Buda-esti ekhó

 

Hol vannak a régi óbudai, autókkal őrzött kiskocsmák, ahol paprikáscsirkéhez főherceget is szervírozott a zsakettes tulajdonos; a gellérthegyi, külföldiekkel játszó légi terraszok; a jéggel körített kovászos uborkák eldorádói; a különféle kacsákban címzett kerthelyiségek: a Krúdy Gyula biedermeier-házaiban pislákoló honpolgári ivók; a vadászidill-szobák, subába bujtatott éjjeli őrök, óradíjas fokosok, a kéknyelű, hárslevelű boroskancsók ... Még a park is megszűnt Budán, tarlott bokrai közt már a levél se zörög. Buda veszedelmesen elpestiesedett, a romok között bárzongora dunnyog vagy modern utcánáti söntés terpeszkedik. A söntés életformává lépett elő. Valamikor, a történelem előtti időkben, külön szertartás volt Budán vacsorázni. A társaság – rangját pénztárcájába rejtve –  ünnepélyesen bevonult, miközben a prímás nótát váltott, mindenki jobbra csodálkozott, a pincérek sürögve szcenírozták az asztalokat, míg végre az ezüstbotos hölgy vagy a piszeorrú bakfis kiválasztotta a lampion-lugas leghangulatosabb ketrecét, ami után az étlap szakértő tanulmányozása következett, étlapon kívüli rendeléssel, esetleg a konyhaséf bevonásával. Most?

+

Nézem a söntést. Előttem egy úgynevezett régimódi urinő. Odaáll a félkörű bádogasztalihoz és fölhajt egy pohár moziutáni bort. A végén még szürcsöl is. Rámnéz, aztán megy sietve. Ezelőtt húsz évvel az urát kizárták volna a kaszinóból. Aztán a pult mellett állva söröző szőkeség, bodros frufruival: külön fejezet a kocsmai tájivászat leíró kórtanában. Már ott tartunk, hogy mindent állva csinálunk, mint a párisi bulvározók. Állva reggelizünk, állva törjük föl a sárgaréz kriglimosó csapon a keménytojást, állva udvarolunk a szemüveges tulajnőnek, állva aprítjuk a bucit a barna éjféli mustárba.

+

Régen Budára mentek a fiatalok csókolózni, orgonabokrok közé, sashegyi dűlőkre. Ma a csók is demokratizálódott és fölszabadultnak érzi magát a pesti aszfalton, eszpresszók zugában, de még az elegánssá avanzsált pótkocsiban is. (Autóbuszról még nem érkezén megbízható csókjelentés.) De azért még van kakukkos óra Budán: alatta szépreményű pár ül a súrolt asztalhoz. Két fröccs, más semmi. Aztán a fiú hozat magának valami hideget. Darabokra vágja, a villát átadja a hölgynek. Tudja, mi illik. A hölgy villára szúr egy falatkát, megeszi és visszaadja a villát az erősebb táplálékú nemnek. Most következik a filmjelenet. Olyan közel ülnek hozzám, hogy szinte premier planban látom az arcukat. – Maga nem hisz nekem – mondja a fiú –. Pedig én nem az az ember vagyok, aki... Ha az ember megtalálja azt a nőt... (Csak húszéves, de már megtalálta!) A leány nem szól semmit, néma mint a forró márvány, de minden arcizmával úgy mosolyog, úgy ölelkezik, kínálja magát, hogy csak egy szerelmes fiú hiszi róla, hogy védekezik és hogy reménytelen az ügy. Nincs színésznő, aki így meg tudná játszani ezt a kettős szerepet Szerencsére befut a virágáruslány. A spóroló fiatalember most nem kérdi az árát. A hölgy szendén elpirulva várja a mozdulatot, amely stafétaként a virágoslány kezéből a fiú kezén ál az ő kezébe juttatja az illatos tárgyat. Beledugja orrocskáját a gyönyörűségbe, a sajt fölött. A fiú körülnéz. Én lesülöm a szememet, hogy ne lássa, hogy látom.

+

A harminc-negyven év előtti Svábhegy még távoli viránynak számított, ahol empire-oszlopos kúriák, dédapai nyaralók várták a «zöldbe» kirándulókat, az év fáradalmai után enyhülést kereső patricius-családokat. Ma: amint emelkedik veled a sárga fogaskerekű és süllyed lefelé alattad a felemás Buda: mintha valami svájci hegyvidékre kerülnél. A kórház felhőkarcolóvá tornyosul, az erdei iskola a modern pedagógia vívmányai szerint működik. Szállodák, penziók, sportvendéglők, Dodge-autók, – de népség, katonaság sehol. A napfény szanatóriumi és dülleszti mellét az ultraviolett sugaraktól. A húszforintos sültet ebédelők, hamisítatlanul pestiek. A téma: a zsenik magánélete, ami se nem szoroz, se nem oszt, de inkább télre és Japán-kávéházba való, mint ide. Megtudom. hogy Wagner egyénileg gyalázatos kötözködő volt, szerelmi élete pocsék; hogy Heine gazember (!), hogy Ady Endre... sokkal enyhítőbb a nők diskurzusa. – És este még májat is ettem. Délről maradt. Mindig nem lehet spenótot venni, igaz? Imádom a sajtot, de fehérje, nem szabad. – A diétai harmonisztika után, egy kis ruha-félóra sem árt, gondolom magamban és figyelni kezdek a másik oldalra. – Leengedek belőle egy ilyen darabot és kivasalom. Mi az? Egy flanell? Remek! Negyven forintért varr egy szövetblúzt. Tünemény! Tudod, egy drapp, ami nem piszkolódik. Ha fölmegyek a Mátrába, jó lesz.

+

Ijedten menekülök le a Mártírok-útjára, de az is olyan, az esti színes világításban, mintha valahol Európában volnánk. Rohanó dübörgés, duda helyett vakító reflektorok, a megállóra nem reflektáló autóbuszok, az éjszaka zajában lopva szenet fuvarozó vasúti kocsik. A földszintes lakásokba belátni a nyitott erkélyajtón át. Mindenütt ugyanaz a sablonos modern berendezés. A rekamié már meg van vetve, de a mama még nadrágban tesz-vesz. Most jött haza a pesti bridge-szalónból.

+

Buda megszűnt egységes stílusú város lenni. A skatulyaházak, a nádfonatú eszpresszók, a gyáranként vagy óvóhelyet utánzó cukrászdák, a legmodernebb premier-mozik elegáns Csikágója. Aki levegőzni akar, üljön ki, egy pesti kávéház terraszára! A vendéglőben típustorta, körbefutó pad, futurit-asztal, neonfény, rádiózene. De az arcok még budaiak és a szomszéd földszintes viskóban már vendéggel alsózik a főúr, a falra ki van írva, hogy köpködni tilos, de tilos az ocsmány beszéd, a káromkodás is. A kocsmárosné itt még mindig aranyvirág, aki a legjobbik borát adja a munkásoknak és libapörköltet eszik estebédre, mintha falun volna. – Mennél többet iszik az ember, annál jobban kívánja, – mondja a harmadik fröccsnél. A belső szobában két szál zenész nyekereg. Egy duhaj társaság énekli, hogy Mátészalka gyászban van, Gacsaj István halva van... Mindössze az volt a baja szegénynek, hogy vasárnap délután maga ment a leány után! – Enyhe féltizenkettő, – szólal meg unottan az egyik zenész, mikor abbahagyják. Talán arra gondol, miképpen kerül haza a külső Váci-útra ebből a budai poézisből.

Garázda Péter
[Zolnai Béla]

 

(Magyar Nemzet, 1948/112. /május 16./ 5. p.)