A magyar
„Ezeregyéj” álomhajósa
Szindbád
újabb utazása
Beszélgetés Huszárik Zoltán
rendezővel
|
|
Műhelytanulmány |
(A
rendező, Huszárik Zoltán rajza) |
Szindbád
... Kicsoda
ő, ez a hosszú lábú, ködképű álomhajós, aki ott kóborolt-kalandozott a
századfordulón, a pörkölt-szagú kiskocsmák félhomályában, a tűnő, sejtelmes
ligeti bokrok árnyékában, a lóversenyek kusza izgalmában s a fényes bálok
forgatagában?!
Költői
köntösét Krúdy Gyula varrta a magyar „Ezeregyéj”
ezeregy színéből. Álomból, ábrándból, ki nem kiáltott vágyakból. Így lett ő a
varázsos varázsló– aki elénk idézi mindazt, ami már elmúlt, s amit szüntelenül
sóvárgunk. Mert Szindbád– az ifjúság.
... És Szindbád
most új utakra indul. Filmvásznon éli majd tovább halhatatlan kalandjait. Az új
utazások irányítója: Huszárik Zoltán rendező.
– Mi késztette arra, hogy foglalkozzék Szindbád megfilmesítésével?
– Pascal mondja valahol: „Vannak dolgok, melyeket csak úgy tudunk megértetni, ha
olvasóinkat arra ösztönözzük, hogy önmagukról gondolkodjanak.” Ez az önismeret
kérdése, viszonylataink rendezése a természettel, környezetünkkel, társainkkal,
a világgal —a távol esővel és a közelünkben levő tárgyakkal– ez
lenne az, amit én elsődleges mondanivalónak érzek Krúdyban. Innen értelmezem
korszerűségét és abból az aktivitásból, ahogy minden életelemben megnézi és
megméri önmagát, hogy értelmes széppé tegye a létet. Nem pedagógiai célokat
szolgál a Krúdy-életmű, így a leendő film sem– de összetettségében,
bonyolultságában tetten érhetők azok a szorongató és biztató elemek, amelyeket
az ember a kiteljesedéséért végez. Mondhatnám azt is, a gauguini kérdés
ismétlődik meg majd a filmben: „Kik vagyunk, mik vagyunk, hová megyünk?” No meg
a bölcsesség, mely az életművéből árad: „Éberen élni, de folyton álmodni. ”
– És Szindbád honnan indul? Hiszen lehetetlen valamennyi kalandját
megfilmesíteni!
– Az emlékeiből. S abból, amit szeretett... Mert Szindbád „szerette
a nők lábát s a hófúvásos időjárást”. A vidéki tánciskolát és a „melankolikus
kocsiutakat”... „Szerette a harisnyát kötő, idős asszonyok sírvirág szagú
meséit” s a „fogadósnét”, akinek szöktetést ígért...
Mert Szindbád mindent szeretett, ami illúzió és elképzelés. Ami regény... És
mindenért hiába rajongott. Nem vigasztalta a százhét nő... Mert „hisz még
százhétnél is több volt azoknak a nőknek a száma, akik Szindbád álomvilágában
piros karikákon hintáztak...”
– Tehát
akkor a film az örökös „elégedetlenséget” is idézi?
– Inkább úgy fogalmaznék, Szindbád lénye azonos az elmúlástól való
félelemmel. Azért is kötődik olyan erősen az élethez, az élményekhez...
– Hogyan született meg a forgatókönyv?
– Közel három év vajúdásával és próbálkozásával.
– Ki a munkatársa?
– Tóth János operatőr. Tulajdonképpen társszerzője is a filmnek.
Remélem, ismét kitűnően dolgozunk együtt– hiszen közösen csináltuk annak idején az Elégiát, a
Capricciót s az Amerigo Totról
szóló filmet.
– Úgy tudom, egészen sajátos módon kezdte el a „filmforgatást”.
– Eddigi filmjeimben nem alkalmaztam „emberi hangot”. Most viszont
igen nagy szerepet kap a hang– már csak azért is, mert szeretném átmenteni Krúdy mondatait.
A film alatt végig „beszélnek”– nem találok jobb kifejezést, meg félek
is kimondani, hiszen annyira elkoptatták már– afféle „narratív” módon...
A „háttérhang” már elkészült. Pontosabban: magnóra rögzítettük neves
színészek közreműködésével...
– Kikkel?
– Például Pálos Györggyel, aki betegen is vállalta ezt a „szerepet”,
s csodálatos érzékenységgel, nemesen mondta Krúdy mondatait. Nekem ez a
magnófelvétel– úgy
érzem– kottát is jelent, amelynek nyomán csak el kell „vezényelnem” a
filmforgatást...
– És mikor kezdődik a tényleges forgatás?
– Ősszel.
– Szereposztás?
– Még nincs.
– És hol készülnek a felvételek?
– A Poprád völgyében, Lublón, Kőszegen és
Sopronban, Ezek a városok annyira őrzik a „múltjukat”– ahogy a legtökéletesebb
díszlet sem tudja visszaadni... S ez is lételeme a Krúdy-filmnek...
Gantner
Ilona
(Népszava, 1969/196.
/augusztus 24./ 7. p.)