ÁLOM ÉS
VALÓSÁG
(Krúdy Gyula két
regényéről.)
Az
elmúlt esztendőben Krúdy Gyula neve gyakrabban szerepelt napi-, heti- és havisajtónk hasábjain, mint annak előtte bármelyik évben a
felszabadulás óta. Egymásnak ellentmondó cikkek, kisebb tanulmányok — de főként
sok-sok néhánymondatos utalás — tanúskodnak arról, hogy mint mondani szokás — a
figyelem egy kevéssé méltányolt író felé fordult. A könyvnapon aztán megjelent
Krúdy két egybekötött regénye — a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban — s ezzel látszólag minden kétely eloszlott:
az olvasók napok alatt megvásárolták a nyolcezer példányt.
Mindez figyelemreméltó, de távolról sem
egyértelmű jelenségekről ad híradást, s mi nem elégedhetünk annak puszta
megállapításával, hogy a Krúdy-mű körül lecsapódó nézetek onnan erednek hogy az elmúlt esztendők irodalomkritikája nem
részesítette kellő megbecsülésben Szindbád és Rezeda Kázmér íróját. Ugyanígy
nem visz bennünket közelebb ahhoz, hogy a Krúdy-kérdés újbóli felmerülését
megértsük, az sem, ha elmondjuk: klasszikus örökségünk átfogó értékelését az idő
sürgetőn követeli. Krúdy oeuvre-jének feltámadása ugyanis egynémely tudatos
tényezőtől eltekintve — különösen irodalmi körökben — spontán
alakult ki. S azzal sem magyarázható Krúdy nevének egyre gyakoribb felbukkanása,
hogy az író friss népszerűsége egybeesik két regényének megjelenésével. Éppen
fordítva: a Krúdy-regények újbóli megjelenése már meglévő, mindeddig
kielégítetlen olvasói igényeknek tett eleget.
Honnan
e népszerűség és mi köze a 30-as évek első Krúdy-lázához?
Mint
köztudomású, a 30-as esztendők a gazdasági világválság évei, olyan idők,
amelyek az első világháborútól eltekintve — a legpőrébben mutatták meg, milyen
gyógyíthatatlan sebek borítják az imperializmus testét. A válságok mindig
leleplező és tudatosító erejűek. A halódó társadalmak sohasem adják át önként
helyüket, kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, mind a gazdaság, mind a
szellem területén, hogy legalábbis maradandóságuk látszatát fenntartsák
s ennek érdekében arra kényszerülnek, hogy — a történelem különös paradoxaként
— a régi tartalmak és formák — ha nem is lényegbevágó — de szakadatlan
megújításával próbálkozzanak.
Addig
azonban, míg az új szellemi törekvések hivatalos elfogadtatást nyernek, míg az
avantgardizmusból konvenció lesz, időre — bizonyos társadalmi átalakulásokra — van
szükség. Így az imperializmusnak is több mint egy évtized kellett, hogy megalkossa
sajátos formáját, a szertezilált, »a lélek dekomponálódását« illusztráló regényt. (Proust első kötete
1913-ban, Alain Fournier »Grand Meaulnes«-ja 1914-ben, Joyce »Ulysses«-e 1922-ben jelent meg.)
S a megjelenés még nem jelentett egyben elfogadást is; a mű kiadatása
pillanatában ritkán fedte a hatalom urainak esztétikai igényeit. (Joyce
regényének első kiadását pl. elkobozták.)
Ahhoz,
hogy az új szellemi irányok szélesebb befolyásra tegyenek szert, új korszaknak,
az általános-kiábrándulás idejének kellett elkövetkeznie, olyan társadalmi
megrázkódásnak, amely egy osztályt vagy egy réteget érdekeltté tett abban, hogy
az új művészi erőfeszítések győzedelmeskedjenek. A 30-as évek válsága — a többi
között — ezt a történelmi szerepet töltötte be.
Persze az új irányzatok elismerése minden
országban más és más körülmények között, más és más formában játszódott le — a
fasiszta Németországban pl. el is maradt — s az azonosság csupán két lényeges
pontban állapítható meg: egyrészt a művészi új terjesztése módot adott az
államhatalomnak, hogy az értelmiség balfelé (egyes
esetekben túlzottan jobbfelé) tartó rétegeit raffinált eszközökkel megtántorítsa, másrészt lehetőséget,
hogy a művészi alkotások impresszionista elemzése során kimutassa: nem a
kapitalista társadalom éli át eddigi legnagyobb válságát, hanem — csupán — a
régi művészeti formák vannak felbomlóban.
A
fentiekben vázolt »művészeti forradalom«, a
regényforma nyugati átalakulása, természetesen nem maradt hatástalanul a 30-as
évek magyar irodalmára, illetve irodalomkritikájára sem, hiszen ekkorára
nálunk már hagyománya volt annak a polgári- demokrata irodalomszemléletnek,
mely szerint minden művészeti megújulás nyugatról várható. A
»franciásság« hangoztatása ebben a korszakban persze nemcsak
művészeti, hanem politikai
állásfoglalást is jelentett, szembefordulást az erősödő fasizmussal, tagadását
a marxizmus-leninizmusnak, lázas keresését mindazoknak a hasonlóságoknak,
amelyek hivatva voltak bizonyítani, hogy a kor magyar kultúrája a polgári
demokráciák kultúrájával párhuzamosan, azoknak fejlődését követve, bontakozott
ki. Krúdy műveinek első népszerűsége ilyen körülmények között, ennek a rokonságnak
példázataként született meg.
S
a felszabadulás után? Krúdy művei jódarabig olyan
veszedelmes terület voltak, ahova — a közhit szerint — csak dekadens széplelkek
és álmodozó formalisták tehették be lábukat. Az effajta vélekedéseknek — ha lényegükben más előjellel
is, mint a múltban — megvolt a maguk társadalmi alapja: az irodalom területén a
pártosság elfogadtatásáért, a szocialista realizmus győzelméért folyt a harc s
ezekben a pillanatokban még
nem volt időszerű Krúdy műveinek marxista értékelése. (Azok, akik ebben az
időszakban Krúdy öröksége után nyúltak — az Ujhold és
köre — a polgári esztétizálás zászlajaként lobogtatták meg a Hét bagoly
írójának regényeit.)
Néhány
évi csönd után, új kormányprogramnak kellett eljönnie, szabadabb írói légkörnek
kellett teremtődnie, hogy a Krúdy-kérdés ismét felvetődjék. A némaság megtört,
az írókban egyre gyakrabban merült fel annak az igénye, hogy saját stílusproblémáikat
megtárgyalják — s ezzel szinte párhuzamosan Krúdy neve is mind gyakrabban szóba
került.
De
hogyan?
Kellér Andor (Művelt Nép) szerint Krúdy stílusa »a leghullámosabb magyar próza«; Molnár Miklós
szerint: »Talán senki magyar nyelven nem írt le olyan látható és tapintható
képeket, mint ő«; velük ellentétben Veres Péter azt vallja, hogy Krúdy stílmodorosságba
tévedt s emiatt nyelve nem kerülhet bele a magyar nyelv népi áramába és így
csak egészen kis mértékben hathat.«
Más
oldalról vizsgálva a Krúdy-problémát, Molnár Miklós megállapítja: »Krúdy nagyon nehezen fér bele az irodalomtörténetnek abba
a rekeszébe, amelyet romantikus antikapitalizmusnak neveznek.« Ugyanakkor Sőtér: Krúdy »regényes nosztalgiájáról« beszél, »egy
sohasem-volt múltbeli Magyarország után«. (Mi ez, ha nem romantikus
antikapitalizmus?)
Csak
néhány kiragadott példa ez, de ebből is kiviláglik, hogy még nem tisztázott,
hol a helye, mi a szerepe Krúdynak irodalomtörténetünkben. S e sok egymásnak
ellentmondó idézet után, talán az is érthető, hogy Molnár Miklós azzal zárja
bírálatát: »Alighanem végérvényesen bele kell
törődnünk, hogy élt egy nagy író, egy mélyen érző, csodálatos húrokon zenélő
magyar prózaköltő, aki semmiben sem respektálta az irodalmi szabályokat.«
Beletörődhetünk
ebbe? Végérvényesen? Nem hiszem. Így nem juthatunk túl a 30-as évek
impresszionista irodalomkritikájának értékítéletein.
*
Krúdy állásfoglalása távolról sem olyan »szabálytalan«, vagy »elszigetelt«, mint ahogy azt
egyes kritikusaink vélik — igaza van Sőtér Istvánnak,
amikor a most megjelent Krúdy kötet bevezetőjében megállapítja: »Ő is (Krúdy),
és általában a századvégen fellépő fiatal novellisták egy része — különösképp Cholnoky Viktor — a romantika, illetve az irrealitás
diadalra juttatásával vélnek tiltakozhatni a 67 utáni világ ú. n. »realizmusa
ellen...«
Itt
keresendő a »rejtélyes« Krúdy mű kulcsa. Mert nem
mindegy, ki, mi elől, hova és mikor menekül. Krúdy menekült. Nem ködös
álomországba, álommá szentelt, idillizált valóságba, emlékekbe és
vágyakba. Lenézte és megvetette korát, a körülötte kavargó zajos forgatagot, a
nagyra növekvő kapitalizmus ridegségét és mohóságát, új erkölcseit, durva
szokásait, hajszás tempóját. Elvágyódott. Valahova messze, messze szelíd, lankás nyírségi tájakra, meghitt,
szenvedélyeket bújtató álmos alföldi városkákba, Pestre és Budára (nem
Budapestre), egy képzeletbeli patriarchális fővárosba, ahol
az, elegáns úrnők hevült ajkai felett, a finom fátyolon megolvadnak a hópelyhek, mintha csókolóztak
volna a szabótól jövet a sötét lépcsőházban;« s ahol »az urak cilinderkalapja a
gázlámpák alatt fénylik, mint Góró Lajos illusztrációin.« Igaz volna hát mégis,
hogy Krúdy feloldja az időt, hogy képzeletének szárnyain ide-oda csapong,
berepüli a múltat és jelent s félrelökve a naptárszabta
merev »konvenciókat« új tereket, anyagiatlan
világot teremt? Hogy álomvárosaiban már törvények uralkodnak, mint a
valóságban, hogy hasonlóan E. T. A. Hoffmann
novelláihoz, Krúdy világában is épp olyan reálisak az irracionális csodák, mint
a leghétköznapibb szürke események?
Nem,
Krúdy nem rugaszkodik ilyen messzire, nála a csodák törvényszerűek,
a reális világ talajából sarjadnak — ellene
tiltakoznak. Szomjas Guszti úr feljön Pestre, hogy megkeresse
régi álmait és csalódik, más embereket, megváltozott, gonosz világot talál;
Józsiás úr, a kor ábrándjait kergeti és romantikus szerelmi kalandok csömöre
után, rálel Szomjas Guszti úr újjáéledt ideáljaira. (Hét bagoly). Podolini Lajos, miután alszolgabírói hivatala megszűnt, a
fővárosban azon mereng, milyen pompás kassai sódarokat lehetett kapni Faykisék bodegájában, rábukkan az ugyancsak podolini Vilmosi Vilmácskára (aki a kassai apácáknál
szerzett tanítónői diplomát), s akivel egybekelésük után, átveszi
»Bécs városa« vendéglőjét — hogy ott újrateremtse a régi,
visszasóvárgott, kisvárosi boldogságot.
Hol
a boldogság mostanában? — ezt a kérdést feszegeti, erre a kérdésre ad minden
esetben egyértelmű, félreérthetetlen választ Krúdy életműve. Azt, hogy kora,
amelyben élt boldogtalan volt, Krúdy jól tudta. »Józsiás úr, mint korának
gyermeke: komolyan szenvedett a szerelem miatt, de még jobban az irodalom
miatt. A jégvirágos ablakok mögött a belvárosi utcákon nemcsak szerelmeseket
sejtett, hanem olvasókat is, akiket abban az időben, amikor az előfizetési
felhívások az új könyvek megjelenésekor divatban voltak, szinte személyesen
ismert minden író.« És Szomjas Guszti úr? Hogyan
vélekedik ő? »Én — vallja be Józsiásnak — amikor néhány hónap előtt Pestre
tettem át a rezidenciát, azt hittem, hogy majd itt folytatom megszokott, vidéki
életemet. Csendes baráti körben, nyugodtan elbeszélgetve, izgalom, feltűnőség,
fáradtság nélkül leélek néhány évet, látogatom a
környékbeli kocsmákat felkeresem régi barátaimat, akikkel kicseréljük életünk
emlékeit, szerzek új barátokat a mostani generációból, akik tisztelettel és
szeretettel vesznek körül, megírom emlékirataimat valamely újság hasábjain, és
így bizonyos jövedelemre teszek szert. Szép program volt, kényelmes öregúrnak
való, aki a szenvedélytől távol, bölcsen, vitatkozás nélkül fogadja a
mindennapokat.«
»Megbuktam
Pesten az életprogrammal, pajtás. Itt minden embernek ügyeskedni, ravaszkodni,
forgolódni, szerepelni kell, aki boldogulni akar.«
Nosztalgia,
visszavágyódás, menekülés a jelen elől — de hova és miért? Miért
nem volt képes Krúdy hasonlóan némely kitűnő kortársához, Bródyhoz, Ambrushoz
vagy Thúryhoz, a rút valósággal szemben a realizmus
éles fegyvereivel megküzdeni? Miért, hogy bár Krúdy élete során nem egyszer
közeledett a realista ábrázolás felé, sohasem tudott a kritikai realizmus
magasságáig eljutni? Azért, mert Ambrus és Bródy, mint a polgárság írói, ha látták
is, hogy a meglevő életforma szűk és embertelen — éppen osztályhelyzetüknél
fogva — képtelenek voltak a meglevő rossz helyébe, új, az ellentmondásokat
feloldó ideálokat állítani. Ezzel szemben Krúdynak megvoltak
a maga mélyben gyökerező, művészetét tápláló eszményei.
Hitt
a múltban, a »boldogult úrfikor«-ban,
az elsüllyedt középnemesi Magyarországban, szívéhez közel állt a vidéki élet eszemiszom birodalma, a lovagias galantéria. a századvégi
szerelmi mélabú. S Pest — Pest is örökké a nyugodalmas, macskaköves nagyváros
maradt számára, csöndes borozók, lefüggönyözött homályos szalonok, régi
illatok és színek gyűjtőhelye.
S
a hősei? Gyakran elmondták már, hogy a legtöbb Krúdy-hős különc. Görgei A., a Boldogult úrfikoromban
felidézett alakja »mindennap, télben, hóban, sárban begyalogolt Podolinba a maga pohár söréért, no meg talán azért)
is, hogy a járási asztalnál helyet foglaljon«, Kacskovics
úr mindig azt az oldalt kereste az újságban, ahol az Idegenek Névsora foglalt
helyet s ha megtetszett neki egy ismeretlen név, szobát bérelt az idegen
szállása mellett — csak így tudott úrrá lenni örökös álmatlanságán...
Ezek a furcsa, rigolyás alakok mind jóindulatúak és nemesek, egy sincs köztük, akire az író
szenvedélyesen haragudnék, akit gyűlölne és elítélne. »Bécs városá«-ban
sokfajta ember megfordul, Pista úr asztaltársaságában helyet kap a hipnotizőr
huszárkapitány, a különböző álneveken író szerkesztő, Jenőke, »aki évtizedek
óta minden portékát megfigyelt, megtapogatott, kialkudott, amely portékát az
éjjeli házalók kínálgatnak«, az Esperes, aki valaha fogházlelkész volt,
Kriptai, a gondnokság alá helyezett fiatalember, VIII. kerületbeli
kéményseprőmester fia...
Nincs ebben a társaságban egyetlen rossz vagy pláne gonosz ember, csak
legfeljebb egy-egy kellemetlenkedő, s bár igaz, az okvetetlen borbélyt Piac, a
volt borkereskedő és árendás megpofozza, a pofon következményei elmaradnak,
minden békésen és kedélyesen zajlik tovább, a zongora drága, régi keringőket
dalol, a herceg felkéri Vilmosi Vilmát, táncraperdül
az öreg, mogorva fogadós, a felesége, Pista úr.
Különös,
ábrándos, középnemesi
demokratizmus köti össze Krúdy alakjait, az író, ha nem is ülteti
az élet törzsvendégeinek asztalához a hordárt és a kucsébert, emberségesen
megtűri őket közelségükben,
Andrássy úti öreg trafikossal gardíroztatja az idegen herceget, fejedelmi
ajándékot oszt a kis vidéki tanítónőnek — az osztálykorlátok elmosódnak, a világot valamilyen
közvetlen, patriarchális békesség, ínyenc cimboraság nemesíti meg.
Ebben
a környezetben senkinek nincsenek ellenségei, csak barátai, bizalmasai,
rajongói — legfeljebb riválisai. Tiszteletet keltő urak és szenvedélyes
szerelemre gyújtó nők... Miről is folyhatik
közöttük a beszéd? Révületekről és receptekről, kalandokról és nyálcsordító
ételekről, múltról, régen elmerült korokról, emlékekről. Mert Krúdy műveiben
nemcsak a bölcs öregek, de a tapasztalatlan fiatalok is emlékeikben, emlékeik
által élnek. Nincs mit várniok a jövőtől,
kiábrándultak a jelenből, csak a múltjuk maradt tiszta és hangulatos,
olyannyira szép és igézetes, hogyha átadják magukat varázsának, a jelen is
elviselhetőbb lesz tőle.
Innen
aztán, hogy Krúdy regényeiben nincsenek realista értelemben vett konfliktusok,
hogy senki senkivel nem kél birokra, élet-halál küzdelem helyett különös vélekedések
csapnak össze bajuszpedrőről és puhafa koporsókról, néha valaki váratlanul
öngyilkosságot követ el, vagy megtalálja a párját... S
a kíméletlen, titokzatos, dús élet lomhán folyik tovább, valahová a végtelenbe,
ki tudja hova, ki tudja miért?
A
harcról való lemondás mindig rezignációhoz vezet (vagy abból ered). Krúdy műve
is rezignált, alaphangja bánatos. De amikor Krúdy lemondott az élet
ellentéteinek realista ábrázolásáról, mást gondolt helyébe állítani: az egyének
konfliktusa helyett vágyálom és valóság szembenállását, kritika helyett egy
régi, felbomló társadalom eszményítését. Hiába azonban a sóvárgás, az »eltűnt idő« megkísértése nem képes regényes formát
teremteni, csupán csak zsánerkép, hangulatos, elnyújtott novella kialakítására
alkalmas — az olvasó tudni kívánja, milyen reális körülmények között, milyen
esélyekkel, mi ellen és mi mellett száll harcba hőse, miért győz, vagy mitől
bukik el. Krúdy műveiből mindezek az elemek hiányoznak. S így az, hogy senki
nem harcol senkivel, senki nem teszi fel az életét egy lapra, senki nem képes
ideáljaiért a vereség kockázatát vállalni, azt eredményezi, hogy a Krúdy-hősök
csillogása gyorsan kialuszik, hogy a Szomjas Gusztik, Józsiások, Pista urak és Podolini Lajosok intellektusa meddő marad, hogy a Hét
bagoly és a Boldogult úrfikoromban minden
részletszépsége, minden látszat-epikureizmusa mellett a halál bús szeleit
suhogtatja.
Igen,
hattyúdal a Krúdy-mű, egy letűnt visszahozhatatlan világ költői elsiratása,
írás, amely mélázásra és sóhajokra késztet, gyönyörködtet és elringat, de amely
tartalmában — mondjuk ki
nyíltan, — messze esett tőlünk, amelyre úgy tekintünk, mint szépmívű,
szerencsére épen maradt, pompás leletre. Megcsodáljuk, ámde követni nem
követjük.
*
Dehát akkor miért ekkora mégis az olvasottsága?
Mivel magyarázható, hogy a könyvnapra megjelent Krúdv-kötet
napok alatt elfogyott, hogy az antikváriumokban hosszú előjegyzési lista
mutatja az érdeklődést, hogy a könyvtárak polcain alig lehet Krúdy-kötetet
találni? Mi az oka annak, hogy ezek az eseménytelen, soványtörténetű regények
olvasói izgalmakat képesek kelteni, amikor — mindnyájan tudjuk — az
olvasmányosság, a pergő mese,
a fordulatos cselekmény vonzza
olvasóink többségét?
S
utoljára: miért vette a kezébe a harmincas évek olvasója a Hét bagolyt vagy a Boldogult ifjúkoromban-t s miért a mai?
A
régi Krúdy-olvasó, mint azt már több ízben megírták, a »kevés
hozzáértők«, az irodalmi ínyencek köréből került ki. Krúdyt olvasni a
harmincas-negyvenes években, ha nem is jelentett okvetlenül szellemi
ellenállást, de jelentett minden esetben ízlésbeli raffinériát,
álmodozásra és melankóliára való hajlamot, elvágyódást egy emberségesebb
világba. Bizonytalanságot, hitetlenséget és csodavárást. »A XX. század regényeinek... — írta Szerb Antal — legfontosabb közös vonásuk az, hogy
megint a csoda lép előtérbe, átveszi eredeti, őt megillető helyét. A realista
regény mögött álló nagy mozgató eszmék, liberalizmus, természettudományos
gondolkodás, technikai optimizmus, elvesztették hatóerejüket. És egy új, nem
politikai és világnézeti, hanem valami meghatározhatatlan vitális szabadság
vajúdik a kor harcaiban...« A csalódott polgári
értelmiség csodák után vágyott, váratlan, minden zűrzavart elrendező
fordulatban reménykedett, s mivel őszintén maga sem hitte, hogy a valóságban
csodák történhessenek, az irodalom lelket zsongító, mákonyos gyógyszere után
nyúlt. S ekkor valóban »csoda« történt: a kiábrándult polgári értelmiség
megtalálta a maga íróját, a rezignált középnemesi ideálokat visszasíró Krúdy
Gyulában.
És
a mai olvasó? Mi vezeti el napjaink olvasóit Krúdy világához? A régiekből lett
új olvasók kis töredékét kétségtelenül ma is hasonló érzések hatják át. De a
valóban újak, a fiatalok, miért bújják ők is szívesen Krúdy regényeit? Másfajta
hiányérzetből, másfajta szükségből — irodalmi hiányérzetből.
Hogyan?
Talán még sincs igazuk azoknak, akik a regénytől fordulatosságot, pergő
eseményeket, változatos meseszövést követelnek? Mégis tanulni kellene Krúdytól
szerkesztést és ábrázolást? Inkább maradjon el a bővérű történet — a mű eredetisége,
sajátos levegője pótolja a feszültséget?
Azt
hiszem a szerkesztés terén nincs mit tanulnunk Krúdytól s a mai olvasó sem
eseménytelensége miatt kedveli Krúdy regényeit. Másért. Gazdag érzelmi kalandjaiért, a szív
romantikájáért. Mert ha nem is lehet a Krúdy-művek egyik hősét
sem gyűlölni, mindegyiket lehet szánni, s majd mindegyikért lehet egy-egy
könnyet hullatni. Érzelmesség és részvét. Józsiás urat szerelmesével együtt
sodorja el a Duna jege, a hullaházban viszontlátja holt barátnőjét; Vilmosi
Vilma kisasszonyt, miután táncra kérte a mesebeli herceg, gyűrűvel ajándékozza
meg, de a leány nem fogadja azt el; a borbély azért tanulta ki mesterségét,
mert egy ismeretlen hercegnő összetévesztette az udvarlójával... Csupa »lehetetlen«,
»valószerűtlen« történet, az olvasó pillanatig sem hiszi, hogy a valóságban
ilyesmi előfordulhatott, egy pillanatra sem képzeli magát a hősök helyébe — de
sajnálja őket, megbocsátó, gyöngéd melegség hullámzik a szíve tájékán. Mert
ezek a hősök szépen, szemérmesen szenvednek, szépen és mámorosan szerelmesek,
s ha örülnek, úgy tudnak örülni egy pacalpörköltnek vagy egy doboz
szardíniának is, mint az élet legfelségesebb ajándékainak.
Ez
az életszeretet, ez a szívhez szóló, megindító hang teszi, hogy Krúdy könyveit
ma is szívesen üti fel az olvasó — s ezek azok a írói
erények, amelyeket mai irodalmunk is becsül a Hét bagoly szerzőjében.
S
mást is. Stíluseredményeket.
Minden
tartalom megtalálja a maga adekvát formáját, a stílus szükségszerű ábrázolásmód.
Krúdy a meglévő, megvetett világ helyébe másikat, a maga teremtette valóságot kívánta
állítani s így akarva-akaratlan arra kényszerült, hogy saját világának részleteit aprólékosan,
árnyaltan ábrázolja. E részlet-realizmusra való törekvés persze nehezen fért
meg Krúdy lírizáló, gyakran stilizált
írásművészetével, s ha időnként mégis fölibe kerekedett, az nagyrészt Krúdy
életszemléletének, patriotizmusának volt betudható. Így váltak azután
hangulatosan kidolgozottá, plasztikussá és képszerűvé a nyírségi tájak, az ódon
girbegurba budai utcák, a mindennapok színes csendéletei, a lakomák, az ízes
falatok, a kocsmák, szerkesztőségek és sétányok rajzai. Ám ezek a kisrealizmus
jegyében született képek sem szolgálták minden esetben a valóságábrázolás
elmélyítését, gyakran az emlékek időn kívül esett világát igyekeztek a jelenbe
visszahozni. »Mikor nagy kendőikben, posztócipőikben, kézilámpással hazafelé
mentek a hölgyek — beszéli Podolini Lajos — a
barátságos, sültalmahéjszagú, a hosszú életre
berendezett házakból: megrökönyödtek, ha Ferenc páter görnyedt, fekete
alakjával találkoztak a téli estében«.
A
zsúfolt stílus, az eredeti képek és metaforák rengetege, a párhuzamos mondatok
halmaza, az, hogy — mint Zolnai Béla kimutatta — Krúdy írásaiban
»prózaritmus jön létre azonos helyzetben lévő mondatrészek: alany,
állítmány, tárgy, de mindenekelőtt és legtöbbször a határozók ismétlődése
által« — mind e stiláris sajátosságok a Krúdy-mű legjellemzőbb, múltat idéző
formai jellegzetességét fedik.
»A
szépirodalmi stílus az író világnézetének kifejezési rendszere«
— írja Vinogradov akadémikus s egy másik
szovjet tudós, L. L. Kolosz kifejti: »Az osztályok
... rányomják bélyegüket a stílusra; hiszen az
osztályoknak a nyelvhez való viszonya éppen a nyelvi stílusban jut
kifejezésre.«
Az
idézett kitételek gyakorlatát sehol sem olyan könnyű rajtakapni, mint Krúdynál.
Hosszú, terjengős mondatai az átképzelés ugródeszkái egy vágyva-vágyott,
visszasóvárgott világba, mondatainak hullámzása eszköz, hogy a múltba
kivetített emlékeket a jelen valóságával egyenjogosítsa.
»Mi bálrendezők — vallja Podolini Lajos — értünk az ilyesmihez, mert forralt bor
nélkül hogyan lehetne egy táncestély a felvidéken? Mikor méteres hó van
oda- kinn, az országútnak nyoma sincs, az éjszaka oly sötét, hogy még a
hófúvást sem láthatni, senki sem mehet haza reggelre, de a környékbelieknek be
kell várniok a déli napsugárt
is, amikor az útba eső feszületek, kápolnák, hidak valamiképpen mégiscsak
megmutatják az irányt Lubló vagy Szepesbéla
felé; — legjobb táncosaink ugyanis erről a környékről kerültek
ki. A lengyel polkát senki sem tudta úgy táncolni, mint a lublói.«
Az
átképzelés érzékelhetően, mint Herczeg Gyula kimutatta, a megelevenítő függő beszéd segítségével
jön létre. Ez a stiláris fordulat, mondja Herczeg; »az
eddigi kutatások szerint leginkább akkor szerepel, amikor a közlő személy
kifejezésre kerülő gondolatai már nemcsak intellektuális vonatkozásúak, hanem
éppen ellenkezőleg, elsősorban képzeleti, érzelmi elemekkel töltöttek.«
Krúdy
művei tele vannak e stílusfogás példázataival, a megelevenítő függő beszéd
szinte eluralkodik írásain. Mindössze néhány mondat hangzik el és Krúdy valamelyik
hőse máris kivetíti érzelmeit a múltba és belső monológot — gyakran az író
állásfoglalását — csempészi az oratio recta helyébe. Az így összekevert valóság és látomáselemek
aztán felhígulnak, mitikus világot teremtenek, a ködképek kisrealizmusa és a
bevezető mondatok lírai elvontsága egybeolvad — s Krúdy régi időket
visszasóvárgó szemlélete hullámzó, a valóság felett lebegő kifejezési formát
alakít ki. Ily módon lel rá a tartalom a maga szükségszerű stílusára, ily módon
bontakozik ki Krúdy hangulatos, elmosódott körvonalú, magateremtette
valósága: a soha nem volt, soha vissza nem térő középnemesi Magyarország reális
álma.
Ebben a mítosz-teremtő szándékban rejlik a
magyarázata annak, hogy Krúdy stílusát hol hullámzónak, hol képszerűnek
mondják, hogy írásművészetét gyakran hasonlítják a Proustéhoz (amely csak
annyiban hasonlatos hozzá, hogy szintén egy letűnő világot — a francia
arisztokrácia világát — idézi); innen hogy Krúdy stílusa elandalít és
elringat, de alkalmatlan arra, hogy »a népi nyelv áramába« bekerüljön; hogy
számunkra, mai magyar irodalom számára, a Krúdy-mű csupán csak részletigazságokat
szolgáltathat, de nem nyújthat követendő, minden részletében egyenértékű hagyományt.
*
Veres
Péter nemrégiben, többek között Krúdyról szólva, kimondta, hogy
»még messze vagyunk attól, hogy ... őszinte
igazán tudjunk beszélni magunkról, illetve a »szent«-jeinkről,
történelmi nagy embereinkről...« Nem engedhetjük meg magunknak, hogy irodalmi
ítéleteinkben sokáig csak féligazságokkal érjük be. Nagyra tartjuk Krúdy Gyula
művészetét, tanulni is akarunk belőle, de a tisztelet arra kötelez bennünket,
hogy őszinte szóval szóljunk a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban
írójáról.
GERA GYÖRGY
(Új Hang, 1955/1.
/január/ 112-117. p.)