Gerencsér Miklós
Még illúziónak is valószínűtlen lenne, ha odaképzelném a feketejávor párducfoltos
árnyékába azt a fess fiatalembert, aki délelőttönként álmos szemmel nézegeti a
tó ugyancsak álmos vizét, hátát hanyagul a kőpad támlájához veti és lomha
kezében szivar füstölög. Krúdy Gyula hangulatait már semmi sem idézi fel a
sóstói homokon. Lengébb, szellősebb, áttekinthetőbb lett minden, pedig a kemény
tölgyek, a lágy hársak, a zöldszálkás fenyők, a szikár akácok egy tapodtat se
mozdultak helyükről, inkább óriásokká nyújtózkodtak a hajdani dzsentrihotel
fölé.
Jó is ez
így, takarjanak el minél többet a szecesszió talmi pompájából, abból az
ízlésből, amely a semmit tupírozta nagyképűséggé egy vidéki cukrászsegéd
hitbuzgalmával. De mégse bántsuk a sóstói szállót: olyan, amilyen, stílusánál
fontosabb célszerűsége, s amíg nem építünk melléje különbet, fogadjuk hálásan
szolgálatait. Sőt, a tiszteletet sem tagadhatjuk meg tőle, hiszen Krúdy nevét
viseli, falai között dolgozott a romantikus realizmus nagy álomlovagja, a
bővérű templárius, akiben megfért a szerzetesek
alázata és a vitézek robbanékonysága, aki szeretett inni, kártyázni, udvarolni,
párbajozni, de mindenekfölött alkotni szeretett, utolérve a verhetetlennek hitt
Jókai munkarekordját. Miközben itt üldögélt a feketejávor párducfoltos
árnyékában a Nyírség legszebb embere, feléje sóhajtoztak legyezőjük mögül a
sápadt hölgyek. Rajongva feddték egymás között korhelykedéséért, hiszen mi
mástól lett volna olyan bágyadt, mint a lumpolástól?
És Krúdy
Gyula valóban lumpolt. Általában kora hajnalban kezdte a dáridót. Két liter
jegelt vörös bort és egy doboz szivart hozatott a londinerrel, mágus hatalmával
feltámasztotta holtaiból a kúriák urait és asszonyait, megtáncoltatta őket,
mint Nagy Péter a bojárokat, majd visszaparancsolta valamennyit sírjába, miután
megfestette róluk pompázatos vásznait. Mire elfogyott a jegelt vörös bor, kész
lett a novella, Krúdy pedig a rézágyra roskadt és átaludta a délelőtt nagyobbik
felét.
Aztán
kiült másnaposan szivarozni a feketejávor alá.
Vagy a
fürdőbe vonszolta magát, ha a múzsák túlságosan vámpírnak bizonyultak. De már a
fürdőházba is nehéz odaképzelni Krúdyt. Visszavonhatatlanul megfosztotta néha
környezetétől az idő. Értetlenül ejtené sétapálcája hegyét a kőpadlóra, ha
betévedne a zajos csarnokba.
A küszöbön
vörösbe öntött évszám: 1911. Az ajtóval szemben kis márványakt Kisfaludy-Strobl Zsigmond vésője alól, az akt mellett
közönséges személymérleg, a mérlegen egy fürdőruhás parasztasszony.
– Nyolc
deka híján ötven kiló – silabizálja ki a skála rovátkáiból a férj, aki talpig
vasárnapi feketében, kalapban, nyakkendőben mérlegeli a feleségét.
– Múlt
vasárnap óta épp egy kilót fogytam – így az asszony.
– Akkor
még leadsz három kilót és éppen tizennyolc éves leszel – állapítja meg
nagylelkűen a férj.
Látnivaló,
hogy a mesebeli életelixír se csinálna már tizennyolc éves menyecskét a
feleségből. Ha úgy tetszik, rendkívüli szerencsét köszönhetek a sorsnak: az
emlékezetembe véshetem, hogyan fest közelről, fürdőruhára vetkőzve egy idősebb
parasztasszony, akinek testét ínasra-csontosra szikkasztotta a munka a nyírségi
homokon. Nem, nem ilyen idomok kívánkoznak a
többszínnyomásos magazinok címlapjára. Hasztalan keressük vonalaiban a
természet kényes esztétikai szabályait, és mégis, ez az asszony anatómiai
költemény. Arca, amelyet az eleve elrendelt kötelesség rendje szigorít, melle,
amely négy gyermek táplálékaként fogyott el, csípője, amely biztos boltozat
volt egészséges magzatai fölött, keze, amely ezerféle szerszám, lába, amelyről
évtizedek strapája sem tudta egészen lehervasztani a kecsességét, csendes
döbbenetet parancsol a földi madonnák tisztelőire.
Minden
vasárnapot Sóstón tölt emberével, két vasárnap között pedig hatvan órát
dolgozik a szövetkezetben.
Izzasztó a fürdőház forró párája, valamivel enyhébb odakint,
noha a szellő is perzseli a bőrt a kánikulában. Sétautak kígyóznak a tó menti
parkban, valaha ezeken járkált Krúdy Gyula jellegzetes gavallérlépteivel. Ha
szívesen gyönyörködtek benne a fürdőtelep hölgyei, úgy ő sem a cipője orrát
figyelte. Ó, azok a vidám kisasszonyok, azok a buja-melankólikus
úriasszonyok: homokfutón vesztükbe rohanó birtokosok lányai, szabók, cipészek,
hentesek, fűszeresek igájában vergődő tisztviselők feleségei, megannyi modell a
korhelység álarcát viselő mester pávadíszes írótollához. Akkor már mindannyian
a jövő oroszlántorkában sétáltak, anélkül, hogy sejtették volna. Nizzáról,
Velencéről, Capriról, Abbáziáról ábrándoztak, ahova csak az igazi nagyurak
jutottak el, nekik már Pöstyén is nagyon-nagyon messze volt, eljöttek hát kávépótló
előkelőséget mímelni a nyíregyházi Sóstó partjára.
De azért
szépen kiöltöztek, toalettjeik Szinbád igazi örömére
szolgáltak. Noha Szinbád, miközben kellemes
nosztalgiák ébredtek benne, megérezte a koszorúszagot is a hölgyek sallangos
ruháiból. Talán éppen azért pingált szivárványszíneket ecsetje, mert túlontúl
nyomasztotta ez a koszorúszag. Értette, hogyne értette volna: a bokáig érő
selyemruha, a halcsontos fűző, a csipkehabos blúz, a fátylakkal felhozott kalap
csupa-csupa látszat, valódi érték nélkül, tobzódó felületesség, ami mögött
nincs semmi józan alaposság. Szinbád nagyon jól tudta
mindezt és a fülledt hálószobákat is ismerte, ahonnan a hölgyek előbújtak.
Tudott a fellengzős korszak tériszonyáról, az egyensúlyért kapaszkodó rossz
lelkiismeretről, amely mindenféle olcsó díszletek közé menekült a szabad
térségek elől. Ami áttekinthető lett volna, azt is kibélelte önmagával az
ostobaság és a kicsinyesség, sietve halmozta sivársága elé a cirádákat, a
rojtokat, a kispárnákat, a vázákat és a lámpaernyőket, mindazt a zavaros bóvlitömeget, amellyel a jövő oroszlántorkát szerették
volna betömni.
Azok a
hölgyek, akik Krúdy Gyulának sétáltak modellt itt az ösvények homokján, mind
sápadtak maradtak halcsontos fűzőjük és malomkerék kalapjuk alatt. A mai sétálók
napfényben zuhanyoznak és az őszinteség divatját viselik: saját ragyogó
barnaságukat. Csipketömeg helyett aranypihe ékesíti bőrüket, s nem a ruhának
köszönhetik idomaikat, hanem termetük szépségeihez igazítja a szabás vonalait a
varrónő. Ezek a lányok nem lábujjhegyen járnak kényeskedő imbolygással, hanem
határozottan a sarkukra lépnek, ezért tudják oly szépen kihúzni a derekukat.
Önmagukat hozzák sétára és nem a hazugságábrándjaikat. Ha nem tökéletes rajtuk
önnön testük pompája, akkor is megejtőek, mert minden léptük tiszta vallomás
arról, hogy azonosak saját lényegükkel.
Íme két kislány a nyíregyházi Rozsrétről: Anna és Julianna. Várják az ismerős
fiúkat, akik feltétlenül eljönnek utánuk. A fiúk nem nevezik őket madmazellnek, mint ahogy magukat sem fogják bemutatni ezer
hold bihari föld örökösének, miként a hajdani szélhámos hozományvadászok. A
lányoknak pedig nem lesz okuk letagadni, hogy apjuk már elzálogosította a
birtokot és nem talál kezeseket, hogy újabb kölcsönt kapjon. Anna nyilván
szívesen beszélget majd a legújabb slágerfesztiválról, ám azt sem tartja
fölöslegesnek, hogy gondjáról szóljon – nehéz neki az érettségi után, de sebaj,
egy évet ki fog bírni a termelőszövetkezetben, majd kitanulja a műszaki
rajzolást, hogy felvehessék a Felsőtiszai Vízügyi
Igazgatósághoz, ahol édesanyja és bátyja is dolgozik. Julianna szerencsésebb
valamivel, ő hamarosan varrónő lesz, s munkát vállal valamelyik ktsz-nél.
Hiába,
nagy a kánikula, így mégiscsak lengébb, szellősebb minden, a fullasztó hőség is
elviselhetőbb. A feketejávor párducfoltos árnyékában, ahova a szivarozó Krúdyt
varázsolta a képzelet, egy vasutas főtt tojást hámoz fiának és feleségének.
– Hozok
sört – mondja az asszony.
– Jó – bólint
a vasutas, és megnyalja a szája szélét.
(Napjaink /Miskolc/, 1967/10. /október 1./ 7. p.)