A VÖRÖS POSTAKOCSI

Felfogni és üvegcsébe zárni, hogy el ne illanjon, legkedvesebb szerelmünk bőrének illatát, egy kiváló borjúpörkölt orrcsiklandozó aromáját, a téli esték friss hószagát, a szán elé fogott lovacskák leheletét...

Krúdy Gyula világát a színpadi mű palackjába zárni, ledugaszolni, konzerválni, s újra érezhetővé-érzékelhetővé tenni — majdnem ilyen reménytelen kísérlet.

Szinte el sem akarom hinni, hogy sikerült.

Pedig így van, tagadhatatlan. A Vígszínházban estéről-estére megvalósul a száz közül az egyetlen esély, a valószínűtlen lehetőség: a színpadon megjelenik Krúdy Gyula álomszerű, félmúltban imbolygó, a jelent az emlékezéssel összemosó világa.

Köszönhetjük ezt elsősorban nagyságos Krúdy Gyulának. Az írónak, aki hazárdőr kedvében — vagy szorongatottságában? — darabot írt A vörös postakocsi című regényéből. Azután Kapás Dezső rendezőnek, aki az ötven éve pihenő melodrámában — mert „papírforma” szerint melodrámáról van szó, amelyben a költészet a giccs szakadék szélén libeg végig, hunyt szemmel, de tévedhetetlen biztonsággal — fölfedezte Krúdy teljes írói jelenlétét: nemcsak képzeletének, alakjainak, stílusának varázslatos voltát, hanem dramaturgiai látszat-dilettantizmusa mögött a szerkesztés modernségét is. Köszönhető a siker továbbá Szinte Gábornak, aki kijátszva mértant s méreteket, olyan játékteret bűvölt elő, amely már a téren kívüliség illúzióját kelti. De éppúgy a Vígszínház valamennyi tagjának. Nemcsak Darvas Ivánnak, Halász Juditnak, Bulla Elmának, hanem a fiatal segédszínésznek is, aki Álmodozó Szerelmesként egy virágfüzérre felköti magát, vagy a díszletező munkásoknak, akik az Anna-bál lampionjait illő helyükön kigyújtják.

Általuk valósul meg a látvány mögött az a különös zsongás: Krúdy hóeséses, szoknyasuhogásos, álomi realizmusa.

Nem oly örökkévalóan, mint a Krúdy-regényekben, mégis itt bomlik fel előttünk köddé, párává, hangulattá egy magát nagyon is statikusnak képzelő világ.

De nem illik megfeledkezni önmagunkról sem. A nézőről, aki olvasmányemlékeivel, s képzeletével egészíti ki, ami a színpadon történik. Amikor Alvinczi Eduárd pisztolyával szétdurrantja a gyertyalángokat, azt is tudni véljük, hogy fegyverét melyik bécsi cégnél vásárolta és hány nyulat terített le vele. Steinné szalonjában pedig a kaput is látjuk, amelyen át a vendégek a házba érkeznek. Vagy ki ne érezné szájában a Krúdy-ízeket, amikor Unghonberky úr az ecetes tormával kísért, rezgős csonthúsról beszél?

Ritka a színházi este, amelyben így együtt lélegeznek a színészek s a nézők.

Galsai Pongrác