Üres a fészek és egyéb történetek. Írta Krúdy Gyula. Budapest, 1897. 178 l. Ára 1 frt 20 kr. A legújabb magyar novellaíró-nemzedék sorában sokat ígérő munkásságot fejt ki Krúdy Gyula, ki most lépett ki első önálló kötetével, a mely, ma igen divatos szokás szerint, a kötetet megnyitó hosszabb elbeszélés címéről van elnevezve. Krúdy alig húsz éves, tehát igen fiatal novellaíró, de e mellett a sokat írás, a par force termelés lázát érezvén, már is annyit irt a budapesti és a vidéki lapokban, a mennyit mások több évi munkásság folyamán sem igen alkotnak. Épen ez az, a mi a Krúdy munkásságára már is károsan hat. Izmos, erőteljes tehetség, teljesen önálló egyéniség, sötét alapszínekkel, borongós hangulatokkal és finom megfigyeléssel; ezek volnának azok a tulajdonságok, a melyek nála megragadnak s reményt ébresztenek jövője iránt, de az a nyargalás, az a szünetet nem ismerő, az irodalmi vásárnak szánt postamunka, a melyet Krúdy kifejt, először is felületessé teszik a lélektani rajzot, ismétlésekbe csalják a mese, az alakok, a keret megválasztásában, nyelvét, irályát színtelenné, pongyolává változtatják. Ö is beleesik a határidő-üzleteket művelő újabb íróknak abba a hibájába, hogy mikor legjobban belemelegszenek a munkába, akkor eszükbe jut a tárcaközlemények megszabott kerete, eszükbe a megrendelt, vagy felajánlott munka beszolgáltatásának határideje s ekkor az anyagot hirtelen összerántják és a mű kerekségét kiegészítő természetes befejezés helyett leírnak egy sejtelmet, egy hangulatot, egy rébuszt s adnak befejezetlen novellákat. Nincs semmi világosabb, mint a valódi miszticizmus, mint az igazi költői erővel kivitt allegória, hanem a modern par force novellisták mégsem bírhatván azzal a rutinnal, melyet csak hosszabb gyakorlat hoz meg s a mely kitudja számítani, hogy a például délután négy órakor elkezdett munka milyen stádiumban lesz félötkor, hogy ötre elkészüljön: e helyett hasonlítanak a festőhöz, a ki az arcképen épen az arcot kidolgozatlanul hagyja, vagy áttekinthetlen fátyollal leplezi el. Krúdy Gyula a magyar novellisták közül világnézlet és stílus dolgában legközelebbi rokona Peteley Istvánnak, kinek sötétes alapszíneire legtöbbször emlékeztet. Tanulmányai kivált az orosz elbeszélők; ő is oly érzékeny impresszionista, mint az oroszok s tőlük tanulta el kivált a téli hangulatok felhasználását, tőlük a céltévesztett, elhibázott pályák szomorú alakjainak szénrajzait. Hogy ebben a miliőben, ismételjük, művészetig emelkedjék, ahhoz először is mostani rendszerének teljes megváltoztatására lenne szükség. Sohase írjon le egy sort sem másból, mint benső okból, sohase vegyen tollat a kezébe valódi inspiráció nélkül, a mikor pedig alakokat, tárgyat, mesét, eszmét talált, azt részesítse kellő átgondolásban, művészi feldolgozásban. Eszme helyett ne elégedjék meg ötletekkel, kerülje az elnagyolt sziluetteket, igyekezzék kerek egésznek alkotására. Ez és a folytonos tanulás, a könyveké és az emberi léleké, adják meg a Parnasszusra vezető grádust. E nélkül Krúdy el fogja érni az ezer meg kétezer novella megírásának dicsőségét, de a mélységében és magasságában való fejlődés helyett választott terpeszkedés nem az a munkásság, a mely a valódi ambíciókat kielégítheti. Előttünk fekvő, első kötete már összeállításában is azt tünteti fel, hogy ez a fiatal író már is a szerkesztőknek és nem a múzsáknak dolgozik. Kis novellát irt egy heti folyóiratnak, de hogy azt a mellékleten, könyv alakban lehessen közölni, hozzácsapott egy hosszabb, az előbbivel sem mese, sem hangulat dolgában, de még abban a tekintetben sem rokon elbeszélést, hogy a két novella legalább ugyanegy tézis bizonyítására szolgálna. A két novella elé csapott bevezetés, az az ismeretes fogás, hogy a novellákat a szerző tulajdonképpen az ablak előtt csiripelő verebekkel közösen szőtte meg, semmi tekintetben sem adja meg annak benyomását, mintha szervesen összefüggő részekkel lenne dolgunk, hanem nagyon is szembeszökővé teszi, hogy az írót tulajdonképpen a szerkesztővel való megegyezés irányozza. „Az első novella”, – így nevezi szerző a kisebbik elbeszélést, – különben egyik legszebb darabja a kötetnek. Tele van költészettel, igaz és költői. A gyáros zord vidékre viszi ifjú nejét, egy légies alkatú, törékeny, beteges lényt, fővárosi élet után vágyakozó úri leányt. A férj az asszonyt Budapestre viszi, a ki ott találkozik férjének elvált első nejével. Szép, hatalmas asszony ez. Válásuk nem szeretetlenség miatt, hanem azért történt, mert ez a gazdag asszony egy ízben a büszke férj szemére hányta ennek szegénységét. Elváltak, hanem Budapesten az első feleség újra hatalmába kerítette a férjet, a ki a szegény, beteges asszonyt, a második feleséget egy utazás alkalmával egyszerűen elhagyja. A fészek üres lett s bár az író nem mondja el a többit, egy fájóan rezgő akkord sejteti velünk a bűnös regény szomorú végét. Az „Üres a fészek” ciklusának második darabja, „A második novella” meglehetős kerek és bevégzett elbeszélés, szabályos novella, meséje azonban elcsépelt, lélektanilag kevéssé megokolt. A fiatal író vissza tud adni egy-egy megkapó hangulatot, a hosszabb lélegzetű, az epikus teljes tárgyilagosságát igénylő novella azonban még nem fér el a tolla hegyében. Idáig majd a tanulás és tanulmány fogja elkalauzolni. Mert az csakugyan elcsépelt história, hogy a kikosarazott udvarló visszatér s a gazdag férjet talált ideállal újra megszeretik egymást. A férj közönséges pénzember, a gavallér kifogástalan lovag és dalia, az asszonyban pedig a szerelem és kötelességérzés küzdenek. Férjét tiszteli, udvarlóját szereti; a válságot úgy oldja meg, hogy öngyilkosságot követ el. Elég szentimentális befejezés, a nélkül, hogy az elbeszélést új vonások és színek tennék érdekessé. A szereplő alakok sincsenek annyira kidomborítva, hogy az olvasó bármelyik mellett állást foglalhasson. Krúdy Gyula specialitását képezik a jól megválasztott, hangulatot keltő címek is. „Utak és sóhajok”, „Vallomások a tavaszról”, „Tavaszi hullámok”, stb. Az elbeszélést egy-egy hangulatkeltő akkorddal kezdi s néha rezgéssel elhaló hangulattal fejezi be. A hangulat azonban, – hogy úgy mondjuk, – zenekísérete a mesének s az írónak csakis akkor értékes tulajdonsága, ha tárgy és hangulat összeforrnak, összeolvadnak. Nem szabad a zenekíséretnek erősebbnek lennie a dalnál. Ezt a szerencsés összeolvadást tapasztaljuk az „Utak és sóhajok”-ban. A téli éjjel minden hangulata benne van ebben a gyönyörű rajzban; színeket, hangokat, illatot, fényt és homályt érzékeltet velünk az író s az egészet a szó teljes értelmében végigéltük vele. Van még két igen szép darabja az író első önálló kötetének. „Dal a szegény leányokról”, a melyekben az elszegényedett dzsentrilányok sorsát festi sok bensőséggel és hűséggel, aztán még egy: „A kis fiú a zöld házban.” Az öreg nagybácsi és inasa ellopják a becézett kis fiút és magukkal viszik az elhagyott zöldházba. Nagy érzék a mélyebb értelemben vett humor iránt, pompás megfigyelések vannak ebben az elbeszélésben. Ennek a két-három szép novellának be kellett volna várni a többit, hogy igazán értékes kötet jelentette volna be Krúdyt a könyvpiacon. Mert a többi novella közül a „Kerekesékről való románc” és a „Regény a zöld házról” már csak úgy kapnának meg, ha nem lennének együtt a kötetben, annyira egyek a hangulataik és több alakjaik, a többihez mérve pedig jelentéktelenek; a „Vallomások a tavaszról” és a „Tavaszi hullámok” címűek is, bár magukban véve kellemes olvasmányt képeznek s mindenikben van, ha más nem, úgy egy-egy csinosan megrajzolt asszonykép. Hogy a gyors munkával járó kicsinyes botlásokat se hagyjuk figyelmen kívül, ide írunk egyet. „Az öreg Boronkai kisasszony csillagkeresztes dámája a Felséges uralkodónak”, mondja egy helyen. Nem az uralkodónak, hanem a királynénak vannak csillagkeresztes dámái, még pedig a legelőkelő, dúsgazdag főrangú hölgyek és oly kevés számmal, hogy a Krúdy novellájában felállított keretbe aligha jut belőlük. A szerző aligha nem az alapítványi hölgyekkel tévesztette össze. Bővebb méltatásban részeltettük Krúdyt, ki lapunknak is szorgalmas, szívesen olvasott munkatársa. Várjuk új kötetét, a mellyel azonban ne siessen, csak a talajt készítse elő oly szorgalmasan és gondosan, hogy az eredmény megfeleljen az író veleszületett tehetségével s nemcsak az anyag, hanem feldolgozása is értékes legyen, a melyről el lehessen mondani a költővel, hogy „materiam superabat opus.”

g[áspár]. i[mre].

(Magyar Szemle, 1897/28. /július. 11./ 336. p.)