Befejezés előtt Huszárik Zoltán Szindbád-filmje

Küzdelem a tűnő idővel

Ne emlékeznénk az Elégiára? A lovakról, a lovak pusztulásáról készített húszperces színesfilmje tiszta költészet; a legszebbek közül való, amit valaha filmen láttam. Szívbemarkoló, komoly és keserű szépsége a gondolatok tisztaságára, s a forma keresetlen, artisztikus kiegyensúlyozottságára épült. (Nagydíjat nyert Oberhausenben, Melbourne-ben, Prágában, Barcelónában és Tokióban – Huszárik Zoltán nevét azóta ismerik az egész világon.) Második rövidfilmje, a Capriccio egy gondolatgazdag és játékos ötletekkel is dúsan megáldott művész félreismerhetetlen kezenyomát viseli. Egy filozófiához vonzódó szellem lírai önkifejezése ez is: ha az Elégiára nyugodtan rámondhatjuk, hogy mozarti mű, a Capriccióra kétségtelenül a sztravinszkiji a legtalálóbb minősítés.

 

 

Most, hogy a rendező többéves munkájának végső szakaszához érkezik, s a Fészek Klub egy nyugalmas zugában beszélgetni kezdünk, nem tudok szabadulni egy nyugtalanító kérdéstől: hogyan lehet, hogy egy ennyire szuverén és mindig önmaga kifejezésére törekvő művész, aki a filmköltészet sajátos arculatú, nagy tehetsége, most más ember művét viszi filmre? Mégha klasszikust is, még ha Krúdyt is? Kompromisszum lenne? A rövidfilmeket – minőségüktől függetlenül is – másodosztályú műfajnak tekintő, világszerte tagadott, de mindenütt jelenlévő szemlélet következménye lenne, amely ilyenformán rákényszerítette volna őt is a népszerűbb és anyagilag is tekintélyesebb eredménnyel kecsegtető műfajra, a „nagyjátékfilmre”?!

A kérdés nem éri váratlanul.

– Több mint tíz éve találkoztam Krúdy életművével – mondja. – Krúdy életműve azóta szerves része lett annak a folyamatnak, amit én a magam szellemi építkezésének nevezek. Mindig is az érzékenységnek egy olyan, tudatos belső rendszerét akartam megteremteni magamban, amely képessé teheti az embert lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére. Proust, Joyce és Virginia Woolf után Krúdy tanított meg arra, hogyan kell az élet-kínálta ezernyi mikro-megfigyelést az élet teljes érzékelésének eszközévé tenni.

– A művész számára azonban nem maga ez az érzékelés, hanem ennek kifejezése az igazi nagy próba – vetem közbe.

– A kettő nem elválasztható – feleli. – Kifejezni csak azt lehet, amit átélek. Krúdy is állandóan az eltűnő idővel viaskodik, akárcsak Proust – s akárcsak én magam. Helyet keres magának a térben és az időben, akárcsak én magam. Helyet – és kapcsolatokat. Kapcsolatokat tárgyakkal, emberekkel, nőkkel, ételek ízével és erdők szagával, emlékekkel és a tájak változékony szépségével. S teszi ezt úgy, hogy minden ilyen kapcsolatkereső mozdulata mögött a totalitás igénye munkál. Ez világosabban azt jelenti, hogy ezekkel a megkeresett kapcsolatokkal tulajdonképpen az életét akarja gazdagítani, terebélyesíteni. Ahogy azonosulni tud egy pohár borral, egy préselt virág szirmával, egy óraütéssel, ahogyan emberi ábrázatot ad a tárgyi világ jelenségeinek, az tulajdonképpen egy halálos erőfeszítés jelzése és eredménye. Tulajdonképpen csak megállapodni szeretne, - harmóniát keresve és teremtve magában és maga körül. Ez a harmónia egyébként a totalitás igénye miatt soha nem születhet meg. Innen van az ember kudarca, fájdalma. Úgy, ahogy a nagyrealizmus (Balzacnál például) a totalitást akarta, a külső világ leírásában a teljességet célozta meg, Krúdy azok közé tartozik, akik vertikálisan, tehát a mélybe, önmagukba leásva teremtik meg a totalitást. Ez számomra a legnagyobb élmény – és itt kezdődött a tökéletes azonosulás.

– Azonosulás... a művel, vagy a figurával?

– Krúdynál, a Szindbádban is, a személyiség keresi a maga önigazolását. Látszólagos melankóliája vagy pesszimizmusa ellenére is kedvteremtő mű; azt mondja, hogy az élet szép és élni érdemes. Ezt magamnak is mondom – s a közönségnek is, a filmmel. Ha már megszülettünk, s ha már tudomásul vettük, megértettük, hogy meg kell halnunk, akkor meg kell próbálnunk ilyen aktívan, ilyen teljesen élni, mint Szindbád. Ilyen bátran – mint ő. Mint a Krúdy hősök.

– A Huszárik-oeuvre tehát a Krúdy-filmmel önmaga törvényei szerint épül?

– Azt hiszem, igen. Ugyanazt mondom ezzel a filmmel is, mint az Elégiával, s mint a Capriccióval. A film modellje magam is lehetnék. A saját életemről akarok beszélni ezzel a filmmel. A születésről és az elmúlásról. És arról a magatartásról, arról a harmónia-kereső küzdelmekről, ami a kettő között van. Egyszerűen recepteket szeretnék találni a magam boldogságának elérésére: s ez talán másokat is érdekel: arról beszélek, hogyan kell – vagy kellene – élni.

– Engedjen meg végül egy adatszerű kérdést: hol tart most a film?

– 1970 augusztusában kezdtünk forgatni. Azóta mintegy százötven helyszínen dolgoztunk. Topográfiailag pontosan követtük Krúdy útjait: felvételeket készítettünk egyebek között Szepesváralján, Bártfán, Selmecbányán, Késmárkon, Podolinban, Liptószentmátyáson, Szepesszombaton és Szentendrén... A főbb szerepeket Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Dayka Margit, Szegedi Erika, Medgyesi Mária, Tanay Bella, Andai Györgyi, Balogh Zsuzsa és Dorián Ilona alakítja.

Még sok munka van hátra, de azt hiszem: megéri...

 

 

Geszti Pál

 

(Film Színház Muzsika, 1971/20. /május 15./ 6-7. p.)