Buda-esti ekhó
Hol vannak
a régi óbudai, autókkal őrzött kiskocsmák, ahol paprikáscsirkéhez
főherceget is szervírozott a zsakettes tulajdonos; a gellérthegyi,
külföldiekkel játszó légi terraszok; a jéggel körített
kovászos uborkák eldorádói; a különféle kacsákban címzett kerthelyiségek: a Krúdy
Gyula biedermeier-házaiban pislákoló honpolgári ivók; a vadászidill-szobák,
subába bujtatott éjjeli őrök, óradíjas fokosok, a kéknyelű, hárslevelű
boroskancsók ... Még a park is megszűnt Budán, tarlott bokrai közt már a levél
se zörög. Buda veszedelmesen elpestiesedett, a romok között bárzongora dunnyog
vagy modern utcánáti söntés terpeszkedik. A söntés
életformává lépett elő. Valamikor, a történelem előtti időkben, külön
szertartás volt Budán vacsorázni. A társaság – rangját pénztárcájába rejtve
– ünnepélyesen bevonult, miközben a
prímás nótát váltott, mindenki jobbra csodálkozott, a pincérek sürögve
szcenírozták az asztalokat, míg végre az ezüstbotos hölgy vagy a piszeorrú
bakfis kiválasztotta a lampion-lugas leghangulatosabb ketrecét, ami után az
étlap szakértő tanulmányozása következett, étlapon kívüli rendeléssel, esetleg
a konyhaséf bevonásával. Most?
+
Nézem a
söntést. Előttem egy úgynevezett régimódi urinő. Odaáll
a félkörű bádogasztalihoz és fölhajt egy pohár moziutáni
bort. A végén még szürcsöl is. Rámnéz, aztán megy
sietve. Ezelőtt húsz évvel az urát kizárták volna a kaszinóból. Aztán a pult
mellett állva söröző szőkeség, bodros frufruival: külön fejezet a kocsmai
tájivászat leíró kórtanában. Már ott tartunk, hogy mindent állva csinálunk,
mint a párisi bulvározók. Állva reggelizünk, állva törjük föl a sárgaréz kriglimosó csapon a keménytojást,
állva udvarolunk a szemüveges tulajnőnek, állva aprítjuk a bucit a barna éjféli
mustárba.
+
Régen
Budára mentek a fiatalok csókolózni, orgonabokrok közé, sashegyi
dűlőkre. Ma a csók is demokratizálódott és fölszabadultnak érzi magát a pesti
aszfalton, eszpresszók zugában, de még az elegánssá avanzsált pótkocsiban is.
(Autóbuszról még nem érkezén megbízható csókjelentés.) De azért még van kakukkos
óra Budán: alatta szépreményű pár ül a súrolt asztalhoz. Két fröccs, más
semmi. Aztán a fiú hozat magának valami hideget. Darabokra vágja, a villát
átadja a hölgynek. Tudja, mi illik. A hölgy villára szúr egy falatkát, megeszi
és visszaadja a villát az erősebb táplálékú nemnek. Most következik a
filmjelenet. Olyan közel ülnek hozzám, hogy szinte premier planban látom az arcukat. – Maga nem hisz nekem –
mondja a fiú –. Pedig én nem az az ember vagyok, aki... Ha az ember megtalálja
azt a nőt... (Csak húszéves, de már megtalálta!) A leány nem szól semmit, néma
mint a forró márvány, de minden arcizmával úgy mosolyog, úgy ölelkezik, kínálja
magát, hogy csak egy szerelmes fiú hiszi róla, hogy
védekezik és hogy reménytelen az ügy. Nincs színésznő, aki így meg tudná
játszani ezt a kettős szerepet Szerencsére befut a virágáruslány. A spóroló
fiatalember most nem kérdi az árát. A hölgy szendén elpirulva várja a
mozdulatot, amely stafétaként a virágoslány kezéből a
fiú kezén ál az ő kezébe juttatja az illatos tárgyat. Beledugja orrocskáját a
gyönyörűségbe, a sajt fölött. A fiú körülnéz. Én lesülöm a szememet, hogy ne
lássa, hogy látom.
+
A
harminc-negyven év előtti Svábhegy még távoli viránynak számított, ahol
empire-oszlopos kúriák, dédapai nyaralók várták a «zöldbe» kirándulókat, az év
fáradalmai után enyhülést kereső patricius-családokat.
Ma: amint emelkedik veled a sárga fogaskerekű és süllyed lefelé alattad a
felemás Buda: mintha valami svájci hegyvidékre kerülnél. A kórház
felhőkarcolóvá tornyosul, az erdei iskola a modern pedagógia vívmányai szerint
működik. Szállodák, penziók, sportvendéglők, Dodge-autók,
– de népség, katonaság sehol. A napfény szanatóriumi és dülleszti mellét az ultraviolett sugaraktól. A húszforintos sültet ebédelők,
hamisítatlanul pestiek. A téma: a zsenik magánélete, ami se nem szoroz, se nem
oszt, de inkább télre és Japán-kávéházba való, mint ide. Megtudom. hogy Wagner
egyénileg gyalázatos kötözködő volt, szerelmi élete pocsék; hogy Heine
gazember (!), hogy Ady Endre... sokkal enyhítőbb a nők diskurzusa. – És
este még májat is ettem. Délről maradt. Mindig nem lehet spenótot venni, igaz?
Imádom a sajtot, de fehérje, nem szabad. – A diétai harmonisztika
után, egy kis ruha-félóra sem árt, gondolom magamban és figyelni kezdek a másik
oldalra. – Leengedek belőle egy ilyen darabot és kivasalom. Mi az? Egy flanell? Remek! Negyven forintért varr egy szövetblúzt.
Tünemény! Tudod, egy drapp, ami nem piszkolódik. Ha fölmegyek a Mátrába, jó
lesz.
+
Ijedten
menekülök le a Mártírok-útjára, de az is olyan, az esti színes világításban,
mintha valahol Európában volnánk. Rohanó dübörgés, duda helyett vakító
reflektorok, a megállóra nem reflektáló autóbuszok, az éjszaka zajában lopva
szenet fuvarozó vasúti kocsik. A földszintes lakásokba belátni a nyitott
erkélyajtón át. Mindenütt ugyanaz a sablonos modern berendezés. A rekamié már
meg van vetve, de a mama még nadrágban tesz-vesz. Most jött haza a pesti bridge-szalónból.
+
Buda
megszűnt egységes stílusú város lenni. A skatulyaházak, a nádfonatú
eszpresszók, a gyáranként vagy óvóhelyet utánzó cukrászdák, a legmodernebb premier-mozik
elegáns Csikágója. Aki levegőzni akar, üljön ki, egy
pesti kávéház terraszára! A vendéglőben típustorta,
körbefutó pad, futurit-asztal, neonfény, rádiózene.
De az arcok még budaiak és a szomszéd földszintes viskóban már vendéggel
alsózik a főúr, a falra ki van írva, hogy köpködni tilos, de tilos az ocsmány
beszéd, a káromkodás is. A kocsmárosné itt még mindig aranyvirág, aki a legjobbik borát adja a munkásoknak és libapörköltet eszik
estebédre, mintha falun volna. – Mennél többet iszik az ember, annál jobban
kívánja, – mondja a harmadik fröccsnél. A belső szobában két szál zenész
nyekereg. Egy duhaj társaság énekli, hogy Mátészalka gyászban van, Gacsaj István halva van... Mindössze az volt a baja
szegénynek, hogy vasárnap délután maga ment a leány után! – Enyhe
féltizenkettő, – szólal meg unottan az egyik zenész, mikor abbahagyják. Talán
arra gondol, miképpen kerül haza a külső Váci-útra ebből a budai poézisből.
Garázda
Péter
[Zolnai
Béla]
(Magyar
Nemzet, 1948/112. /május 16./ 5. p.)