Krúdy Gyula – az ember

Jókai és Mikszáth korának körünkben élt nagy álmodója, a régi világ nagy mese– és ábrándmondója, a dúsmondatú, még dúsabb beszédű íróköltő, az úr és ember meghalt. Meghalt?... Nem. Itt él még ma is, könyveiben az álmai és a hű érzés azt parancsolja, hogy életét lássuk ma is, most is a gyász napjaiban, azokat az epizódokat, amelyek közepette az a nagy egyéniség leélte a napjait.

A Margitszigeten történt. Akkor, mikor még Krúdy Gyula frakkját csináltatta. Frakkját, melyet az akkori alkalmon kívül még csak leánya esküvőjén akart fölvenni, de amelyben most oly megbékélten, kisimult arcvonásokkal, szája körül egy megfagyott mosollyal fekszik – díszsírhelye mélyén. A frakk akkor szerencsét hozott. Darabjának, a „Zoltánká”-nak nagy sikere volt a Magyar Színházban. Mert erre az alkalomra csináltatta Krúdy Gyula az ünnepi öltözéket. A darabnak tomboló sikere volt – Krúdy Gyula ismételten befutott. A sajtó a magyar nyelv minden zengzetes, dicsérő szavát felhasználta a darab előnyeinek kiemelésére. A premier után követő nap csak a Pesti Hírlapban jelent meg az egyetlen kritika, az azóta már a zsenik mennybéli birodalmába költözött Színi Gyulától, aki személyesen nem ismerte Krúdyt. Cikkében alaposan „lemosta” a darabot.

Ugyanaznap este Krúdy nem ment be a színházba, hanem a Margitsziget árnyas sétányain, gondolataiba mélyedve, hátratett kezekkel sétált. Jó darabig járkált. Aztán elfáradt. Betért az egyik szigeti elegáns étterembe, hogy elfogyassza vacsoráját. De a szép nyár este a vacsorára éhező embereket a fülledt városból ide a Szigetre, pont ebbe a vendéglőbe kergette. Nem volt egy szabad asztal sem. De az „író urat” mindenképpen el akarta „helyezni” a főúr. Végül is úgy oldotta meg a nehéz problémát, hogy a sarokban levő asztalhoz, ahol csak egy fiatalember vacsorázott egyedül, annak engedelmével, leültette Krúdy Gyulát. Az író nekilátott, hogy elfogyassza az ételt, majd beszédbe elegyedett asztaltársával. Hogy, hogy nem, a fiatalember a tegnapi, esti Magyar Színház premiérjéről kezdett beszélni.

Krúdy Gyula és legkisebb lánya Zsuzsika
néhány évvel ezelőtt a szigeten (Diskay felv.)

– Méltóztatott talán hallani a tegnap esti Krúdy-premiérről? – kérdezte. – Hát, kérem, Krúdy Gyula, mint darabíró is, mondhatom, a legelőnyösebben mutatkozott be. Véleményem szerint Krúdy a mai magyar irodalom legzseniálisabb mestere. És, kérem, mégis akadnak emberek, kik hányi-veti könnyedséggel, mint a mai egyik reggeli lapban olvastam, ezt a hatalmas tehetségű írót naiv módon kritizálni merik. Mi önnek erről a véleménye?

– Én teljesen igazat adok annak a kritikusnak – felelte szomszédjának legnagyobb meglepetésére Krúdy, – mert kérem az a Krúdy Gyula messze van még olyan művek alkotásától, melyekkel szemben tilos lenne a kritika.

Még sokat vitatkoztak, majd Krúdy fizetett és kabátját fölvéve, menni készült.

Kezet nyújtott és miközben erősen megszorították egymás kezét, bemutatkoztak.

– Krúdy Gyula vagyok.

– Színi Gyula a nevem – mondta zavartan a másik.

*

Szerette a gyomrát Krúdy Gyula.

Óbudai lakásának szegényesen berendezett alacsony szobájában állott kis íróasztala. Az asztal jobb sarkában egy vastag könyv. Mikor dolgozott is ott volt. A hatalmas szál ember kezei alig fértek el az íróasztalon, de a könyv nem került le onnan. Ez a könyv nem volt valami tudálékos okosságok tára. Még csak valamelyik irodalmi mesterének a műve sem. Legkevésbé pedig vagy nyolcvan megjelent kötetének valamelyik díszkiadása.

„Vizvári Mariska szakácskönyve” állt címként a könyv fedelén.

Néha órák hosszat ült; ez előtt a könyv előtt és tanulmányozta.

*

Krúdy Gyula a bort is nagyon szerette.

Nem régiben, kórházban feküdt és orvosai a legszigorúbban eltiltották a borivástól. Minden úton megpróbált borhoz jutni, de az ápolónő megvesztegetése sem vezetett sikerre. Pedig ő nagyon szerette ezt az italt és utálta az orvosságot, semmiféle orvosságot sem tudott bevenni.

Az egyik nap meglátogatta őt a kórházban legjobb barátja, akinek mint élete legnagyobb baját panaszolta el, hogy nem tud egy korty borhoz sem jutni, pedig attól egész biztos meggyógyulna. A jó barát megértve a panasz súlyát, minthogy ő maga sem vetette meg a szőlő jóleső nedvét, másnap a látogatási idő előtt megjelent a kórházban, kezében egy nagy orvosságos üveggel.

– Kérlek, ez használni fog – szólt és letette a drága nedűt tartalmazó palackot, aztán eltávozott.

Nem sokkal később az éppen arra haladó ápolónő, látva a hatalmas orvosságos üveget, gúnyosan jegyezte meg:

– No, Krúdy úr, mikor fog elfogyni az orvosság?

És mikor az ápolónő mögött becsukódott az ajtó, Krúdy szájához emelte az orvosságos üveget és nem vette le addig, míg az üveg kiürült.

Az ápolónő, mikor még egyszer bejött a betegszobába a látogatási idő előtt, hogy mindent felülvizsgáljon, megrökönyödve látta, hogy a nagy orvosságosüveg üres. Már éppen meg akarta dicsérni Krúdyt, mikor az ágy felé egy pár lépést téve, megütötte az orrát a – borszag.

És minden kiderült.

*

Azóta Krúdy Gyula, mindenki „Gyula bácsi”-ja elköltözött oda, ahonnan nincs visszatérés.

Gárdonyi Béla.

(Délibáb, 1933/21. /május 20./ 23-24. p.)