Könyvnapi kettős szám
[…]
Kevésbé
elégített ki az a cikk, melyet Schöpflin Krúdyról írt. „Volt lényében valami oroszos, de ez szláv
idegörökség volt nála, nem irodalmi hatás. A kritika mindig bajban volt vele.”
Ez igaz. Maga Schöpflin is bajban volt vele.
Azt
írja, Krúdy soha nem jutott odáig, hogy koncentrálja magát s valami egészet
alkosson. A legnagyobb pazarló volt, nemcsak a pénzét pazarolta, hanem
tehetségét is. De aztán önmagát korrigálva Schöpflin
mégiscsak azt kérdezi, hogy sajnálni kell-e ezt az ő esetében? Bizonyosnak
látja, hogy sok eredeti szépség kimaradt volna írásaiból, „ha jobban tartja
magát”.
Kosztolányi
egy régebbi versében a cimbalmoshoz hasonlította, egy süllyedő világ utolsó,
legelső cigányát énekelte meg benne. Schöpflin is egy
zseniális cigányprímáshoz hasonlította, aki a temperamentumából vagy a félöntudatából, de mindenesetre lélekből muzsikál. De
annak kifejtésével adós maradt, hogy Krúdy hogyan tudott a hangjával nemcsak
hangulatot teremteni, de egy letűnt társadalomról is maradandó képet alkotni.
[…]
(Gellért Oszkár: Egy
író élete. A Nyugat szerkesztőségében. 1926-1941. II. kötet.
Bp. 1962, Gondolat. 357. p.)