Gerencsér Miklós

Kóborlás a tóparton

Még illúziónak is valószínűtlen lenne, ha odaképzelném a feketejávor párducfoltos árnyékába azt a fess fiatalembert, aki délelőttönként álmos szemmel nézegeti a tó ugyancsak álmos vizét, hátát hanyagul a kőpad támlájához veti és lomha kezében szivar füstölög. Krúdy Gyula hangulatait már semmi sem idézi fel a sóstói homokon. Lengébb, szellősebb, áttekinthetőbb lett minden, pedig a kemény tölgyek, a lágy hársak, a zöldszálkás fenyők, a szikár akácok egy tapodtat se mozdultak helyükről, inkább óriásokká nyújtózkodtak a hajdani dzsentrihotel fölé.

Jó is ez így, takarjanak el minél többet a szecesszió talmi pompájából, abból az ízlésből, amely a semmit tupírozta nagyképűséggé egy vidéki cukrászsegéd hitbuzgalmával. De mégse bántsuk a sóstói szállót: olyan, amilyen, stílusánál fontosabb célszerűsége, s amíg nem építünk melléje különbet, fogadjuk hálásan szolgálatait. Sőt, a tiszteletet sem tagadhatjuk meg tőle, hiszen Krúdy nevét viseli, falai között dolgozott a romantikus realizmus nagy álomlovagja, a bővérű templárius, akiben megfért a szerzetesek alázata és a vitézek robbanékonysága, aki szeretett inni, kártyázni, udvarolni, párbajozni, de mindenekfölött alkotni szeretett, utolérve a verhetetlennek hitt Jókai munkarekordját. Miközben itt üldögélt a feketejávor párducfoltos árnyékában a Nyírség legszebb embere, feléje sóhajtoztak legyezőjük mögül a sápadt hölgyek. Rajongva feddték egymás között korhelykedéséért, hiszen mi mástól lett volna olyan bágyadt, mint a lumpolástól?

És Krúdy Gyula valóban lumpolt. Általában kora hajnalban kezdte a dáridót. Két liter jegelt vörös bort és egy doboz szivart hozatott a londinerrel, mágus hatalmával feltámasztotta holtaiból a kúriák urait és asszonyait, megtáncoltatta őket, mint Nagy Péter a bojárokat, majd visszaparancsolta valamennyit sírjába, miután megfestette róluk pompázatos vásznait. Mire elfogyott a jegelt vörös bor, kész lett a novella, Krúdy pedig a rézágyra roskadt és átaludta a délelőtt nagyobbik felét.

Aztán kiült másnaposan szivarozni a feketejávor alá.

Vagy a fürdőbe vonszolta magát, ha a múzsák túlságosan vámpírnak bizonyultak. De már a fürdőházba is nehéz odaképzelni Krúdyt. Visszavonhatatlanul megfosztotta néha környezetétől az idő. Értetlenül ejtené sétapálcája hegyét a kőpadlóra, ha betévedne a zajos csarnokba.

A küszöbön vörösbe öntött évszám: 1911. Az ajtóval szemben kis márványakt Kisfaludy-Strobl Zsigmond vésője alól, az akt mellett közönséges személymérleg, a mérlegen egy fürdőruhás parasztasszony.

– Nyolc deka híján ötven kiló – silabizálja ki a skála rovátkáiból a férj, aki talpig vasárnapi feketében, kalapban, nyakkendőben mérlegeli a feleségét.

– Múlt vasárnap óta épp egy kilót fogytam – így az asszony.

– Akkor még leadsz három kilót és éppen tizennyolc éves leszel – állapítja meg nagylelkűen a férj.

Látnivaló, hogy a mesebeli életelixír se csinálna már tizennyolc éves menyecskét a feleségből. Ha úgy tetszik, rendkívüli szerencsét köszönhetek a sorsnak: az emlékezetembe véshetem, hogyan fest közelről, fürdőruhára vetkőzve egy idősebb parasztasszony, akinek testét ínasra-csontosra szikkasztotta a munka a nyírségi homokon. Nem, nem ilyen idomok kívánkoznak a többszínnyomásos magazinok címlapjára. Hasztalan keressük vonalaiban a természet kényes esztétikai szabályait, és mégis, ez az asszony anatómiai költemény. Arca, amelyet az eleve elrendelt kötelesség rendje szigorít, melle, amely négy gyermek táplálékaként fogyott el, csípője, amely biztos boltozat volt egészséges magzatai fölött, keze, amely ezerféle szerszám, lába, amelyről évtizedek strapája sem tudta egészen lehervasztani a kecsességét, csendes döbbenetet parancsol a földi madonnák tisztelőire.

Minden vasárnapot Sóstón tölt emberével, két vasárnap között pedig hatvan órát dolgozik a szövetkezetben.

Izzasztó a fürdőház forró párája, valamivel enyhébb odakint, noha a szellő is perzseli a bőrt a kánikulában. Sétautak kígyóznak a tó menti parkban, valaha ezeken járkált Krúdy Gyula jellegzetes gavallérlépteivel. Ha szívesen gyönyörködtek benne a fürdőtelep hölgyei, úgy ő sem a cipője orrát figyelte. Ó, azok a vidám kisasszonyok, azok a buja-melankólikus úriasszonyok: homokfutón vesztükbe rohanó birtokosok lányai, szabók, cipészek, hentesek, fűszeresek igájában vergődő tisztviselők feleségei, megannyi modell a korhelység álarcát viselő mester pávadíszes írótollához. Akkor már mindannyian a jövő oroszlántorkában sétáltak, anélkül, hogy sejtették volna. Nizzáról, Velencéről, Capriról, Abbáziáról ábrándoztak, ahova csak az igazi nagyurak jutottak el, nekik már Pöstyén is nagyon-nagyon messze volt, eljöttek hát kávépótló előkelőséget mímelni a nyíregyházi Sóstó partjára.

De azért szépen kiöltöztek, toalettjeik Szinbád igazi örömére szolgáltak. Noha Szinbád, miközben kellemes nosztalgiák ébredtek benne, megérezte a koszorúszagot is a hölgyek sallangos ruháiból. Talán éppen azért pingált szivárványszíneket ecsetje, mert túlontúl nyomasztotta ez a koszorúszag. Értette, hogyne értette volna: a bokáig érő selyemruha, a halcsontos fűző, a csipkehabos blúz, a fátylakkal felhozott kalap csupa-csupa látszat, valódi érték nélkül, tobzódó felületesség, ami mögött nincs semmi józan alaposság. Szinbád nagyon jól tudta mindezt és a fülledt hálószobákat is ismerte, ahonnan a hölgyek előbújtak. Tudott a fellengzős korszak tériszonyáról, az egyensúlyért kapaszkodó rossz lelkiismeretről, amely mindenféle olcsó díszletek közé menekült a szabad térségek elől. Ami áttekinthető lett volna, azt is kibélelte önmagával az ostobaság és a kicsinyesség, sietve halmozta sivársága elé a cirádákat, a rojtokat, a kispárnákat, a vázákat és a lámpaernyőket, mindazt a zavaros bóvlitömeget, amellyel a jövő oroszlántorkát szerették volna betömni.

Azok a hölgyek, akik Krúdy Gyulának sétáltak modellt itt az ösvények homokján, mind sápadtak maradtak halcsontos fűzőjük és malomkerék kalapjuk alatt. A mai sétálók napfényben zuhanyoznak és az őszinteség divatját viselik: saját ragyogó barnaságukat. Csipketömeg helyett aranypihe ékesíti bőrüket, s nem a ruhának köszönhetik idomaikat, hanem termetük szépségeihez igazítja a szabás vonalait a varrónő. Ezek a lányok nem lábujjhegyen járnak kényeskedő imbolygással, hanem határozottan a sarkukra lépnek, ezért tudják oly szépen kihúzni a derekukat. Önmagukat hozzák sétára és nem a hazugságábrándjaikat. Ha nem tökéletes rajtuk önnön testük pompája, akkor is megejtőek, mert minden léptük tiszta vallomás arról, hogy azonosak saját lényegükkel.

Íme két kislány a nyíregyházi Rozsrétről: Anna és Julianna. Várják az ismerős fiúkat, akik feltétlenül eljönnek utánuk. A fiúk nem nevezik őket madmazellnek, mint ahogy magukat sem fogják bemutatni ezer hold bihari föld örökösének, miként a hajdani szélhámos hozományvadászok. A lányoknak pedig nem lesz okuk letagadni, hogy apjuk már elzálogosította a birtokot és nem talál kezeseket, hogy újabb kölcsönt kapjon. Anna nyilván szívesen beszélget majd a legújabb slágerfesztiválról, ám azt sem tartja fölöslegesnek, hogy gondjáról szóljon – nehéz neki az érettségi után, de sebaj, egy évet ki fog bírni a termelőszövetkezetben, majd kitanulja a műszaki rajzolást, hogy felvehessék a Felsőtiszai Vízügyi Igazgatósághoz, ahol édesanyja és bátyja is dolgozik. Julianna szerencsésebb valamivel, ő hamarosan varrónő lesz, s munkát vállal valamelyik ktsz-nél.

Hiába, nagy a kánikula, így mégiscsak lengébb, szellősebb minden, a fullasztó hőség is elviselhetőbb. A feketejávor párducfoltos árnyékában, ahova a szivarozó Krúdyt varázsolta a képzelet, egy vasutas főtt tojást hámoz fiának és feleségének.

– Hozok sört – mondja az asszony.

– Jó – bólint a vasutas, és megnyalja a szája szélét.

 

(Napjaink /Miskolc/, 1967/10. /október 1./ 7. p.)