MŰVÉSZASZTAL

Krúdy Gyula

Étvágygerjesztő kötet jelent meg újév táján, az Irodalmi Szakácskönyv. Nagy íróknak a főzéstudományról, az ínyes élvezetekről és az étkezés örömeiről szóló műveivel.

A könyvben ételreceptek is akadnak bőviben.

Hasznos olvasmányul mindazoknak, akik a jó irodalmat és a jó falatokat szeretik.

E sorok írója azzal kapta kézbe a művét, hogy ismertetést készítsen róla. De lehet-e „ismertetni” a világirodalom gasztronómiai tárgyú műremekeit – az ókori klasszikusoktól napjainkig? Úgy döntött hát, hogy inkább a saját gyűjteményéből terít ki néhányat. Hiszen maga is gondosan meg szokta őrizni a híres emberek ételreceptjeit. A hozzájuk fűződő emlékekkel együtt.

Az Irodalmi Szakácskönyv leggyakrabban szereplő írója: Krúdy Gyula. Életművéből, nem nagy fáradsággal, akár egy önálló Krúdy-szakácskönyvet is lehetne szerkeszteni.

Az író több ízben is elmondja például kedvenc étele, a rácponty természetrajzát. De legízletesebben A pénteki vendég című, kevésbé ismert elbeszélésében. Imigyen:

„A vendég – Péntek úr – örömét a jelen pillanatban az étkezés jelentette, miután tejfelesen, vajasan, hagymásan, citromosan csatlakozott egy pontyhal sorsához, amelyet Szentendre táján fogtak ki a halászok a nagy Dunából. A ponty terítékre került, miután a Rózsacsokor bevásárlója meggyőződött arról már odakint a halvásáron, hogy a potyka eleven állapotban van (kopoltyúi rózsaszínűek, szeme nem haldoklik, a bőre nem hámlik), de meggyőződött szagáról saját szaglásával a vendég is, aki a világért se hagyta volna félrevezettetni magát a fűszerek illatától, amelyek a halat környékezik. .. – Igen – mondotta magában a vendég —, van benne babérlevél, de paradicsom és zöldpaprika is. Akármilyen gazember a szakács: ehhez ért...

Hogy világosabban lássuk a helyzetet: el kell mondanunk azt is, hogy a haldarab, amely terítékre került, körülbelül középső részéből volt a pontynak, a gerinc tájékáról, ahol, a zsíros részek megfelelően váltakoznak a csontos részekkel. Itt mindegyik csont akkora, mint egy zsákvarró tű, az ember úgyse nyelheti le, ha csak nem részeg – az apró szálkáknak pedig oda se neki! Némelyiket, amelyik megakadt a nyelvén vagy a fogán: kiveszi ugyan az ember a szájából, de a legtöbbet csak csemcsegve lebocsátja, mert a hal apró szálkáiban is különös erők rejtőznek. A rácpontynak éppen arra való a leve (a »szaftja«), hogy a haldarabok nyugodtan csússzanak le a torkon, gégén és egyéb csöveken, amelyek az ember belsejébe viszik őket.”

[…]

(galsai)

(Nők lapja, 1971/8. /február 20./ 8-9. p.)