„AZ ARANY MEG AZ ASSZONY”, Krúdy Gyula drámája, alig több egy történeti anekdotánál. Wolfgang, a lőcsei polgár, megvédi a családi renomét: a feleségét csábítgató vad zsoldost rútul tőrbe csalja, vesztőhelyre juttatja. Többet ésszel mint erővel — sugallja a történet. De Krúdy személyes mondanivalója mégis inkább az, hogy a polgári, rideg ész-korszakban elsiratja a lírát, a költészetet, a fantáziát — hiszen a jellegzetes Krúdy-mondatok a zsoldos száján zendülnek meg, az ő csábító udvarlása, álmokat kavargató ígérgetése, életének romantikus meséje emlékeztet az íróra. De nemcsak a stiláris jegyek, a dráma logikája is azt mutatja, hogy Krúdy a józan, polgári pénz-világ ellen lázadozik: zsoldosa önmagát veszti el, amikor megszédül az aranytól, a pénzt választja, és nem az asszonyt, Anna hiába óvja őt — Wolfgang egérfogójába önként sétál bele.

Szerencsés ötlet volt a darab bemutatása. A szükséges tömörítés kerekké, zárttá, tökéletes egésszé tette a drámát. Talán a „tévéjáték” megjelölés túlzás: Krúdy mégiscsak színdarabot írt. Tévéseink, a filmszalag bűvöletében, szívesen képzelik magukat filmeseknek — pedig a művészi műsorok nagyobb részében közelebb állnak a színpadhoz, az előadói pódiumhoz. Szerencsére egyre inkább csak a műfaj-megjelölésekben kísért ez a fellengzős filmes öntudat. — Ezt a darabot is Félix László minden trükk, különleges beállítás nélkül rendezte meg: egyfelvonásosként. Csupán a nézőpont változott néhányszor, az arcúkat egy-egy közelkép, a népesebb jelenetet egy felülnézet tette jobban megismerhetővé. Példás rendezés. Benkő Gyula túl rokonszenves Wolfgang volt, végső szövege álszent, és nem líraian őszinte, ahogy tőle hallottuk. Pap Éva gyönyörű, hamvas, tüzes és naiv Anna. Koncz Gábor zsoldosa a sok szőr között (a maszkmester túlteljesítette feladatát) lehetett volna színesebb, villódzóbb egyéniségű; inkább az erőszakot hitette el mint a hazudozást.

Gáll István

AZ ARANY MEG AZ ASSZONY. Anna a zsoldossal (Koncz Gábor, Pap Éva)