Forgószínpad
[…]
AZ ÍRÓ NAGYSÁGA attól is függ, hogy mit tud elhitetni az
olvasóval.
Krúdy egyik novellahőse — valahol, valamikor — elsétál egy
ablak alatt, s meglepő látvány fogadja: a tótágast álló nő, aki — szoknyája
a nyakában — fejjel lefelé imbolyog egy félhomályos szobában. Alakjából csak
annyi látszik, amennyit az ablakkeret kivág s megmutat: fehér harisnyás lába,
kecsesen behajlított, szalagcsokros térde, falevél nagyságú, fekete
félcipője, no, meg a »tiszteletreméltó barchentnadrág«, amilyent »a józsefvárosi polgárasszonyok
viseltek«.
Krúdy hősnője vagy az ablakban ül, mozdulatlanul, mint
fodrász kirakatában a viaszbábuk — vagy hirtelen mozdulattal kézenállásba
lendül; mintha természetes testhelyzete a tótágas lenne.
A látvány szokatlan, furcsa, már-már irreális. Mégsem
támadnak kételyeim. Olyan ez a nő a levegőben feszülő lábával, olyan ez a
fejtetőre fordított, karcsú test — mint a délibáb...
Káprázat, mégis színtiszta valóság.
Ha csodálatos is, hinni kell benne.
Míg másoknak az élet legközönségesebb tényeit sem hiszem
el.
Ha Pekár Gyula bármelyik hőse rágyújt egy szivarra, tele
vagyok kétséggel: lehetséges ez? Miért éppen most gyújt rá? S miért nem öt
perc múlva? Miért szivart szív? S miért nem pipát?
És egyáltalán: miért dohányzik?
[…]
Galsai Pongrác
(Nők Lapja, 1961/31.
/augusztus 5./ 22. p.)