Kiküldött munkatársunk telefonjelentése

A Szindbád Velencében

Szindbád – ez az álom­ból, meséből, elhaló mu­zsikából szőtt ködlovag – itt, Velencében is meghó­dította a közönséget. Er­ről tanúskodnak az olasz lapok is, amelyek bősé­ges terjedelemben méltat­ják a magyar film érté­keit. A legtöbb kritikus itt is – akárcsak odaha­za, a premier idején – a film hatására lírai átélés­sel fogalmazza meg gon­dolatait. A mondatokban szinte torlódnak a szép, érzelemmel töltött jelzők, hasonlatok – még akkor is, ha esetleg a kritikusi vélemény elutasításra tö­rekszik. Az Il Popolo kri­tikusa például hűvösen, fenntartásokkal kezdi a cikkét, a továbbiakban mégis így ír: „...fények és árnyak, ruhák, virá­gok, női hajak ... helyek és személyek szenvedélyes és kétségbeesett felidézé­se, fellazított elbeszélő stí­lusban. Tagadhatatlan, hogy nagy megjelenítő ér­tékű mű a Szindbád.”

A legtöbb olasz kritikus fenntartás nélkül vállalja a szép dicséretét. A Messaggero Veneto tudósítója a következőket írja: „Ra­gyogó film. Emberre ható képi művészettel elkészí­tett alkotás. Nem lehet hi­degen szemlélni az inspi­rált fotogrammák szépsé­gét. A kép határtalan le­hetősége másokat is meg­kísértett már, de a Szind­bád szerzője (Huszárik Zoltán) a legelsők közé tartozik. Nem feledkezhe­tünk el Sára Sándorról sem, aki nagy művészi erővel, kitűnően fotografálta a filmet.” Hasonló­képpen viselkedik a Paese Sera kritikusa is, amikor arról ír, hogy a Szindbád költőisége sehol sem ön­célú. Az Il Giorno cikké­nek a végkövetkeztetése különösen értékes a szá­munkra. A kritikus, mi­után néhány szóval ele­mezte filmünk formai ele­ganciáját, arra a megálla­pításra jut, hogy a ma­gyar filmművészet az el­sők közé érkezett. „Ezt bizonyítja a Szindbád is – írja –, amely jól pél­dázza a magyar filmmű­vészet sokszínűségét, gaz­dagságát.”

[…]

Gantner Ilona

 

(Népszava, 1972/202. /augusztus 27./ 9. p.)