Forgószínpad

 

[…]

AZ ÍRÓ NAGYSÁGA at­tól is függ, hogy mit tud elhitetni az olvasóval.

Krúdy egyik novellahőse — valahol, valamikor — el­sétál egy ablak alatt, s meg­lepő látvány fogadja: a tót­ágast álló nő, aki — szok­nyája a nyakában — fejjel lefelé imbolyog egy félho­mályos szobában. Alakjá­ból csak annyi látszik, amennyit az ablakkeret ki­vág s megmutat: fehér harisnyás lába, kecsesen be­hajlított, szalagcsokros tér­de, falevél nagyságú, fekete félcipője, no, meg a »tisz­teletreméltó barchentnadrág«, amilyent »a józsef­városi polgárasszonyok vi­seltek«.

Krúdy hősnője vagy az ablakban ül, mozdulatlanul, mint fodrász kirakatában a viaszbábuk — vagy hir­telen mozdulattal kézenállásba lendül; mintha ter­mészetes testhelyzete a tót­ágas lenne.

A látvány szokatlan, fur­csa, már-már irreális. Még­sem támadnak kételyeim. Olyan ez a nő a levegőben feszülő lábával, olyan ez a fejtetőre fordított, karcsú test — mint a délibáb... Káprázat, mégis színtiszta valóság.

Ha csodálatos is, hinni kell benne.

Míg másoknak az élet legközönségesebb tényeit sem hiszem el.

Ha Pekár Gyula bárme­lyik hőse rágyújt egy szi­varra, tele vagyok két­séggel: lehetséges ez? Miért éppen most gyújt rá? S miért nem öt perc múlva? Miért szivart szív? S miért nem pipát?

És egyáltalán: miért do­hányzik?

[…]

Galsai Pongrác

 

(Nők Lapja, 1961/31. /augusztus 5./ 22. p.)