a csaposnak „még most sem jut eszébe, ki is volt az a bizonyos hulla, melyet elfuvaroztak” (i.h.). Ismét homályos értelmű jelzővel (bizonyos) van dolgunk, s ez a két szerfölött relatív értékűvé színtelenedett, szinte puszta deiktikummá degradálódott jelző, összefonódva a hulla-motívummal, kitűnően sugallja az ezredes és vele egy egész társadalmi réteg megsemmisülését.

2.2. Nem kevésbé tudatosan strukturált és csakis belső összefüggéseiben vizsgál­ható Móricz Zsigmond jelzőrendszere. A Barbárok főalakja egy „kis hallga­tag ember” (336), akit ellenfele, a „nagy veres, verhenyeges bajszú juhász” (328), így jellemez: „Hallgató ember vót” (334); „Hallgató, de azt meg­mondta” – teszi hozzá felesége, amikor eltűnt férje után nyomoz8. Majd másutt ezt olvassuk: „Hallgatós ember vót” (340). Hallgatag és hallgató, il­letve hallgatós szembeállítása tudatos írói beavatkozás eredménye: ellentétben az írói közléssel, az „oratio recta” kifejezetten népnyelvi és egyszersmind régies alakot sodor irodalmi szintre: az Akadémiai Nagyszótár gyűjtésének – melynek 5 millió cédulája közt immár 35 évet töltöttem – nincs egyetlen adata sem a bi­zonyára népnyelvi szinten élő hallgatósra (vö. mosolygó ~ mosolygós), de emberre alkalmazva a hallgató jelző felbukkan már a XVIII. században Faludi Ferencnél9, és megtaláljuk Kovács Pálnál közmondásban is10. De talán nem is lehetne ezt a drámai feszültségű helyzetet a hiteles népnyelvi szavak nélkül érzékeltetni ott, „a nagyságos pusztán” (331), „a merő pusztán” (332), „a nagy ég” (i.h.) alatt, ahol oly alattomosan üti „agyonra” (330) a „nagy veres ember” (328) meg társa, ez a „tömpeorrú, vizslató szemű” (i.h.), azt a kis hallgató embert. E sok nemcsak egyénítő és szemléletes, de egyszer­smind szuggesztív jelző közül csak a természeti jelenségre alkalmazott nagysá­gos jelzőről kell történeti vonatkozású megjegyzést tennünk. Ez a használat is legalább a XVIII. század végéig követhető nyomon, hiszen egy másik végtelenről, a „nagyságos égről” ezt írta egyik fordításában Pétzeli József: „gyönyörűséggel szemlélé az ember ama nagyságos boltozatot”11. De ki itt, ebben a sötét erőszakkal terhelt „barbár” világban a pozitív hős? Elsősorban az igazságot kereső „magas, fekete asszony” (332) „fejér vászonruhában” (i.h.), aki csak megy- megy „a nagy és ijedelmes ég alatt” (i.h.). A természetre vonatkoztatott ijedelmes jelző sem egészen új irodalmi nyelvünkben, de Móricz sajátos, szinte mitikus színezettel ruházta fel. Móricz még ismerhette Ágai Adolf, álnevén Porzó tárcáit, aki 1877-ben ezt írta: „Az Ördög-árok ijjedelmes tája, a Tabán és a viziváros vak utcái.. valóban megérdemlik a fáradtságot”12. S paraszti szárma­zásúnak tetszik – vagy legalábbis a paraszti nyelvet jól ismerő vidéki embernek – még a bíró is, aki a sarokba szorított veres emberből tájnyelven fogalmazott, irtó­zatos sértéssel kényszeríti ki a beismerő vallomását: „Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér.” (341). A csorvasz jelző, melyet Móricz még szűkebb hazájából ismerhetett13, minden bizonnyal ezúttal lépett be az irodal­mi nyelvbe (bár az ÉrtSz. ezt a példát sem idézi).

2.3. E két nagy jelzőrendszerhez képest sokkal különösebb Kosztolányi Caligulára vonatkozó, aránylag igen ritka jelzőinek „mini-struktúrája”. Ennek a „jelzősziget­nek” egyetlen fontos célja: jellemezni a pusztulásra ítélt, sőt saját pusztulását váró zsarnokot élete utolsó hajnalán14. „Nyugtalan alvása alatt lidérces álmok gyötrik s amint görnyedt-púpos hátával” (982), ingó-sovány lábain” (i.h.) palotájában bolyongva az „ólomszürke égboltot fedő piszkos-zöld fellegeket (982) s a köztük rohanó Holdat, „tündöklő kedvesét” (i.h.) bámulja, maga is olyan, „mintegy lidérces álom hórihorgas rémképe” (i.h.). Feltűnő Kosztolányinál alig pár sorban a sok összetett jelző, melyek közül néhány bizonyára csupán alkalmi összetétel. Mindenesetre Krúdynál még csak egy hasonló melléknév akadt, mégpedig búskomoly a következő szövegösszefüggésben: „Az ezredes most nagyon elcsöndesedve ült helyén, mintha valami búskomoly sejte­lem szállotta volna meg a fiatalember kocsmai megjelenése óta” (155). Az össze­tett jelző azonban nála és Kosztolányinál közös funkcióval bír: a halálfélelem érzel­mi-asszociatív kavargására utal. Egyébként búskomoly szavunk a XIX. század 40-es évei óta ismeretes; 1841-ben ezt írta Széchenyi: „[A] legtöbb magyar búskomoly”15 s 20 évvel később Keménynél ezt olvassuk: „Búskomoly hangulat szállt kedélyükre”16. Amint látjuk, az összetett jelzők története is két irányba mu­tat: Krúdyn keresztül vissza a romantika felé, Kosztolányitól pedig az impresszionalizmuson át valami „preegzisztencialista” életérzés irányába. Megjegyzendő, hogy Kosztolányi Caliguláját a hitleri korszak elején írta, amikor a bukásától rettegő zsarnok problémája világviszonylatban is komor aktualitást nyert17.

2.4. Nagy Lajos novellája (Január) már-már publicisztikába hajlik, de így is magas rendű művészi teljesítmény, melynek alapvető fontosságú tropusa megint az ellentét: „Kis Keczege Pál kabátlanul” (826) fagy meg – micsoda kegyetlen irónia – éppen egy Örömvölgy utcai kapumélyedésben (828), de amikor „a belső városban” (i.h.) Buxbaumék igyekeznek hazafelé, „bőszülten vastag bundák­ba vannak pakolva” (i.h.). Íme egy tragikomikusan pöffeszkedő labiális alliteráció még prózában is! Figyelmeztetés ez azok számára, akik a prózában szinte észre sem akarják venni a költői nyelv ornamentikájának különböző elemeit. Mint min­den eddigi novellában, úgy Nagy Lajos szavai szerint is „a halál gondolata kísért bennünket” (830), mivel „fejünkön és mellünkön az óriási légoszlop súlya, te­tézve a kenyér árával.. és a tudattal, hogy ez így megy már húszezer év óta” (829). A vurstli állástalan kikiáltója most ilyesmit ordít: „Itt látható a január, a február és a március és az összes ragadozó vadállatok” (827).18 Végül ugyan ebből a szimbolikus motívumból bontakozik ki a reményteljes utolsó akkord, mely úgy zeng föl, tisztán és szinte dísztelenül, mint egy Bach-kantáta zárókórusa.

3. Íme néhány rövid jegyzet négy nagy író jelzőinek mikrokozmoszáról. Bár­mily rövidek voltak is szövegeink és talán nem alkalmasak jellemzőnek tekinthető statisztikai felmérésre, annyit megállapíthatunk, hogy négy különböző stílussal, négy különböző jelzőcsoporttal van dolgunk, melyek egyike sem képzelhető el a másik helyében. Ugyan mit csinált volna a lapidáris tömörségre törekvő Móricz Kosztolányinak tétova képzeteket sugalló és grammatikailag is komplex jelzőivel? Egy-egy ponton igyekeztünk a szinkron vizsgálatot diakronikus keretbe állítani, már amennyire ez lehetséges volt egy olyan hatalmas szótári gyűjtés segítségével, mely mégsem elsősorban stílustörténeti céllal készült. Próbáltuk bebizonyítani azt is, hogy a széppróza nyelve és a költői nyelv közt nem feltétlenül vannak éles ha – tárok: a legrealisztikusabb próza is, ha igazi művészet, nem csupán tükrözés, ha­nem a valóság víziószerű felidézése, melyben az elképzelés árnyalataira utaló jelzők külön-külön és együtt véve sajátos fontossággal bírnak, s ezért érdemlik meg az eddiginél elmélyültebb stilisztikai vizsgálatokat is.

 

1 A kompozíciós sík jelentőségére legutóbb egy Macchiavelli-elemzésben is rá­mutattam. Stilisztikai megjegyzések az arcképfestő Macchiavelliről. Filológiai Közlöny, 1970. Ugyancsak e szempont alkalmazásáról tanúskodik egy rövid ta­nulmányom Cid híres stanzáinak orosz fordításáról a Taranovski-Emlékkönyvben (sajtó alatt).

2 Idézeteink lapszámának forrása – a Kosztolányi-szöveg kivételével (vö. 14. j.) – Magyar elbeszélők. Szerk. Szász Imre. III. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1961.

3 Idézeteinkben két ponttal, a Petőfi-Szótár gyakorlata szerint, saját kihagyá­sainkat jelöljük, hogy ne lehessen őket a szerző eredeti három pontos jelzéseivel összetéveszteni.

4 Szinte azt mondhatjuk, hogy számos stiléma akkor születik meg, amikor az író mintegy „kilép” az ÉrtSz.-ben regisztrált normák kötelékéből. Ne feledjük, hogy az ÉrtSz. elsősorban a mai magyar köznyelv szótára, s ezt a köznyelvi állapotot igyekszik irodalmi idézetekkel igazolni, ami persze szinte kizárja sajátos írói stílusfordulatok felvételét. A kötött szókapcsolatoknak így két­ségtelenül nagyobb tér jut, mint az egyénieknek.

5 Azzal a véleménnyel azonban nem érthetünk egyet, amely a tárgyalt novellák javarészét „negatív” (vagy „no”) előjellel próbálja ellátni.

6 A kocsmárosné használja pörkölt helyett ezt a talán népies alakváltozatot, amely bizonyára szintén az író személyes megfigyeléseiből származik. A kocsmá­rosné szerint „a mi vendégeink korán reggel szeretik a perkeltet” (144). Az ezredes a köznyelvi norma szerint – mely itt szinte előkelőnek hat – pörköltet kér, mire a vendéglősné így adja tovább a rendelést: „A perkeltet” (i.h.). Mindez persze a minuciózus környezetfestés egyik részlete, a „mots évocateurs du milieu”, Bally-féle elve szerint.

7 A magyar stilisztikai hagyományból, akár csak az olasz stilisztikákból, meglepő módon teljesen hiányzik a tricolon tárgyalása, bár romantikusainknál és főleg Jókai prózájában sok példát találunk erre az ókor óta ismert „Veni, vidi, vici” tropusra.

8 További kérdés lenne, teljesen független-e a Barbárok témája a leghíresebb ro­mán népballadától, a Mioriţától (A Bárányka), mely már 1924-ben megjelent ma­gyarul Kádár Imre fordításában. Móricznál is balladai hangot idéz például a kere­sést jellemző következő szép hármas ismétlés: „Minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal beszélt..”(336). Később M. Sadoveanu fogja az igazságot kereső asszonyt A balta c. regénye középpontjába állítani.

9 Költeményes munkái, 1787, II. 44. (NSz.)

10 Közmondások, 1794. 180. (Nsz.)

11 Hervey siralmai, 1790. 177-8.

12 Porzó tárcái, I. 22. (NSz.) Korábban 1795-ben Takáts Rafael még csak ember­ről, illetve általában élőlényről jegyezte fel: „Ijedelmes; bokros, félénk, Meticulosus” (Toldalék, v.).

13 Az Új Magyar Tájszótár adatai szerint (Héra Zoltánné szíves közlése) a talán szláv (pontosabban szlovák) eredetű csorvasz melléknév széles ívben ismeretes a Dunántúltól a Felső Tiszavidéken át az Alföld közepéig, de elterjedésének köz­ponti területe alighanem Zempléntől Debrecenig terjed. Lehet, hogy ugyanazzal a szláv tővel van dolgunk, mely eredetileg ’féreg’ jelentésű volt (vö. orosz stb.), s melyből talán annak a betegségnek a neve is származik, melyet egykor csorvás-idegláznak neveztek (vö. Bajza Figyelmező, 1840. 827. Nsz.). Új Történeti-Etimológiai Szótárunk a csorvasz melléknevet ismeretlen eredetűnek jelzi.

14 Idézeteink forrása: Kosztolányi Dezső elbeszélései. Magyar Helikon, Bp. 1965.

15 Hírlapi cikkei, II. 29. (NSz.)

16 Zord idő, 1862, I. 25. (NSz.) Számos más nagyszótári adat Jókaitól és Vas

Gerebentől.

17 Kosztolányi Caligula-felfogásához rendkívül hasonlít Camus Caligulájának alap­helyzete. További kérdés lenne annak eldöntése, vajon Kosztolányi novelláját olvashatta-e fordításban Camus, vagy pedig mindkét koncepciónak közös előzménye van.

18 Feleségem figyelmeztetett arra, hogy Sebők Zsigmond, egyik Dörmögő Dömötör-könyvében, Róka Miskának tulajdonítja mint kikiáltónak ezt a jaguár és január szavak hasonlóságára alapított mondókát; szegedi előadásom alkalmával Szőke György viszont arra hívta föl figyelmemet, hogy ugyanezt a szójátékot meg találjuk már Ch. Morgensternnél is. Ha a pontosabb bizonyítás eredménnyel jár, ismét példát nyerünk egy és ugyanazon motívum polivalenciájára, a környező kontextus követelményei szerint.

 

(A novellaelemzés új módszerei. (A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. április 9-11.) Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akadémiai Kiadó. 51-62. p.)