GENTHON ISTVÁN

A békebeli Pest regényéről

Kákai Szabó György rajzaival

Vajjon illik-e néhány mondatba sűríteni regények tartalmát, remekművekét, melyeknek laprengetegén lázasan és önfeledten hajszolja végig magát a szem? Diákember megöl egy öregasszonyt, majd feladja magát – íme a Bűn és bűnhődés banálisnak, semmitmondónak ható sommázata. Az éducation sentimentale-é pedig még ennyi se. Frédéric beleszeret egy asszonyba, kószál, szenved és megöregszik. Szabad-e a Boldogult úrfikoromban... című, kevéssé és mily méltatlanul kevéssé, ismert alkotást, mely írójának egyik legkésőbbi, semmi más munkájához nem hasonlítható remeke, »tartalmi ismertetéssé« silányítani? Mi maradna meg belőle? Két férfi s egy fiatal leány villásreggelire tér be egyik pesti vendéglőbe. Míg ott időznek, nagyobb férfitársaság érkezik átmulatott éjszaka után. Mások is jönnek, rejtélyes külföldiek. Valamennyien esznek, isznak, még táncolnak is, lámpagyujtáskor pedig hazamennek.

Négy mondatba szorítva léha történetnek látszik, mely mai életünktől és problémáinktól több fényévnyi távolságban pislákol. Ha közelebbről nézünk e regény arcába, mely arc senkire sem emlékeztet, annyira szokatlanul, sőt meghökkentően egyéni, talán közelebb jutunk ahhoz a titokhoz, mely a remekműveket, mint ezüstszínű felhő az ormokat, körüllengi.

De ne beszéljünk képekben.

Bernáth Aurél pasztelljét festi az író az első lapokra, lomha varjak szállongnak a téli táj felett. A Margitszigeten hárman találkoznak össze, a »borsóvirág-szemű« Podolini Lajos, Vilmosi Vilma kisasszony és Kacskovics, a hallgatagon üldögélő, álmatlanságban szenvedő középkorú úriember, az utóbbi Szindbád, Gavallér, Bimy vagy Rezeda Kázmér névre hallgatott más Krúdy-regényekben s nem nehéz ráismerni benne magára az íróra, mint ahogy némely vértanuságot ábrázoló festmény alakjai közül mosolyogva fordul a néző felé a festő önarcképe. Ügyeiket intézendő, lóvasútra hágnak, de már a terézvárosi templomnál energiájuk megtorpan s mint egymástól elszakadni nem tudó gyámoltalanok, betérnek villásreggelire a Bécs Városához címzett fogadóba.

Nemsokára nagyobb férfitársaság vonul be a kocsmába, mely még előző este verődött össze. Vezére Pista úr, más néven az Elnök, ez a kicsit Szilágyi Dezsőről, inkább Falstaffról mintázott hatalmas aggastyán, kinek harsogó shakespearei vitalitását Verdihez méltó zengzetekből hangszerelte meg az író. Vele Jenőke, a »robusztus úriember«, az epés Nikodémi úr, ki olasz származására büszke, a potyázó és gondnokság alatt álló Kriptai, Plac, a »póruljárt zsidó árendás«, Jobrincs, az »esperes« (feledhetetlen alakjának modelljét boldogult Demény Dezsőben vélik felfedezni), Kesthelyi úr, aztán egy meg nem nevezett púpos krakéler s az éjszakai kávéházakban kallódó, százféle női álnéven író »szerkesztő«, ki kaviárt eszik s rá a legolcsóbb szivarokat szívja. Ha hozzátesszük még, hogy Burg báró is ott van a társaságban, a daliás huszárkapitány, ki után egy hordár hatalmas kakast hoz, melyet ő hipnotikus álomba ringat, végére értünk e különös lidércnép felsorolásának, a kakas pedig, melynek Szent Péter története óta végzetes és misztikus szerepe van az emberi gyarlóságokban, ziháló és delejes kábulatával az egész történetet átemeli az álmok megfoghatatlan, szétrezgő világába.

Ettől a pillanattól kezdve nem lehet mást tenni, mint bódultán követni az írót. Nemsokára beállít a hazug és nagyzoló borbély, majd a kucséber, ki első húzásra elveszti egész kosarát. Kacskovics úr társasága velünk együtt hallgatja végig Pista úrék végeláthatatlan, zsongó szóáradatát, melyben a békebeli Pest Carola Ceciliával és Ferenc Józseffel, pezsgősvödrökkel és tyúkszemvágók intimitásaival, csempészett portugál szardíniákkal és az étkezőkocsibeli borok minősége miatt bukófélben levő miniszterekkel úgy dicsőült meg, mint a Bois de Boulogne Odette topánkája alatt. Jelentéktelennek látszó részletekhez az író olykor hozzáfűzi, hogy »évek multán« ezeket mikép kommentálták a Bécs Városához címzett fogadóban. Vajjon ez az irreális elemek egyre rohamosabb térfoglalását jelenti-e vagy azt a kínlódó vágyat, hogy éposszá terebélyesedjen a polgári ruhás Walpurgis-éj, nem lehet eldönteni.

Nunc veniam ad fortissimum. Külföldiek érkeznek, katonaképű, civilruhás vendégek, kiket »Irma úr«, a trafikos kormányzott ide. Irma úr szótárában bőségesen terjengenek a millenniumi és ősbudavári esték kiszólásai, fordulatok, melyek még Basch André feledhetetlen barátunk etimologizáló képességeit is kemény próbára tették, mikor vacsorautáni beszélgetés közben a Café Anglais egykori étlapja és Picasso legújabb vásznai közt Krúdyra fordult a szó. Aztán Dallosi D. Adolf éjjeli pincér kíséretében megérkezik maga az álomlovag, a misztikus »herceg«, a kakas felébred és hosszan, borzongatóan kukorékolni kezd.

A szédült forgatagot ez a harsány kiáltás megállíthatná? A fantomok népe, mely végeláthatatlan, »másnapos« locsogásban máladozott szét, mocorogni kezd, életre kel. Pista úr táncra kéri Vilma kisasszonyt, Vájsz úr pedig, a szolid fogadós, gerjedt és vad ugrándozásban kapaszkodik össze hites feleségével s mikor már fokozni sem lehet a fokozhatatlant, a herceg, »mint egy ezüstnyárfa« Vilmához lép és keringőre kéri.

Banális regényreceptek úgy kívánnák, hogy utána feleségül veszi a leányt és sokáig, boldogul él vele. A Walpurgis-éj kínlódó, fülledt légköre azonban nem alkuszik. Lámpagyujtásra jár az idő. Léghuzam süvít végig a kocsmán. Mi történt? Semmi. Illetve egy látszólag jelentéktelen dolog: Stranszki lépett be, a királyutcai öreg üvegkereskedő. Leül megszokott, régi asztalához és korsó sörét maga elé állítja. No Csicsóné – mondja a korsónak s esti lapját kezdi olvasni. Az öreg özvegyember szabályos varázsló. »Ő volt a végzet embere« – mondja az író. Ő volt a Józanság, mondjuk mi, kiknek hideg borzong végig a hátán. A Józanság, a hétköznap átka és ördöge, kinek szabványhatalma legyőzi a szentivánéji forgatagot, egyszerűen azért, mert az utca pora több, mint a himpor pillangók szárnyán.

 

 

»Menj már Stranszki« – dünnyögi Krúdy –, »a te életed napról-napra félelmetesebb lesz, bármiként is menekülsz lámpagyujtáskor a kocsmába«. Stranszki azonban nem mozdul. Egy-egy kortyával elnyeli a kocsma maradék jókedvét. A vendégek lassan, szégyenkezve, egyenkint tűnnek el. Kacskovicsék mennek el végül. Podolini Lajos és Vilmosi Vilma szíve a »középkorú úriember« segélyével egymásra talál. A statiszták összeházasodnak; így van rendjén.

*

Honnan az a különös mámor, mellyel a Boldogult úrfikoromban... ernyeszti és egyben lelkesíti az olvasót? Jogos-e a remekmű ijesztő árnyékában arról elmélkednem, hogy Krúdy Gyula többi regényét egyáltalán nem becsülöm úgy, mint manapság, késői felfedeztetése idején illenék? Mindössze meleg gordonkahangjukra emlékszem, melyek tovasuhanó, gyönyörű hasonlatait elevenné teszik; szecesszionizmust s ami még rosszabb, modorosságot szimatolok mondataiban, terjengős áradozást, nem is igazságtalanul. Ha sor kerül valaha a korai regények etikai szempontból való vizsgálatára, kellemetlen meglepetések fenyegetnek. Vannak írók, kik utolsó éveikben érték el a legfelső lépcsőfokot, mint a Victoria regia, mely száz évig készülődik, hogy virágot hajtson, de akkor, halódásában, elragadó és pompázatos. Vörösmarty, az Előszó, az Emberek és a Vén cigány költője, függetlenül ezektől száz oldalakat töltött meg igen szép versekkel, Ady utolsó három-négy kötetét ma már többen forgatjuk, mint hajdan megdöbbentő, de ma nyers szimbolikájának tűnő korábbi lapjait s akit Jónás panaszai szíven ütöttek, ritkán nyúl vissza a korai, szecesszionista Babitshoz. Halmozzam a további példákat? Hivatkozzam Verdi Falstaffjára, melynek boldog tűzijátéka tizenhat évi hosszú szünet után tört elő, a Rondanini Pietá-ra, mellyel Michelangelo

a régen eltűnt gótikus művészet arcára feledhetetlen csókot lehelt, Tiziano reszketeg kézzel festette aranybarna női testeire vagy a Nouvelles nourritures pusztába kiáltott bölcsességére, melyet a felhevült és bolonddá tett Európa a dolgok hitvány törvényszerűsége miatt meg nem hallhatott? A Boldogult úrfi-koromban... remeklésén kívül Krúdy csak késői novelláiban (egy részük Az élet álom címmel kötetbe gyűlt, a többi szégyenszemre még ma is hozzáférhetetlen folyóiratokban kallódik) emelkedett oda, hogy valódi értéke szerint mérjük és tiszteljük őt. Ezekben a novellákban a Géniusz és az Inyesmester fog kezet megfoghatatlan módon, hősei szenvednek és nagyokat esznek.

Lukács György írja a regényről szóló kitűnő tanulmányában, hogy ez a műfaj az istentelenek éposza. Szemünk láttára esik szét alkotóelemeire, amit a két legtöbbet idézett példa ijesztő szerkezeti különössége bizonyít: Proust monstruma (melyet a leghivatottabb Gyergyay Albert oly finoman és találóan keresztelt »könyvpiramis«-nak), vagy Joyce hosszadalmas monológfoszlányokból előderengő Ulysses-e. Ne várja senki, hogy Krúdy a régi receptek szerint komponálja meg főművét. S valóban, az olvasónak néha az az ijesztő érzése, hogy a könyv lapjait a szél sodorta egyhalomra.

Ha már megemlítettem azt a nevet, mely legfényesebb csillagként ragyog a huszadik század regényirodalmának égboltozatán, a nevet, melynek igézetében a fáradt Swann és a ragyogó Bergotte, a tündéri Odette és a riasztó Charlus báró indul felénk, Krúdy reputációja érdekében illik azt is említeni, hogy a magyar író nem volt »magyar Proust«, mint ahogy Szomory Dezső sem »magyar D’Annunzio« és Kőszeg városa sem »magyar Grác«.

Az ifjúságának homlokára rózsakoszorút vonó Proust attitűdje merőben más, mint ezé a borospohár mellett üldögélő, hallgatag nézőé, ki azonban a varázslók különös népéhez tartozik épúgy, mint a francia mester, kit nyilván nem is ismert. Az alvajárók biztonságával ült le a Bécs Városához címzett vendéglő asztala mellé. S lefirkantotta nekünk a békebeli Budapestet, hümmögve és szerény, szomorkás mosollyal, de olyan ördögi elevenséggel és mohó részletezéssel, ahogyan soha előtte és utána senki meg nem tette. »Nem kerülhetsz rossz helyre, ha a harangok után mégy, mendegélsz, ballagsz, nézelődöl és az életeden gondolkozol« – mondja azzal a békés, rezignált derűvel, s egyben azzal az érzékletességgel, mely a weimari aggastyánnak is fülében csengene. író volt, így hát a legnagyobb csúcsra hágva is író kellett hogy maradjon, nem vált riporterré.

A régi lecke úgy szól, hogy a Géniusz múltból és jövőből tevődik össze. Nincs író, ki mások podgyászát ne hordaná vállán. Ha ez igaz – mint ahogy poros közhelyek örök igazságok álarcai –, visszateszem a polcra Kemény Zsigmond Rajongók-ját és Móricz Zsigmond Tündérkert-jét, a kettőt, mely a magyar regénytermésből nekem a legtöbbet jelentette. Elő fogom még venni őket, bizonyosan. De most a Boldogult úrfikoromban... bódít el abban a ligetben, hol a Közhely és az Igazság Janus-feje az egyetlen szobor. Nincs magyar regény, mely ennyire előd nélküli, megfoghatatlanul eredeti lenne. Szeretném ellopni, pedig finnyás vagyok és elkényeztetett.

A Boldogult úrfikoromban... nemcsak a »pesti regény« soha nem remélt csúcsa, hanem – én mondjam ki, másféle szépségektől babonázott? – a magyar regényírás koronája.

 

(Budapest, 1946/5. /május 15./ 183-185. p.)