|
MI
KETTEN KRÚDYVAL Magnós látogatás Tersánszky Józsi Jenőnél |
Nádor Ilona felvételei |
|
(Mostanában már sokat üldögél az ablak előtt. Szinte tüntetően
hátat fordítva a szobának, a falaknak, amelyek téli napjait körülzárják. S néha
már könnybe lábadó, de még mindig kíváncsi szemét a világra függesztve;
pontosabban a világnak arra a kis, négyszögletes darabjára, amelyet az
ablakkeret kihasít.
Mit is
lát Tersánszky innen, az Avar utcai ház földszinti, ablakából? Hát bizony nem
sokat. Egy sávnyi eget lát, meg néhány rongyos vakolatú bérházat a Mészáros
utca könyökhajlatában, meg a tolató mozdonyok füstjét, ahogy fölcsapódik a Rendezőpályaudvar aknájából. S legfeljebb, ha kissé előrébb
hajol, a járókelők feje búbját is láthatja.
De ez is
kontaktus. Ez is élet. Ez is kapcsolat a világgal.
Meg aztán
mostanában nem is kifelé néz ő már. Mindaz, amit az érzékszervei felfognak,
belevegyül emlékeinek szüntelen zsongásába. A múlt jelenvalóbb nála a jelennél.
S az időnek nincs szigorú kronológiája. A halottak szépen előjönnek, és
barátságosan rá köszönnek. Az élőket pedig, akik megszólítják, előbb ki kell keresgélnie
a múltjából.
De az
ember, aki egy síkban látja már a közelt s a távolt,
ma is csupa derű.
Fején a
régi, híres, az elnyűhetetlen svájcisapka. Félrecsapva persze, mint azelőtt,
akár egy jókedvű szent illetlenül viselt, tréfás glóriája. Mellén félig nyitott
pizsamakabát. Mert még e lenge öltözékbe se szeret begombolkozni. És olykor a
papucsát is lerázza a lábáról.
Előtte,
az asztalon egy franciskánus szerzetesnek álcázott borosüveg. A felesége
születésnapi ajándéka. De neki a pap térfogata nem elég terebélyes; csak egy
liter bor fér el a gyomrában. A Márvány utcai italmérésbe naponta beköszöntő,
másfél literes flaskóból töltöget magának.
Így éli
tehát Tersánszky a napjait álmokba fölébredve s ébrenlétekbe szenderülve;
emlékeinek és gondolatainak napfényes zsongásában. Mert mindig lát vagy gondol
valamit. Most egy arc fut el előtte, majd egy dévaj nagybányai emlék, aztán a
tengerpart Odesszában, vagy Krúdy valamelyik mondása, vagy Csinszka szeme, vagy
éppen egy kiskutya nedves orrhegye. A képekre mindig rágondol valamit. S a
gondolat újabb képeket ránt elő. Aztán, ha látogatója érkezik, mindjárt közli
is, ami éppen eszébe jutott.
Amikor
Avar utcai lakásán fölkerestem, egy ügyes vendéget is magammal vittem. A
magnetofont. Aggódtam, vajon nem zavarja-e? Ó, dehogy! Jó barátságban van ő a
tárgyakkal. A mikrofonnal is. Hiszen korábban, ugy-e
nem felejtettem el, gyakran énekelt a rádióban!
Az
alábbiakban ezt a jobb memóriájú vendéget szeretném megszólaltatni.
Főként
Krúdy Gyula emlékezetének tárgyában.
Összefüggő
párbeszéddé vágva-rendezve, amit szertelen dialógusunkból a magnószalag
megőrzött.)
T: – A
Krúdy, tudod, odaát tanyázott valamikor a nyolcadik kerületben, Szűz utca,
Koszorú utca. Tavaszmező utca, a többi most nem jut eszembe. Két kis szobát
bérelt magának. Azt a helyet tulajdonképpen én fedeztem fel Krúdynak. Oda,
tudod, csak olyan emberek jártak, akiknek nagyon ízlett a bor, a kocsma meg a
hangulat, de vigyázniuk kellett, hogy rajta ne érjék őket.
G: –
Kicsodák?
T: – Hát a
rendőrök! A legtöbbnek ugyanis volt valami a füle mögött De a Krúdytól ők is
nagyon féltek. Amit ő mondott, mindig követték. Mert Krúdy nagyapja még bugil volt. Ökölvívó. De nem hivatásos, hanem csak
olyan amatőr. Egy nyíregyházi, már nem is tudom, milyen társaságnak volt a bugilja.
G: – Mit
jelent ez a kifejezés? Bugil?
T: – Hát bugilist.
Bugrist. Latin szó. Régen, tudod, az urak nem egymással verekedtek, hanem
mindegyik fogadott magának egy embert, aki megküzdött helyette. Ők voltak a bugilisták. A bérverekedőket azonban meg kellett ám
fizetni. A fájdalomdíjukat. S ez elég drága mulatság volt. De emberéletbe
legalább nem került. Persze, azért előfordult, hogy valamelyik bugil ott maradt a padlón. Ha az egyik legény nagyon erős
volt, és leütötte a másikat... Hű, barátom! De
egyébként mindig a legjobb barátságban váltak el. Megölelték egymást! Össze csókolództak....
G: –
Érdekes, ilyen foglalkozásról még nem hallottam...
T: – Hát
sok mindent nem hallott az ember, ugy-e? Pedig ezeket
a dolgokat tudni kell. Nem műveletlen ember, aki nem tudja, de mégis, egy
írónak mindennel tisztában kell lennie... És ahogy
Krúdy a bugilokat megírja! Barátom! Nem tudod letenni...
G: – Te
is írtál már róluk?
T: – Én? Hát várj csak... Cunika, a feleségem azt
mondja, hogy száznál is több kötetem jelent meg. De hogy mi van bennük? Ki
tudja?... Elég az hozzá, hogy fiatal koromban ismertem
három fitestvért. A nevük már kiment a fejemből. Az egyik a Vörös Kacsónak volt
a tulajdonosa, a másik kinn lakott a Pasarét felé, a harmadik meg Budaőrsön. Ezek mind igen nagy erejű fickók
voltak. A legkisebb is két kézzel emelt fel egy ruhásszekrényt a stráfkocsira.
Egyszer pedig megharagudott a lovára, és visszakézből úgy szájon vágta, hogy
kinyikkant... Ezek és a barátaik sokszor eljöttek a ház
előtt, amikor dolgoztam, hegedűs kísérettel jöttek, és bekiabállak az ablakon:
„Na, Jenő, nem untad meg még?” Mármint a firkálást.
„Nem jössz velünk?” Mivelhogy engem is magukhoz valónak gondoltak...
G: – No de
így is van! Annak idején híres voltál az erődről...
T: – Hát
az igaz, hogy bármikor beállhattam volna közéjük. Tizenhárom éves koromban, már
a nagybányai iskolában magas növésű fiú voltam, sokat verekedtem, sportoltam. A
tanárok azt se tudták, hová tegyenek. Folyton dicsőséget hoztam rájuk. Aztán, amikor
letettem az érettségit, mindjárt be is soroztak katonának. De rangot ilyen
gyanús személyeknek nem adtak. Én később is csak „wirkliche
Zugsführer” voltam. A szatmári kaszárnyában aztán
nyomban megszervezkedtünk... Ez úgy történt, tudod,
hogy először önmagunkat vertük meg, a saját társaságunkat. S a veszteseket
mindjárt kiszuperáltuk. Borzalmas küzdelem volt az, barátom! Csak úgy ropogott
a csontunk. De féltek ám tőlem később is nagyon. Amikor a Képeskönyv Kabarénak
helyiséget szereztem, egy igazgató, vagy pénzember, vagy micsoda levelet írt
nekem: Rendben van, azt írta, megkapják a termet. Csak össze ne törjenek
semmit. Mert magukért nem tudunk felelősséget vállalni...
G: – Krúdy és Tersánszky! Két
veszedelmes klasszikusa a magyar irodalomnak.
T: – A Krúdy, tudod, leginkább a pincéreket, a sofőröket meg a
nőket szerette. Mert tőlük lehetett emberismeretet tanulni. Az a kocsma is,
ahová jártunk, egy olyan híres intézménynek volt az előszobája. Rá is
másztak a nők mindig Krúdyra. Hiszen fenemód értett a nyelvükön. Csak azt nem
szerette, ha a nők telebeszélték a fejét, ha túl sokat fecsegtek. Olyankor
aztán elzavarta őket...
G: – Más
írók nem jártak abba a társaságba?
T: –
Jártak, jártak. De legtöbben hamar megszöktek. Mert
nekik unalmas volt, amit Krúdy a pincérekkel beszélt.
G: –
Karinthy, Kosztolányi például...
T: –
Kosztolányi?! Az egy hatballábas
ember volt...
G: – Ezt
hogy érted?
T: – Hát úgy, hogy elég sután
mozgott ő az életben. Irodalom! Mindig csak az irodalom! Azzal én már régebben
végeztem. Így inkább csak távolról tiszteltük egymást.
G: –
Mondd, szerinted Krúdy mikor írt?
T: – A Krúdy? Barátom! Ő otthagyta a társaságot, elment a kis
odújába, bezárta az ajtót és dolgozott. De leginkább csak hajnalfelé.
G: – És te? Neked mi volt a módszered?
T: – Én,
tudod, így beszélgetés, barátkozás közben jöttem rá a dolgokra. Aztán, amikor
hazamentem... A feleségem sohasem faggatott: „Mit
csináltál? Hol jártál?” Legfeljebb annyit kérdezett: „Jenő, nem dolgozol egy
kicsit?” Mire én ezt mondtam: „Ha megesküszöl, hogy nem gépeled le mindjárt,
amit írtam, és utána hagysz nyugodtan aludni, akkor nem bánom, megpróbálom!”
Sokszor mégis tíz-tizenkét órát dolgoztam egyfolytában. Hát így valahogy.
Szóval én a munkában is Krúdy Gyulát követtem.
G: – Igaz, hogy Krúdy sohasem
vágyódott külföldre?
T: – Ez
igaz, bizony. Legfeljebb csak konflison le, Balatonfüredre és vissza. Vagy a
felvidéki városokba, falvakba. Most nyáron, amikor Odesszában jártam, megint de
sokszor gondoltam rá! Te! Láttam ott egy kis folyót, amelyikben tényleg több a
hal, mint a víz. S ahogy azok a parányi halak, a jukonok
úszni tudnak, nagyszerű! Azt meg kell nézni, barátom! A víz csak úgy forr
tőlük! Csak úgy pezseg a hal-nyüzsgéstől! Irgalmatlan gyorsak, kivetődnek a
partra is, s úgy csapnak át egyik szigetről a másikra, hogy szinte repülnek. Ha
Krúdy ezt látta volna! Ha ezt megírhatta volna, barátom!
G: – Miért nem írod meg te?
T: –
Nézd, hát lehet, hogy egyszer még megírom. Azokat a halakat. És talán Krúdyt
is. Mert még ( mindent nem tudnak ám róla...
(Tersánszky hangját tovább már nem hallani.
Hosszú
tehervonat húz át a pályaudvaron. Sípolás, zúgás, dohogás, recsegés.
Megkérdezhetném
tőle, hogy miért nem költözik más lakásba? De úgyis tudom, mit felelne. Hogy még
ezt a zajt is szeretni kell. Mert már ez is az életéhez tartozik.)
Galsai
Pongrác
(Nők Lapja, 1968/40. /október 5./ 6-7. p.)