ÁLOM ÉS VALÓSÁG

(Krúdy Gyula két regényéről.)

Az elmúlt esztendőben Krúdy Gyula neve gyakrabban szerepelt napi-, heti- és havisajtónk hasábjain, mint annak előtte bármelyik évben a felszabadulás óta. Egy­másnak ellentmondó cikkek, kisebb tanulmányok — de főként sok-sok néhánymondatos utalás — tanúskodnak arról, hogy mint mondani szokás — a figyelem egy kevéssé méltányolt író felé fordult. A könyvnapon aztán megjelent Krúdy két egybe­kötött regénye — a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban — s ezzel látszólag minden kétely eloszlott: az olvasók napok alatt megvásárolták a nyolcezer példányt.

Mindez figyelemreméltó, de távolról sem egyértelmű jelenségekről ad híradást, s mi nem elégedhetünk annak puszta megállapításával, hogy a Krúdy-mű körül le­csapódó nézetek onnan erednek hogy az elmúlt esztendők irodalomkritikája nem részesítette kellő megbecsülésben Szindbád és Rezeda Kázmér íróját. Ugyanígy nem visz bennünket közelebb ahhoz, hogy a Krúdy-kérdés újbóli felmerülését megértsük, az sem, ha elmondjuk: klasszikus örökségünk átfogó értékelését az idő sürgetőn követeli. Krúdy oeuvre-jének feltámadása ugyanis egynémely tudatos tényezőtől eltekintve — különösen irodalmi körökben — spontán alakult ki. S azzal sem magya­rázható Krúdy nevének egyre gyakoribb felbukkanása, hogy az író friss népszerű­sége egybeesik két regényének megjelenésével. Éppen fordítva: a Krúdy-regények újbóli megjelenése már meglévő, mindeddig kielégítetlen olvasói igényeknek tett eleget.

Honnan e népszerűség és mi köze a 30-as évek első Krúdy-lázához?

Mint köztudomású, a 30-as esztendők a gazdasági világválság évei, olyan idők, amelyek az első világháborútól eltekintve — a legpőrébben mutatták meg, milyen gyógyíthatatlan sebek borítják az imperializmus testét. A válságok mindig leleplező és tudatosító erejűek. A halódó társadalmak sohasem adják át önként helyüket, kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, mind a gazdaság, mind a szellem területén, hogy legalábbis maradandóságuk látszatát fenntartsák s ennek érdekében arra kény­szerülnek, hogy — a történelem különös paradoxaként — a régi tartalmak és formák — ha nem is lényegbevágó — de szakadatlan megújításával próbálkozzanak.

Addig azonban, míg az új szellemi törekvések hivatalos elfogadtatást nyernek, míg az avantgardizmusból konvenció lesz, időre — bizonyos társadalmi átalakulásokra — van szükség. Így az imperializmusnak is több mint egy évtized kellett, hogy meg­alkossa sajátos formáját, a szertezilált, »a lélek dekomponálódását« illusztráló regényt. (Proust első kötete 1913-ban, Alain Fournier »Grand Meaulnes«-ja 1914-ben, Joyce »Ulysses«-e 1922-ben jelent meg.) S a megjelenés még nem jelentett egyben elfogadást is; a mű kiadatása pillanatában ritkán fedte a hatalom urainak esztétikai igényeit. (Joyce regényének első kiadását pl. elkobozták.)

Ahhoz, hogy az új szellemi irányok szélesebb befolyásra tegyenek szert, új kor­szaknak, az általános-kiábrándulás idejének kellett elkövetkeznie, olyan társadalmi megrázkódásnak, amely egy osztályt vagy egy réteget érdekeltté tett abban, hogy az új művészi erőfeszítések győzedelmeskedjenek. A 30-as évek válsága — a többi között — ezt a történelmi szerepet töltötte be.

Persze az új irányzatok elismerése minden országban más és más körülmények között, más és más formában játszódott le — a fasiszta Németországban pl. el is ma­radt — s az azonosság csupán két lényeges pontban állapítható meg: egyrészt a mű­vészi új terjesztése módot adott az államhatalomnak, hogy az értelmiség balfelé (egyes esetekben túlzottan jobbfelé) tartó rétegeit raffinált eszközökkel megtántorítsa, másrészt lehetőséget, hogy a művészi alkotások impresszionista elemzése során ki­mutassa: nem a kapitalista társadalom éli át eddigi legnagyobb válságát, hanem — csupán — a régi művészeti formák vannak felbomlóban.

A fentiekben vázolt »művészeti forradalom«, a regényforma nyugati átalakulása, természetesen nem maradt hatástalanul a 30-as évek magyar irodalmára, illetve iro­dalomkritikájára sem, hiszen ekkorára nálunk már hagyománya volt annak a polgári- demokrata irodalomszemléletnek, mely szerint minden művészeti megújulás nyugatról várható. A »franciásság« hangoztatása ebben a korszakban persze nemcsak művészeti,  hanem politikai állásfoglalást is jelentett, szembefordulást az erősödő fasizmussal, tagadását a marxizmus-leninizmusnak, lázas keresését mindazoknak a hasonlóságoknak, amelyek hivatva voltak bizonyítani, hogy a kor magyar kultú­rája a polgári demokráciák kultúrájával párhuzamosan, azoknak fejlődését követve, bontakozott ki. Krúdy műveinek első népszerűsége ilyen körülmények között, ennek a rokonságnak példázataként született meg.

S a felszabadulás után? Krúdy művei jódarabig olyan veszedelmes terület voltak, ahova — a közhit szerint — csak dekadens széplelkek és álmodozó formalisták tehet­ték be lábukat. Az effajta vélekedéseknek — ha lényegükben más előjellel is, mint a múltban — megvolt a maguk társadalmi alapja: az irodalom területén a pártos­ság elfogadtatásáért, a szocialista realizmus győzelméért folyt a harc s ezekben a pil­lanatokban még nem volt időszerű Krúdy műveinek marxista értékelése. (Azok, akik ebben az időszakban Krúdy öröksége után nyúltak — az Ujhold és köre — a polgári esztétizálás zászlajaként lobogtatták meg a Hét bagoly írójának regényeit.)

Néhány évi csönd után, új kormányprogramnak kellett eljönnie, szabadabb írói légkörnek kellett teremtődnie, hogy a Krúdy-kérdés ismét felvetődjék. A némaság megtört, az írókban egyre gyakrabban merült fel annak az igénye, hogy saját stílus­problémáikat megtárgyalják — s ezzel szinte párhuzamosan Krúdy neve is mind gyakrabban szóba került.

De hogyan?

Kellér Andor (Művelt Nép) szerint Krúdy stílusa »a leghullámosabb magyar próza«; Molnár Miklós szerint: »Talán senki magyar nyelven nem írt le olyan lát­ható és tapintható képeket, mint ő«; velük ellentétben Veres Péter azt vallja, hogy Krúdy stílmodorosságba tévedt s emiatt nyelve nem kerülhet bele a magyar nyelv népi áramába és így csak egészen kis mértékben hathat.«

Más oldalról vizsgálva a Krúdy-problémát, Molnár Miklós megállapítja: »Krúdy nagyon nehezen fér bele az irodalomtörténetnek abba a rekeszébe, amelyet romanti­kus antikapitalizmusnak neveznek.« Ugyanakkor Sőtér: Krúdy »regényes nosztalgiá­járól« beszél, »egy sohasem-volt múltbeli Magyarország után«. (Mi ez, ha nem roman­tikus antikapitalizmus?)

Csak néhány kiragadott példa ez, de ebből is kiviláglik, hogy még nem tisztá­zott, hol a helye, mi a szerepe Krúdynak irodalomtörténetünkben. S e sok egymás­nak ellentmondó idézet után, talán az is érthető, hogy Molnár Miklós azzal zárja bírá­latát: »Alighanem végérvényesen bele kell törődnünk, hogy élt egy nagy író, egy mélyen érző, csodálatos húrokon zenélő magyar prózaköltő, aki semmiben sem res­pektálta az irodalmi szabályokat.«

Beletörődhetünk ebbe? Végérvényesen? Nem hiszem. Így nem juthatunk túl a 30-as évek impresszionista irodalomkritikájának értékítéletein.

*

Krúdy állásfoglalása távolról sem olyan »szabálytalan«, vagy »elszigetelt«, mint ahogy azt egyes kritikusaink vélik — igaza van Sőtér Istvánnak, amikor a most meg­jelent Krúdy kötet bevezetőjében megállapítja: »Ő is (Krúdy), és általában a század­végen fellépő fiatal novellisták egy része — különösképp Cholnoky Viktor — a roman­tika, illetve az irrealitás diadalra juttatásával vélnek tiltakozhatni a 67 utáni világ ú. n. »realizmusa ellen...«

Itt keresendő a »rejtélyes« Krúdy mű kulcsa. Mert nem mindegy, ki, mi elől, hova és mikor menekül. Krúdy menekült. Nem ködös álomországba, álommá szentelt, idillizált valóságba, emlékekbe és vágyakba. Lenézte és megvetette korát, a körülötte kavargó zajos forgatagot, a nagyra növekvő kapitalizmus ridegségét és mohóságát, új erkölcseit, durva szokásait, hajszás tempóját. Elvágyódott. Valahova messze, messze szelíd, lankás nyírségi tájakra, meghitt, szenvedélyeket bújtató álmos alföldi városkákba, Pestre és Budára (nem Budapestre), egy képzeletbeli patriarchális fővá­rosba, ahol az, elegáns úrnők hevült ajkai felett, a finom fátyolon megolvadnak a  hópelyhek, mintha csókolóztak volna a szabótól jövet a sötét lépcsőházban;« s ahol »az urak cilinderkalapja a gázlámpák alatt fénylik, mint Góró Lajos illusztrációin.« Igaz volna hát mégis, hogy Krúdy feloldja az időt, hogy képzeletének szárnyain ide-oda csapong, berepüli a múltat és jelent s félrelökve a naptárszabta merev »kon­venciókat« új tereket, anyagiatlan világot teremt? Hogy álomvárosaiban már törvé­nyek uralkodnak, mint a valóságban, hogy hasonlóan E. T. A. Hoffmann novelláihoz, Krúdy világában is épp olyan reálisak az irracionális csodák, mint a leghétköznapibb szürke események?

Nem, Krúdy nem rugaszkodik ilyen messzire, nála a csodák törvényszerűek, a reális világ talajából sarjadnak — ellene tiltakoznak. Szomjas Guszti úr feljön Pestre, hogy megkeresse régi álmait és csalódik, más embereket, megváltozott, gonosz világot talál; Józsiás úr, a kor ábrándjait kergeti és romantikus szerelmi kalandok csömöre után, rálel Szomjas Guszti úr újjáéledt ideáljaira. (Hét bagoly). Podolini Lajos, mi­után alszolgabírói hivatala megszűnt, a fővárosban azon mereng, milyen pompás kassai sódarokat lehetett kapni Faykisék bodegájában, rábukkan az ugyancsak podolini Vilmosi Vilmácskára (aki a kassai apácáknál szerzett tanítónői diplomát), s akivel egybekelésük után, átveszi »Bécs városa« vendéglőjét — hogy ott újrateremtse a régi, visszasóvárgott, kisvárosi boldogságot.

Hol a boldogság mostanában? — ezt a kérdést feszegeti, erre a kérdésre ad min­den esetben egyértelmű, félreérthetetlen választ Krúdy életműve. Azt, hogy kora, amelyben élt boldogtalan volt, Krúdy jól tudta. »Józsiás úr, mint korának gyermeke: komolyan szenvedett a szerelem miatt, de még jobban az irodalom miatt. A jégvirágos ablakok mögött a belvárosi utcákon nemcsak szerelmeseket sejtett, hanem olvasókat is, akiket abban az időben, amikor az előfizetési felhívások az új könyvek megjele­nésekor divatban voltak, szinte személyesen ismert minden író.« És Szomjas Guszti úr? Hogyan vélekedik ő? »Én — vallja be Józsiásnak — amikor néhány hónap előtt Pestre tettem át a rezidenciát, azt hittem, hogy majd itt folytatom megszokott, vidéki életemet. Csendes baráti körben, nyugodtan elbeszélgetve, izgalom, feltűnőség, fáradt­ság nélkül leélek néhány évet, látogatom a környékbeli kocsmákat felkeresem régi barátaimat, akikkel kicseréljük életünk emlékeit, szerzek új barátokat a mostani generációból, akik tisztelettel és szeretettel vesznek körül, megírom emlékirataimat valamely újság hasábjain, és így bizonyos jövedelemre teszek szert. Szép program volt, kényelmes öregúrnak való, aki a szenvedélytől távol, bölcsen, vitatkozás nélkül fogadja a mindennapokat.«

»Megbuktam Pesten az életprogrammal, pajtás. Itt minden embernek ügyeskedni, ravaszkodni, forgolódni, szerepelni kell, aki boldogulni akar.«

Nosztalgia, visszavágyódás, menekülés a jelen elől — de hova és miért? Miért nem volt képes Krúdy hasonlóan némely kitűnő kortársához, Bródyhoz, Ambrushoz vagy Thúryhoz, a rút valósággal szemben a realizmus éles fegyvereivel megküzdeni? Miért, hogy bár Krúdy élete során nem egyszer közeledett a realista ábrázolás felé, sohasem tudott a kritikai realizmus magasságáig eljutni? Azért, mert Ambrus és Bródy, mint a polgárság írói, ha látták is, hogy a meglevő életforma szűk és ember­telen — éppen osztályhelyzetüknél fogva — képtelenek voltak a meglevő rossz he­lyébe, új, az ellentmondásokat feloldó ideálokat állítani. Ezzel szemben Krúdynak megvoltak a maga mélyben gyökerező, művészetét tápláló eszményei.

Hitt a múltban, a »boldogult úrfikor«-ban, az elsüllyedt középnemesi Magyarországban, szívéhez közel állt a vidéki élet eszemiszom birodalma, a lovagias galantéria. a századvégi szerelmi mélabú. S Pest — Pest is örökké a nyugodalmas, macskaköves nagyváros maradt számára, csöndes borozók, lefüggönyözött homályos szalo­nok, régi illatok és színek gyűjtőhelye.

S a hősei? Gyakran elmondták már, hogy a legtöbb Krúdy-hős különc. Görgei A., a Boldogult úrfikoromban felidézett alakja »mindennap, télben, hóban, sárban be­gyalogolt Podolinba a maga pohár söréért, no meg talán azért) is, hogy a járási asz­talnál helyet foglaljon«, Kacskovics úr mindig azt az oldalt kereste az újságban, ahol az Idegenek Névsora foglalt helyet s ha megtetszett neki egy ismeretlen név, szobát bérelt az idegen szállása mellett — csak így tudott úrrá lenni örökös álmatlanságán... Ezek a furcsa, rigolyás alakok mind jóindulatúak és nemesek, egy sincs köztük, akire  az író szenvedélyesen haragudnék, akit gyűlölne és elítélne. »Bécs városá«-ban sok­fajta ember megfordul, Pista úr asztaltársaságában helyet kap a hipnotizőr huszárkapitány, a különböző álneveken író szerkesztő, Jenőke, »aki évtizedek óta minden portékát megfigyelt, megtapogatott, kialkudott, amely portékát az éjjeli házalók kínálgatnak«, az Esperes, aki valaha fogházlelkész volt, Kriptai, a gondnokság alá helyezett fiatalember, VIII. kerületbeli kéményseprőmester fia... Nincs ebben a tár­saságban egyetlen rossz vagy pláne gonosz ember, csak legfeljebb egy-egy kellemet­lenkedő, s bár igaz, az okvetetlen borbélyt Piac, a volt borkereskedő és árendás meg­pofozza, a pofon következményei elmaradnak, minden békésen és kedélyesen zajlik tovább, a zongora drága, régi keringőket dalol, a herceg felkéri Vilmosi Vilmát, táncraperdül az öreg, mogorva fogadós, a felesége, Pista úr.

Különös, ábrándos, középnemesi demokratizmus köti össze Krúdy alakjait, az író, ha nem is ülteti az élet törzsvendégeinek asztalához a hordárt és a kucsébert, ember­ségesen megtűri őket közelségükben, Andrássy úti öreg trafikossal gardíroztatja az idegen herceget, fejedelmi ajándékot oszt a kis vidéki tanítónőnek — az osztálykor­látok elmosódnak, a világot valamilyen közvetlen, patriarchális békesség, ínyenc cimboraság nemesíti meg.

Ebben a környezetben senkinek nincsenek ellenségei, csak barátai, bizalmasai, rajongói — legfeljebb riválisai. Tiszteletet keltő urak és szenvedélyes szerelemre gyújtó nők... Miről is folyhatik közöttük a beszéd? Révületekről és receptekről, ka­landokról és nyálcsordító ételekről, múltról, régen elmerült korokról, emlékekről. Mert Krúdy műveiben nemcsak a bölcs öregek, de a tapasztalatlan fiatalok is em­lékeikben, emlékeik által élnek. Nincs mit várniok a jövőtől, kiábrándultak a jelenből, csak a múltjuk maradt tiszta és hangulatos, olyannyira szép és igézetes, hogyha átadják magukat varázsának, a jelen is elviselhetőbb lesz tőle.

Innen aztán, hogy Krúdy regényeiben nincsenek realista értelemben vett konflik­tusok, hogy senki senkivel nem kél birokra, élet-halál küzdelem helyett különös véle­kedések csapnak össze bajuszpedrőről és puhafa koporsókról, néha valaki váratlanul öngyilkosságot követ el, vagy megtalálja a párját... S a kíméletlen, titokzatos, dús élet lomhán folyik tovább, valahová a végtelenbe, ki tudja hova, ki tudja miért?

A harcról való lemondás mindig rezignációhoz vezet (vagy abból ered). Krúdy műve is rezignált, alaphangja bánatos. De amikor Krúdy lemondott az élet ellentéteinek realista ábrázolásáról, mást gondolt helyébe állítani: az egyének konfliktusa helyett vágyálom és valóság szembenállását, kritika helyett egy régi, felbomló tár­sadalom eszményítését. Hiába azonban a sóvárgás, az »eltűnt idő« megkísértése nem képes regényes formát teremteni, csupán csak zsánerkép, hangulatos, elnyújtott no­vella kialakítására alkalmas — az olvasó tudni kívánja, milyen reális körülmények között, milyen esélyekkel, mi ellen és mi mellett száll harcba hőse, miért győz, vagy mitől bukik el. Krúdy műveiből mindezek az elemek hiányoznak. S így az, hogy senki nem harcol senkivel, senki nem teszi fel az életét egy lapra, senki nem képes ideál­jaiért a vereség kockázatát vállalni, azt eredményezi, hogy a Krúdy-hősök csillogása gyorsan kialuszik, hogy a Szomjas Gusztik, Józsiások, Pista urak és Podolini Lajosok intellektusa meddő marad, hogy a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban minden részletszépsége, minden látszat-epikureizmusa mellett a halál bús szeleit suhogtatja.

Igen, hattyúdal a Krúdy-mű, egy letűnt visszahozhatatlan világ költői elsiratása, írás, amely mélázásra és sóhajokra késztet, gyönyörködtet és elringat, de amely tar­talmában — mondjuk ki nyíltan, — messze esett tőlünk, amelyre úgy tekintünk, mint szépmívű, szerencsére épen maradt, pompás leletre. Megcsodáljuk, ámde követni nem követjük.

*

Dehát akkor miért ekkora mégis az olvasottsága? Mivel magyarázható, hogy a könyvnapra megjelent Krúdv-kötet napok alatt elfogyott, hogy az antikváriumokban hosszú előjegyzési lista mutatja az érdeklődést, hogy a könyvtárak polcain alig lehet Krúdy-kötetet találni? Mi az oka annak, hogy ezek az eseménytelen, soványtörténetű regények olvasói izgalmakat képesek kelteni, amikor — mindnyájan tudjuk — az olvasmányosság, a pergő mese, a fordulatos cselekmény vonzza olvasóink többségét?

S utoljára: miért vette a kezébe a harmincas évek olvasója a Hét bagolyt vagy a Bol­dogult ifjúkoromban-t s miért a mai?

A régi Krúdy-olvasó, mint azt már több ízben megírták, a »kevés hozzáértők«, az irodalmi ínyencek köréből került ki. Krúdyt olvasni a harmincas-negyvenes évek­ben, ha nem is jelentett okvetlenül szellemi ellenállást, de jelentett minden esetben ízlésbeli raffinériát, álmodozásra és melankóliára való hajlamot, elvágyódást egy emberségesebb világba. Bizonytalanságot, hitetlenséget és csodavárást. »A XX. század regényeinek... — írta Szerb Antal — legfontosabb közös vonásuk az, hogy megint a csoda lép előtérbe, átveszi eredeti, őt megillető helyét. A realista regény mögött álló nagy mozgató eszmék, liberalizmus, természettudományos gondolkodás, technikai op­timizmus, elvesztették hatóerejüket. És egy új, nem politikai és világnézeti, hanem valami meghatározhatatlan vitális szabadság vajúdik a kor harcaiban...« A csaló­dott polgári értelmiség csodák után vágyott, váratlan, minden zűrzavart elrendező fordulatban reménykedett, s mivel őszintén maga sem hitte, hogy a valóságban cso­dák történhessenek, az irodalom lelket zsongító, mákonyos gyógyszere után nyúlt. S ekkor valóban »csoda« történt: a kiábrándult polgári értelmiség megtalálta a maga íróját, a rezignált középnemesi ideálokat visszasíró Krúdy Gyulában.

És a mai olvasó? Mi vezeti el napjaink olvasóit Krúdy világához? A régiekből lett új olvasók kis töredékét kétségtelenül ma is hasonló érzések hatják át. De a valóban újak, a fiatalok, miért bújják ők is szívesen Krúdy regényeit? Másfajta hiány­érzetből, másfajta szükségből — irodalmi hiányérzetből.

Hogyan? Talán még sincs igazuk azoknak, akik a regénytől fordulatosságot, pergő eseményeket, változatos meseszövést követelnek? Mégis tanulni kellene Krúdytól szerkesztést és ábrázolást? Inkább maradjon el a bővérű történet — a mű eredeti­sége, sajátos levegője pótolja a feszültséget?

Azt hiszem a szerkesztés terén nincs mit tanulnunk Krúdytól s a mai olvasó sem eseménytelensége miatt kedveli Krúdy regényeit. Másért. Gazdag érzelmi kaland­jaiért, a szív romantikájáért. Mert ha nem is lehet a Krúdy-művek egyik hősét sem gyűlölni, mindegyiket lehet szánni, s majd mindegyikért lehet egy-egy könnyet hul­latni. Érzelmesség és részvét. Józsiás urat szerelmesével együtt sodorja el a Duna jege, a hullaházban viszontlátja holt barátnőjét; Vilmosi Vilma kisasszonyt, miután táncra kérte a mesebeli herceg, gyűrűvel ajándékozza meg, de a leány nem fogadja azt el; a borbély azért tanulta ki mesterségét, mert egy ismeretlen hercegnő össze­tévesztette az udvarlójával... Csupa »lehetetlen«, »valószerűtlen« történet, az olvasó pillanatig sem hiszi, hogy a valóságban ilyesmi előfordulhatott, egy pillanatra sem képzeli magát a hősök helyébe — de sajnálja őket, megbocsátó, gyöngéd melegség hullámzik a szíve tájékán. Mert ezek a hősök szépen, szemérmesen szenvednek, szé­pen és mámorosan szerelmesek, s ha örülnek, úgy tudnak örülni egy pacalpörkölt­nek vagy egy doboz szardíniának is, mint az élet legfelségesebb ajándékainak.

Ez az életszeretet, ez a szívhez szóló, megindító hang teszi, hogy Krúdy könyveit ma is szívesen üti fel az olvasó — s ezek azok a írói erények, amelyeket mai irodal­munk is becsül a Hét bagoly szerzőjében.

S mást is. Stíluseredményeket.

Minden tartalom megtalálja a maga adekvát formáját, a stílus szükségszerű ábrá­zolásmód. Krúdy a meglévő, megvetett világ helyébe másikat, a maga teremtette való­ságot kívánta állítani s így akarva-akaratlan arra kényszerült, hogy saját világának részleteit aprólékosan, árnyaltan ábrázolja. E részlet-realizmusra való törekvés persze nehezen fért meg Krúdy lírizáló, gyakran stilizált írásművészetével, s ha időnként mégis fölibe kerekedett, az nagyrészt Krúdy életszemléletének, patriotizmusának volt betudható. Így váltak azután hangulatosan kidolgozottá, plasztikussá és képszerűvé a nyírségi tájak, az ódon girbegurba budai utcák, a mindennapok színes csendéletei, a lakomák, az ízes falatok, a kocsmák, szerkesztőségek és sétányok rajzai. Ám ezek a kisrealizmus jegyében született képek sem szolgálták minden esetben a valóság­ábrázolás elmélyítését, gyakran az emlékek időn kívül esett világát igyekeztek a je­lenbe visszahozni. »Mikor nagy kendőikben, posztócipőikben, kézilámpással hazafelé mentek a hölgyek — beszéli Podolini Lajos — a barátságos, sültalmahéjszagú, a hosszú életre berendezett házakból: megrökönyödtek, ha Ferenc páter görnyedt, fekete alakjával találkoztak a téli estében«.

A zsúfolt stílus, az eredeti képek és metaforák rengetege, a párhuzamos monda­tok halmaza, az, hogy — mint Zolnai Béla kimutatta — Krúdy írásaiban »prózarit­mus jön létre azonos helyzetben lévő mondatrészek: alany, állítmány, tárgy, de min­denekelőtt és legtöbbször a határozók ismétlődése által« — mind e stiláris sajátossá­gok a Krúdy-mű legjellemzőbb, múltat idéző formai jellegzetességét fedik.

»A szépirodalmi stílus az író világnézetének kifejezési rendszere« — írja Vinogradov akadémikus s egy másik szovjet tudós, L. L. Kolosz kifejti: »Az osztályok ... rányomják bélyegüket a stílusra; hiszen az osztályoknak a nyelvhez való viszonya éppen a nyelvi stílusban jut kifejezésre.«

Az idézett kitételek gyakorlatát sehol sem olyan könnyű rajtakapni, mint Krúdynál. Hosszú, terjengős mondatai az átképzelés ugródeszkái egy vágyva-vágyott, visszasóvárgott világba, mondatainak hullámzása eszköz, hogy a múltba kivetített em­lékeket a jelen valóságával egyenjogosítsa.

»Mi bálrendezők — vallja Podolini Lajos — értünk az ilyesmihez, mert forralt bor nélkül hogyan lehetne egy táncestély a felvidéken? Mikor méteres hó van oda- kinn, az országútnak nyoma sincs, az éjszaka oly sötét, hogy még a hófúvást sem láthatni, senki sem mehet haza reggelre, de a környékbelieknek be kell várniok a déli napsugárt is, amikor az útba eső feszületek, kápolnák, hidak valamiképpen mégiscsak megmutatják az irányt Lubló vagy Szepesbéla felé; — legjobb tánco­saink ugyanis erről a környékről kerültek ki. A lengyel polkát senki sem tudta úgy táncolni, mint a lublói.«

Az átképzelés érzékelhetően, mint Herczeg Gyula kimutatta, a megelevenítő függő beszéd segítségével jön létre. Ez a stiláris fordulat, mondja Herczeg; »az eddigi kutatások szerint leginkább akkor szerepel, amikor a közlő személy kifejezésre ke­rülő gondolatai már nemcsak intellektuális vonatkozásúak, hanem éppen ellenke­zőleg, elsősorban képzeleti, érzelmi elemekkel töltöttek.«

Krúdy művei tele vannak e stílusfogás példázataival, a megelevenítő függő be­széd szinte eluralkodik írásain. Mindössze néhány mondat hangzik el és Krúdy vala­melyik hőse máris kivetíti érzelmeit a múltba és belső monológot — gyakran az író állásfoglalását — csempészi az oratio recta helyébe. Az így összekevert valóság és látomáselemek aztán felhígulnak, mitikus világot teremtenek, a ködképek kisrealizmusa és a bevezető mondatok lírai elvontsága egybeolvad — s Krúdy régi időket visszasóvárgó szemlélete hullámzó, a valóság felett lebegő kifejezési formát alakít ki. Ily módon lel rá a tartalom a maga szükségszerű stílusára, ily módon bontakozik ki Krúdy hangulatos, elmosódott körvonalú, magateremtette valósága: a soha nem volt, soha vissza nem térő középnemesi Magyarország reális álma.

Ebben a mítosz-teremtő szándékban rejlik a magyarázata annak, hogy Krúdy stí­lusát hol hullámzónak, hol képszerűnek mondják, hogy írásművészetét gyakran hasonlítják a Proustéhoz (amely csak annyiban hasonlatos hozzá, hogy szintén egy letűnő világot — a francia arisztokrácia világát — idézi); innen hogy Krúdy stílusa el­andalít és elringat, de alkalmatlan arra, hogy »a népi nyelv áramába« bekerüljön; hogy számunkra, mai magyar irodalom számára, a Krúdy-mű csupán csak részlet­igazságokat szolgáltathat, de nem nyújthat követendő, minden részletében egyenértékű hagyományt.

*

Veres Péter nemrégiben, többek között Krúdyról szólva, kimondta, hogy »még messze vagyunk attól, hogy ... őszinte igazán tudjunk beszélni magunkról, illetve a »szent«-jeinkről, történelmi nagy embereinkről...« Nem engedhetjük meg magunknak, hogy irodalmi ítéleteinkben sokáig csak féligazságokkal érjük be. Nagyra tartjuk Krúdy Gyula művészetét, tanulni is akarunk belőle, de a tisztelet arra kötelez ben­nünket, hogy őszinte szóval szóljunk a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban író­járól.

GERA GYÖRGY

 

(Új Hang, 1955/1. /január/ 112-117. p.)