MI KETTEN KRÚDYVAL

Magnós látogatás Tersánszky Józsi Jenőnél

Nádor Ilona felvételei

 

 

(Mostanában már sokat üldögél az ablak előtt. Szinte tüntetően hátat fordítva a szobának, a falaknak, amelyek téli napjait körülzárják. S néha már könnybe lábadó, de még mindig kíváncsi szemét a világra függesztve; pontosabban a világnak arra a kis, négyszögletes darabjára, amelyet az ablakkeret kihasít.

Mit is lát Tersánszky innen, az Avar utcai ház földszinti, ablakából? Hát bizony nem sokat. Egy sávnyi eget lát, meg néhány rongyos vakolatú bérházat a Mészáros utca könyökhajlatában, meg a tolató mozdonyok füstjét, ahogy fölcsapódik a Rendezőpályaudvar aknájából. S legfeljebb, ha kissé előrébb hajol, a járókelők feje búbját is láthatja.

De ez is kontaktus. Ez is élet. Ez is kapcsolat a világgal.

Meg aztán mostanában nem is kifelé néz ő már. Mindaz, amit az érzékszervei felfognak, belevegyül emlékeinek szüntelen zsongásába. A múlt jelenvalóbb nála a jelennél. S az időnek nincs szigorú kronológiája. A halottak szépen előjönnek, és barátságosan rá köszönnek. Az élőket pedig, akik megszólítják, előbb ki kell keresgélnie a múltjából.

De az ember, aki egy síkban látja már a közelt s a távolt, ma is csupa derű.

Fején a régi, híres, az elnyűhetetlen svájcisapka. Félrecsapva persze, mint azelőtt, akár egy jókedvű szent illetlenül viselt, tréfás glóriája. Mellén félig nyitott pizsamakabát. Mert még e lenge öltözékbe se szeret begombolkozni. És olykor a papucsát is lerázza a lábáról.

Előtte, az asztalon egy franciskánus szerzetesnek álcázott borosüveg. A felesége születésnapi ajándéka. De neki a pap térfogata nem elég terebélyes; csak egy liter bor fér el a gyomrában. A Márvány utcai italmérésbe naponta beköszöntő, másfél literes flaskóból töltöget magának.

Így éli tehát Tersánszky a napjait álmokba fölébredve s ébrenlétekbe szenderülve; emlékeinek és gondolatainak napfényes zsongásában. Mert mindig lát vagy gondol valamit. Most egy arc fut el előtte, majd egy dévaj nagybányai emlék, aztán a tengerpart Odesszában, vagy Krúdy valamelyik mondása, vagy Csinszka szeme, vagy éppen egy kiskutya nedves orrhegye. A képekre mindig rágondol valamit. S a gondolat újabb képeket ránt elő. Aztán, ha látogatója érkezik, mindjárt közli is, ami éppen eszébe jutott.

Amikor Avar utcai lakásán fölkerestem, egy ügyes vendéget is magammal vittem. A magnetofont. Aggódtam, vajon nem zavarja-e? Ó, dehogy! Jó barátságban van ő a tárgyakkal. A mikrofonnal is. Hiszen korábban, ugy-e nem felejtettem el, gyakran énekelt a rádióban!

Az alábbiakban ezt a jobb memóriájú vendéget szeretném megszólaltatni.

Főként Krúdy Gyula emlékezetének tárgyában.

Összefüggő párbeszéddé vágva-rendezve, amit szertelen dialógusunkból a magnószalag megőrzött.)

 

T: – A Krúdy, tudod, odaát tanyázott valamikor a nyolcadik kerületben, Szűz utca, Koszorú utca. Tavaszmező utca, a többi most nem jut eszembe. Két kis szobát bérelt magának. Azt a helyet tulajdonképpen én fedeztem fel Krúdynak. Oda, tudod, csak olyan emberek jártak, akiknek nagyon ízlett a bor, a kocsma meg a hangulat, de vigyázniuk kellett, hogy rajta ne érjék őket.

G: – Kicsodák?

T: – Hát a rendőrök! A legtöbbnek ugyanis volt valami a füle mögött De a Krúdytól ők is nagyon féltek. Amit ő mondott, mindig követték. Mert Krúdy nagyapja még bugil volt. Ökölvívó. De nem hivatásos, hanem csak olyan amatőr. Egy nyíregyházi, már nem is tudom, milyen társaságnak volt a bugilja.

G: – Mit jelent ez a kifejezés? Bugil?

T: – Hát bugilist. Bugrist. Latin szó. Régen, tudod, az urak nem egymással verekedtek, hanem mindegyik fogadott magának egy embert, aki megküzdött helyette. Ők voltak a bugilisták. A bérverekedőket azonban meg kellett ám fizetni. A fájdalomdíjukat. S ez elég drága mulatság volt. De emberéletbe legalább nem került. Persze, azért előfordult, hogy valamelyik bugil ott maradt a padlón. Ha az egyik legény nagyon erős volt, és leütötte a másikat... Hű, barátom! De egyébként mindig a legjobb barátságban váltak el. Megölelték egymást! Össze csókolództak....

G: – Érdekes, ilyen foglalkozásról még nem hallottam...

T: – Hát sok mindent nem hallott az ember, ugy-e? Pedig ezeket a dolgokat tudni kell. Nem műveletlen ember, aki nem tudja, de mégis, egy írónak mindennel tisztában kell lennie... És ahogy Krúdy a bugilokat megírja! Barátom! Nem tudod letenni...

G: – Te is írtál már róluk?

T: – Én? Hát várj csak... Cunika, a feleségem azt mondja, hogy száznál is több kötetem jelent meg. De hogy mi van bennük? Ki tudja?... Elég az hozzá, hogy fiatal koromban ismertem három fitestvért. A nevük már kiment a fejemből. Az egyik a Vörös Kacsónak volt a tulajdonosa, a másik kinn lakott a Pasarét felé, a harmadik meg Budaőrsön. Ezek mind igen nagy erejű fickók voltak. A legkisebb is két kézzel emelt fel egy ruhásszekrényt a stráfkocsira. Egyszer pedig megharagudott a lovára, és visszakézből úgy szájon vágta, hogy kinyikkant... Ezek és a barátaik sokszor eljöttek a ház előtt, amikor dolgoztam, hegedűs kísérettel jöttek, és bekiabállak az ablakon: „Na, Jenő, nem untad meg még?” Mármint a firkálást. „Nem jössz velünk?” Mivelhogy engem is magukhoz valónak gondoltak...

G: – No de így is van! Annak idején híres voltál az erődről...

T: – Hát az igaz, hogy bármikor beállhattam volna közéjük. Tizenhárom éves koromban, már a nagybányai iskolában magas növésű fiú voltam, sokat verekedtem, sportoltam. A tanárok azt se tudták, hová tegyenek. Folyton dicsőséget hoztam rájuk. Aztán, amikor letettem az érettségit, mindjárt be is soroztak katonának. De rangot ilyen gyanús személyeknek nem adtak. Én később is csak „wirkliche Zugsführer” voltam. A szatmári kaszárnyában aztán nyomban megszervezkedtünk... Ez úgy történt, tudod, hogy először önmagunkat vertük meg, a saját társaságunkat. S a veszteseket mindjárt kiszuperáltuk. Borzalmas küzdelem volt az, barátom! Csak úgy ropogott a csontunk. De féltek ám tőlem később is nagyon. Amikor a Képeskönyv Kabarénak helyiséget szereztem, egy igazgató, vagy pénzember, vagy micsoda levelet írt nekem: Rendben van, azt írta, megkapják a termet. Csak össze ne törjenek semmit. Mert magukért nem tudunk felelősséget vállalni...

G: – Krúdy és Tersánszky! Két veszedelmes klasszikusa a magyar irodalomnak.

T: – A Krúdy, tudod, leginkább a pincéreket, a sofőröket meg a nőket szerette. Mert tőlük lehetett emberismeretet tanulni. Az a kocsma is, ahová jártunk, egy olyan híres intézménynek volt az előszobája. Rá is másztak a nők mindig Krúdyra. Hiszen fenemód értett a nyelvükön. Csak azt nem szerette, ha a nők telebeszélték a fejét, ha túl sokat fecsegtek. Olyankor aztán elzavarta őket...

G: – Más írók nem jártak abba a társaságba?

T: – Jártak, jártak. De legtöbben hamar megszöktek. Mert nekik unalmas volt, amit Krúdy a pincérekkel beszélt.

G: – Karinthy, Kosztolányi például...

T: – Kosztolányi?! Az egy hatballábas ember volt...

G: – Ezt hogy érted?

T: – Hát úgy, hogy elég sután mozgott ő az életben. Irodalom! Mindig csak az irodalom! Azzal én már régebben végeztem. Így inkább csak távolról tiszteltük egymást.

G: – Mondd, szerinted Krúdy mikor írt?

T: – A Krúdy? Barátom! Ő otthagyta a társaságot, elment a kis odújába, bezárta az ajtót és dolgozott. De leginkább csak hajnalfelé.

G: – És te? Neked mi volt a módszered?

T: – Én, tudod, így beszélgetés, barátkozás közben jöttem rá a dolgokra. Aztán, amikor hazamentem... A feleségem sohasem faggatott: „Mit csináltál? Hol jártál?” Legfeljebb annyit kérdezett: „Jenő, nem dolgozol egy kicsit?” Mire én ezt mondtam: „Ha megesküszöl, hogy nem gépeled le mindjárt, amit írtam, és utána hagysz nyugodtan aludni, akkor nem bánom, megpróbálom!” Sokszor mégis tíz-tizenkét órát dolgoztam egyfolytában. Hát így valahogy. Szóval én a munkában is Krúdy Gyulát követtem.

G: – Igaz, hogy Krúdy sohasem vágyódott külföldre?

T: – Ez igaz, bizony. Legfeljebb csak konflison le, Balatonfüredre és vissza. Vagy a felvidéki városokba, falvakba. Most nyáron, amikor Odesszában jártam, megint de sokszor gondoltam rá! Te! Láttam ott egy kis folyót, amelyikben tényleg több a hal, mint a víz. S ahogy azok a parányi halak, a jukonok úszni tudnak, nagyszerű! Azt meg kell nézni, barátom! A víz csak úgy forr tőlük! Csak úgy pezseg a hal-nyüzsgéstől! Irgalmatlan gyorsak, kivetődnek a partra is, s úgy csapnak át egyik szigetről a másikra, hogy szinte repülnek. Ha Krúdy ezt látta volna! Ha ezt megírhatta volna, barátom!

G: – Miért nem írod meg te?

T: – Nézd, hát lehet, hogy egyszer még megírom. Azokat a halakat. És talán Krúdyt is. Mert még ( mindent nem tudnak ám róla...

 

(Tersánszky hangját tovább már nem hallani.

Hosszú tehervonat húz át a pályaudvaron. Sípolás, zúgás, dohogás, recsegés.

Megkérdezhetném tőle, hogy miért nem költözik más lakásba? De úgyis tudom, mit felelne. Hogy még ezt a zajt is szeretni kell. Mert már ez is az életéhez tartozik.)

Galsai Pongrác

 

(Nők Lapja, 1968/40. /október 5./ 6-7. p.)