A HÉT FILMJEI

Szindbád

Azt hiszem, hat évvel ezelőtt hallottam először arról, hogy Huszárik Zoltán, ez a nagyon tehetséges, fiatal rendező a Szindbád megfilmesítésére készülődik. Akkoriban merésznek, nagyszabásúnak és képtelennek tartottam a tervet, már csak azért is, mert Krúdy Gyula prózája – álomból, tovaröppenő ábrándokból szőtt prózája – reménytelenül „nehéz anyag” a realista megközelítést kívánó film számára.

Úgy tűnik, a várakozással, a készülődéssel teli esztendők csak használtak a filmnek. Hisz – s ez a legnagyobb erénye a játéknak – lehetetlenség éles határvonalat húzni az eredeti mű, s a rendező legszemélyesebb, mai, érzelmi vallomása között. Vagy inkább: Huszárik egyéni gondolatai, s az eredeti mű sugallta újrateremtés között Mert szinte tökéletes azonosulásról, együttélésről van itt szó. Még akkor is, ha a film nem követi kronológiai sorrendben az eredeti novellafüzér cselekményét, s még akkor is, ha a filmbeli Szindbád jelleme szegényesebb, mint a Krúdy teremtette víg hajósé ...

„Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve!” Ezzel a biztatással indította útjára – 1917 tavaszán, az új kiadás előszavában – a „nagy tervek költőjét”, Szindbádot, Krúdy Gyula. S kimondatlanul ezzel a mondattal indul el a filmbeli Szindbád is, hogy már őszülő homlokkal , még egyszer bekalandozza az ifjúság múlandó, de sohasem feledhető, vad, érzelmes extázisait. Csodálatos utazás ez a nők birodalmában. Egyszerre történik a múltban és a jelenben. A szavak jelentőségteljesek, az alakok szimbolikusak – s ugyanakkor hamisítatlan krúdys asszonyok... Fruzsinák, Lenkék, Fannyk, Sötétkék és Majmunkák... Hervadó szépasszonyok, életvidám fiatal leányok, bánatos özvegyek, kétes egzisztenciájú virágárusleányok. Csalók és megcsalatottak. Hűségesek és hűtlenek. S köztük ott kalandozik Szindbád, akit a „nők sohasem tudtak kifosztani’’, hisz csak szépet és jót kapott tőlük a századforduló világában, ott, ahol már értéküket vesztették az olyan fogalmak, mint „tisztesség, becsület, hazaszeretet”. Vagy inkább: csak a nő szerelme nyújtott mindig valamiféle menedéket ebben a világban.

Szindbád és az asszonyok. Lényegében a felbukkanó, múlékony kapcsolatok sokasága teljesíti ki a filmbeli Szindbád életét. Csakhogy Krúdy Szindbádja nemcsak a nőket szerette – hanem az egész életet, a teljes életet Nem hiába nevezték az „életöröm, a nagy vágyak és a nagy tervek költőjének’’. Mindenütt ott volt (a lóversenyek túlfűtött izgalmában éppúgy, mint a „föld után sóvárgó parasztok” nyugodt világában), ahol pezsgett az élet, s ahol el nem érhető álmok, vágyak keringtek levegőben. Szindbád vágtázó, vad életöröme, a mindenség utáni vágya – azonban hiányzik a filmből. Vagy inkább ez a „hiány” egysíkúvá formálta a filmben a „magyar ezeregyéj búsképű hajósának” kalandokkal, varázslatokkal teli életét. Így Szindbád amolyan „ősziesen” nosztalgikus szemlélődő – aki a múlékony kapcsolatokban is az érzelmek pusztíthatatlan erejét, a halálban is túlélő hatalmát kutatja.

Ha a gondolat kevesebb is a filmben, mint az eredeti novellafüzérében – a kifejezés, a képi eszköz tökéletesen idézi Krúdy prózájának hangulatait, szellemét. Mondhatnám azt is: Huszárik ezzel a sajátos, művészi inspirációkból táplálkozó újrateremtéssel – egy sajátos, eredeti filmnyelvet is teremtett Huszárik tagadhatatlanul és elsősorban képzőművész. Jól ismeri a színek – a vörös, a zöld, a szürke, a kékeslila – hangulatteremtő erejét Az elbeszélés jelenében – minden egy kicsit szürke-lila, nyomasztó. Az emlékekben pedig, parázslóan vörös színek, hol pedig sárgák, aranyak, finom kékek cserélődnek – alig elképzelhető változatossággal, gyorsasággal. A táj is szinte mitikus, szimbolikus szerepet kap a történetben. Vagy inkább természetes talaja, háttere a történésnek. Mennyi variációja akad a téli tájnak is. Hol lebegő kékbe szalad a havas fennsík, máskor meg gyengéd rózsaszínben szikrázik. S Fruzsina nyakában egy hosszú, repdeső piros sál, a szürke, kopár fák tövében – artisztikus, költői, s ugyanakkor fájdalmas magányt is sugároz.

Huszárik (s nagyszerű operatőrje, Sára Sándor) hihetetlen gonddal válogatta össze az utca-, a park- és a városrészleteket is. Szinte minden szeglet tökéletesen idézi a korabeli Buda, s a felvidék hangulatait. Ugyanígy a szobabelsők. Kábítóan vörös drapériák – bútorban, díszben, harmóniában tombol, szikrázik a szecesszió.

A színészi játékban is egészen sajátos stílus az uralkodó. Keveréke a tovaröppenő ábrándnak, a költészetnek s a realitásnak. A filmben szinte nem is nők – inkább csak típusok bukkannak fel. Illetve valamennyi nő: egyetlen típust mintáz. Legyenek bár szőkék vagy barnák. Kék szeműek, vagy éppen fekete lobogásúak. Valamennyien Szindbád egyetlen nőideálját – kicsit érzelgős, meleg szívű, könnyű szavú asszonyát variálják. Még Majmunka is – akit Dayka Margit személyesít meg egészen kitűnően – szinte „idősebb” nővére ezeknek a lányoknak. A megjelenés, a mozgás szépsége, artisztikuma – azonban olykor „aszinkronba” kerül a hanggal.

Ugyanis Krúdy mondatait – olykor banális, érzelmes mondatait – csak hihetetlenül nagy művészi fegyelemmel, tehetséggel lehet tolmácsolni. S egy-két hölgy bizony – a szépségen túl – nem rendelkezik ezzel a tehetséggel. Ilyenkor bántóan üresen, „civilen” és érthetetlenül cseng a szó – a szép arcocska keretében.

Szindbád: Latinovits Zoltán. Igazi századfordulói és mai kalandor ő. Kicsit keserű és pesszimista. Feje felett láthatatlan vészmadarak és színes álmok csaponganak. Szindbád ő – hisz visszavarázsolja azt, ami múlékony, „az oly könnyen múló ifjúságot”.

[...]

Gantner Ilona

(Népszava, 1971/278. /november 25./ 2. p.)