Ifjúság.

 

(Rajzok és elbeszélések Írta Krúdy Gyula. Basch
Árpád rajzaival. Budapest, 1899. 8-rét, 244 l.)

 

MINDINKÁBB kidomborodik a már szép nevű író érdekes írói egyénisége, mindegyre határozottabbak ennek megkülönböztető vonásai, látóköre tisztább, fejlődése gyorsabb arányokban halad. Lehet, hogy más véleményt formálhatna felőle, a ki Krúdy Gyulát az időszaki sajtóban szintén megdöbbentő szaporasággal megjelenő novelláinak tömegéből kívánná megítélni és a kinek véletlenül több olyan novella került volna a szeme elé, a melyek – a gyors termelésre kényszerített ifjú véna gyakori megtévedése szerint – talán más írók reminiszcenciáit mutatják, vagy a melyeken meglátszanak a hevenyészett munka, a napi szállítmányhoz szükséges sablon ismertető jelei. Ezek legtöbbjében is megkondul valami a Krúdy Gyula zenéjének mély hangjaiból, ezekben is meg-megakad sötétes színeinek egy-egy árnyalata, hanem csakis azért, hogy kedvünk támadjon őt kiragadni a szakmánymunkások, a szépirodalmi kezelőszemélyzet műhelyeiből s őt azokba a csarnokokba utaljuk, a melyekben magasabb feladatok végeztetnek, a melyekben a munkálkodó kéz értékesebb jutalmakért fáradozik. Az ő tehetségének értékesebb része, színe és java csakis ebből a jó ízléssel, szinte szigorú aggodalommal összeállított, tizenhat novellát tartalmazó kötetből tűnik ki a maga igazában, az előttünk fekvő „Ifjúság” című kötetből.

„Ifjúság” magában is hangulatos cím. A ki leírja, a ki kimondja, lelkünkben tovább zengő akkordot üt meg. A ki maga ifjú, ritkán ír az ifjúságról, mert nem érzi teljes értékét s így az ifjúságról írott művek többnyire búbánatos elégiák, édesbús emlékezések. Ilyenek a Krúdy Gyula novellái, ki ugyan alig lépte át a byroni húsz esztendő határait, azonban többet élt, többet tapasztalt másoknál s így az elégiához való jogát megszerezte, a visszatekintéshez szükséges magasabb álláspontját elérte. „Én mindig fiatal maradtam”, vallja kötetének hangulatos bevezetésében. „Virágosak a fák, az ákác kibontotta virágait, az orgona meg minden illatát felém küldi; érzem még egyszer, hogy milyenek voltak azok a sóhajtások, azok az álmok, az elsők, a kikeletiek...” Ez a költő ifjúsága, de ilyen általában mindenkié, a ki érzéssel gondol éltének e tündérkorszakára. „Rosszul kövezett az utca, a házak se nagyok, de alattuk fehérruhás lányok haladnak nevetgélve; egy gyerek csigát űz ostorával, a kék végtelenben fecskék cikáznak...” Itt már Krúdy Gyula a saját ifjúsága színgazdag képét adja, a vidéki város eleven levegőjével, olyan ifjúságét, mely körül több társadalmi élet nyüzsgött, mint a puszta lakója körül, de azért közelebb éri a szabad természetet, mint a ki a székesfőváros falai közé ékelve, nagyon kevés kéket lát maga felett és nagyon kevés zöldellő természetet maga körül. A természetet legfeljebb ha kirándulásokból és könyvekből ismeri. (Mindamellett. telik ebből akár népszínműre való is.) Krúdy Gyula költészetének javarésze csakugyan az, a mit emlékeiből, ennek kedves alakjaiból mutat be, annak a félig városi, félig falusi világnak a verőfényes, illatos keretébe foglalva. A „könnyű sóhajtás”, az „álombéli hang” szívünkbe száll azokból, sőt ha nem megy át modorosságba, akkor álmatag elmélázása, mellyel legtöbb megfigyelését közli lelkünkkel, igen becses tulajdonsága előadásának. Modorosságba pedig akkor csap át Krúdy, mikor egész herbáriumát sorolja fel a hangulat erősítésére szánt növényeknek; azokat mintegy a helyzet hangulatának: megfelelő akcióba vonja, csakhogy sokszor fölöslegesen és erőltetve teszi és úgy igyekszik alkalmazni, a mint azt másoknál megkedvelte. Nincs szüksége Krúdy Gyulának idegen fogások alkalmazására, mert Isten áldotta tehetségének már mai fiatal megnyilatkozásában is van egy másoknál csak jóval később, jóval több révedezés után leszűrődő, meghiggadó eleme, ez pedig az ő szelíd humorral átszőtt, sajátos világnézlete, melyet mintegy öntudatlanul önt bele alakjainak lelkébe, meséinek szövetébe s az egésznek alaptételébe. Meg-megcsillannak a kötetben ilyen szép mondásai: „Minek írjam le emlékeimet? A világ kinevetne, nevetnék talán én is, mosolyognék magamon, de nem volnának többé emlékeim...” (3. l.) „Az alkony száll lefelé és a nagy fák gyérülő lombjai között homályos párák szövődnek-fonódnak: hasonlóan a legszebb mesékhez, a miket az élet bontogat ki, gyöngyvirágos szövetté terítvén a szíves emberek történetét.” (99. l.) „Legyen világosság, mondta az Úr. De könyvet irt az ember s szólt: Legyen világosabb.” (187. l.) Ezek szép, szellemes dolgok, de a kötet végén van „Ifjúság” című hosszabb novellája, a melyben már igazi fausti vívódásokkal találkozunk, a magát ifjúnak valló, a valódi, tiszta, nemes költészet forrása után epekedő költő küzdelmét az uralkodó áramlat ellen, mely a sikerből csakis annak juttat, ki meghódol a divatnak és maga is bódító táncra kerekedik a modern léhaság, romlottság bálványa előtt. Vertán Pál író e hosszabb novella hőse, kit magasra törő, nagy célok hoznak a székesfővárosba, de csakhamar megragadja és hatalmába keríti őt is a modern erkölcstelenség fertője s az ideális költő „gyakorolni fogja magát azoknak az apró, semmitmondó történetkéknek leírásában, melyekben előjön egy nagyságos asszony, ki megcsalja férjét, vagy a férj csalja meg a nagyságos asszonyt.” (193. l.) Vertán családja hajlik az őrülésre. Ennek némi félelmével, de meg is utálva végül ezt a léha világot, Vertán falura vonul az édesanyjához, hogy a természet keblén keresse gyógyulását és újjászületését. Itt azonban nem tudja leküzdeni írói hiuságát. Egy ártatlan leányt, Nellit, a falusi tanítónőt megszereti, kezdetben őszintén, igazán; ám csakhamar visszavágyik az írói sikerek magnetikus légkörébe, sőt még abba a kis korcsmába is, hol írótársaival szokott bohémeskedni. Szakit jegyesével és a jegygyűrűt visszaküldi. A novellából kiérezni, hogy a törékeny kereten belül magának az ifjú költőnek „Sturm und Drang”-korszaka, minden zseniális költő tehetségének elmaradhatlan forradalma zajlik le erőteljes hullámzással; hogy ott benn az igazi idealista számol le az őt környező léha áramlatokkal; hogy most ő számol le erős önkritikával még a saját hibáival is; s az olvasó, kivált ha megragadták a műben elszórt lendületes, tartalmas fejtegetések, egyszer az író lélek emésztő, de magasztos hivatásáról (186. l.), majd a hírnév vészes vonzóerejéről (221. l.) és más egyebek, az az olvasó ebben a nagy leszámolásban előre látja az eredményt, azt t. i., hogy nem közönséges tehetséggel van dolga s csak kívánni fogja, hogy az író maga szerencsésebben járjon hősénél, Vertán Pálnál.

Ebben a kötetben mindenesetre olyannak találjuk Krúdy Gyulát, a minőnek leginkább szeretjük. Nem dicséreteket, nem gáncsokat írunk, de bírálatot, a melyből ösztönt, tájékozást merítsen. Nézze csak e két részletet: „József a könyveit tépdesé. Eme szép májusi reggelen igen-igen szomorú e két gyerek.” (134. l.) Az öreg Vepsz pedig, a ki szerelmes a mestere szép lányába, hőstettet szeretne elkövetni s „megragadná a vadállat szarvait és leteperné a földre. Vagy egyéb ilyeneket tenne.” (141. l.) Az előbbi részletben az „eme”, az „igen-igen” és az „e” a Petelei székelyes szófűzése, a melyet Krúdy kivált előző kötetében használ lépten-nyomon annyit, mint az illatozó erikákat és a szerelmi vallomásba kéretlenül belekottyanó madárkákat. Ebben a kötetben már ritkább ez a kölcsönzött festék. Peteleitől szívesen vesszük a székely nyelv specialitásait, mert székely ember, de nem értjük, mért éljen épen ily szófűzéssel a nyírségi Krúdy Gyula? Egyéb baj is van. Olvassa meg csak Krúdy ezeket a mondásait: „De aztán csöndesen lehajolt és a kezét Birinek fölemelte az ajakához.” „Így elmúlt az éj.” „Szomorú éjjeken Anna hallgatta az eső kopogását.” Ha pedig elolvasta, állítsa helyre a helyes, magyaros szórendet és hangsúlyt, a többit pedig adja vissza azoknak, a kiktől vette, a kiktől eltanulta az „és” helytelen használatát, címeiben az „írás” és a „nóta” kifejezéseit és egyéb helytelenségeket. Igennel sem felel a magyar ember, hanem azzal a szóval, melyen a kérdés súlya nyugszik: „Esküszöl?” „Esküszöm.” „Nagy lány vagy?” „Nagy.” „Megetted?” „Meg.”, stb. Nem szorult ő sem a máséra, sem a szenvelgésre, mert maga is gazdag, mert a mi az övé, az a szebb és értékesebb. Övé a természet csodás szépségei, övé az érzelmek fiatalsága, a hang természetes üdesége, dallamosság, mely őszinteségével kap meg mindjárt a bevezető sorokban és tovább cseng lelkünkben a hangulatos befejezés után. E kettőben egészen eredeti Krúdy Gyula. De övé egyéb is; az otthon, a szülőhely megfigyelni való különösségei, a gyermeklányok, gyermekifjak szívének ártatlan álmodozásai, gyermeteg-szívű öreg teremtések, szép vagy esetlen öreg férfiak, gyámoltalan vénleányok alakjai, a kik néha csapongó ifjú lelkek őrizetére rendeltettek. Az öreg Kerekes Péter és Pál, kik zöldbódés, kőmedencés kútról álmodozva pipázgatnak tovább s nézik a porhanyós kerti földet, hol csinos füvek ütögetik fel fejecskéiket. Az öreg Mártha, ki már nem tárja ki vén konyhája ablakait. Piszkos por szállna be csak, kerengő levél a kopaszodó fákról és a tábornok, oh a tábornok üdvözölhetné-e őt kardjával? – Hát Ziz János uram, kinek kisasszonya mezítláb futkos. Ő a felett tűnődik, hogy „ártana vajon egy kis szidás?” Hát Vepsz, a szerelmes vén cukrászlegény nem azt tudakolja Hildától, hogy „vajon mennyibe kerülhet egy szép hímzett nyakravaló?” Csupa szív, csupa megfigyelés, a mint ezeket az öregeket elénk állítja.

A szerelemről álmodozó gyermekleányok, ábrándos fiatal nők szívéből meríti azonban a legédesebb költészetet. Az „Ura várja” című novella alapjában ugyan hibás, mert a válni készülő asszony nem fogadja olyan hamar vissza a hűtlen férjet, a mikor az már minden vagyonát ráköltötte a szeretőjére s a fiskálisok sem beszélnek oly lírai nyelven, mint ebben a novellában. De a fiatal nő „kicsi volt és dallamos, mint a gerle, a ki szerelemre vágyón turbékol a mély liget sűrűjén.” A hangja „fiatal tavaszon tán nagykelyhű illatos virágokat fakaszt a szerelmes földből, ha az erdő felé száll el.” Hát Az ő történeteiben, mikor Lidire emlékezik. „Valami gondolatnyi illat száll elő a szíve zugából.” Milyen volt a „Nóta Gináról” szép lánya? „Néha álomban láthatni tündér-lányokat, kik kacagva hemperegnek virágos mezőkön és rózsaszirommal dobálják meg nagy pajkosan az országút vándorát. Körülbelül ezek közül való Gina.” Ezek gyönyörű szép dolgok s szépek a mesék is, a melyekből kiirogattuk.

A hol az álmon, az ábrándon túlmegy, ott néha még megtéved Krúdy. „A ház csöndes marad„ című novellában találjuk ennek példáját. Itt a már nem épen fiatal Tobor szerelmes egy szép özvegybe, aztán megkéri a - lányát, mert a mama így manővírozott. Az özvegy háztűznézni jő Toborhoz, mindent becsmérel, mindent ujjá szeretne alakítani házában. Csak a látogatás alatt tudja meg Elekné, hogy Tobornak egy fiatal nő-rokona vezeti a háztartást. Az özvegy, a mi igen természetes, követeli a lány eltávolítását. Tobor ezt elhunyt édesanyja iránti kegyetlenségnek venné, ki Bellát pártfogolta, ennélfogva habozni kezd. Bella azonban, mint okos lány, tudja, mi fog történni, maga mond fel és egyúttal szerelmet vall gazdájának. Mi lesz a furcsa kis história, vége? Az, hogy másnap megint a régi csöndre ébredt a ház. A kőművesmester hiába jelent meg segédeivel és sok-sok piszkos malterosládájával a tervezett átalakítások céljából. Mert elküldték őt. „A ház a régi marad. Csöndes és nyugalmas. És boldog. A bútorokat nem cserélik ki!” Ez mind igen szép és hangulatos, csakhogy az életben máskép áll a dolog, mert a mamák ha néha át is engedik leányuknak az inkább hozzájuk illő beléjük szerelmes kérőt, háztűznézni sem igen mennek addig, a míg előre nem értesültek a viszonyokról s a vőmuram nőrokonainak kivoltáról! De meg olyan Toborok sincsenek, kik az utolsó percben szeressenek bele huszonöt éves leány rokonukba, ha már csakugyan szeretetreméltónak találják s eme Bellák is olyanok, hogy vagy előbb mondanak fel a házasuló Tobornak, de nem vallanak szerelmet, vagy szerelmet vallanak a nélkül, hogy felmondanának!

A folytonos tanulmány, mind szigorúbbá váló önkritika, a vásári termelést kizáró, gondosabb és tárgyak, alakok, reflexiók, kifejezések dolgában válogatósabb s e mellett önállóbb munkásság rövid időn megmenti a Krúdy Gyula sokat ígérő tehetségét mostani terheitől. Ne feledje, hogy ő nemcsak tárcaíró, a mely téren most tehetségét oly sűrűen fogyasztja, hanem a szó nemesebb értelmében való költője az elbeszélésnek, a ki úgy érhet nemesebb és ideálisabb célokat, ha csupán onnan merít, a hová szíve utalja s csupán azt veszi tollára, a mit ihlett elmélkedés percében sugall a szíve.

Kiemeljük a mű gyönyörű kiállítását, a hangulatos címképpel. Basch szebbnél-szebb rajzokkal tarkította a könyvet, melyek közül szebbek a fiatal nőalakok, egy-egy hangulatkép s van ott özönével az elbeszélés hangulatába helyezkedő embléma, stb. A könyv dísznek is méltó helyet foglal el a családi asztalon. Kapható Pfeiffer Nándor könyvkereskedésében, Budapesten. Ára díszkötésben 2 frt 60 kr.

=. [Gáspár Imre]

 

(Magyar Szemle, 1899/14. /április 2./ 165-166. p.)