Könyvnapi kettős szám

 

[…]

Kevésbé elégített ki az a cikk, melyet Schöpflin Krúdyról írt. „Volt lényében valami oroszos, de ez szláv idegörökség volt nála, nem irodalmi hatás. A kritika mindig bajban volt vele.” Ez igaz. Maga Schöpflin is bajban volt vele.

Azt írja, Krúdy soha nem jutott odáig, hogy koncentrálja magát s valami egészet alkosson. A legnagyobb pazarló volt, nemcsak a pénzét pazarolta, hanem tehetségét is. De aztán ön­magát korrigálva Schöpflin mégiscsak azt kérdezi, hogy saj­nálni kell-e ezt az ő esetében? Bizonyosnak látja, hogy sok eredeti szépség kimaradt volna írásaiból, „ha jobban tartja magát”.

Kosztolányi egy régebbi versében a cimbalmoshoz hasonlí­totta, egy süllyedő világ utolsó, legelső cigányát énekelte meg benne. Schöpflin is egy zseniális cigányprímáshoz hasonlította, aki a temperamentumából vagy a félöntudatából, de minden­esetre lélekből muzsikál. De annak kifejtésével adós maradt, hogy Krúdy hogyan tudott a hangjával nemcsak hangulatot teremteni, de egy letűnt társadalomról is maradandó képet alkotni.

[…]

 

(Gellért Oszkár: Egy író élete. A Nyugat szerkesztőségében. 1926-1941. II. kötet.
Bp. 1962, Gondolat. 357. p.)