Emlékezés Krudy Gyulára

Ma, május 12-én van tizenhat éve, hogy meghalt Krudy Gyula. Ismét körülállják az egyszerű sírt a régi jó barátok — ha más nem, hát ők feltétlenül tudják, micsoda gazdagságot takar örökre ez a hant. Aztán természetesen vannak fiatalabbak is, akik szeretettel, kábultan és élvezőén járnak reá a ritka és foszladozó könyvekre, amelyeket, csak úgy mellékesen, ez a csodálatos és különleges egyéniség hátrahagyott. Igen, mellékesen írt, régi úriemberekhez és életművészekhez méltón: de éppen ez benne a nagyszerű, ez volt Krudy művészete.

És mi volt ennek a művészetnek titka, rejtelme, mely ma még jobban megborzongat, mint akkor, mikor apró tárcákban, novellákban, laza és mégis dúsan csillogó és mélységes érzelmességű írásokban pazarolta önmagát? Ez a titok, ez a rejtelem, mely ma még jobban világít felénk, mini akkor, mikor élte duhaj, izgalmas és ritka sorsát: maga az élet... Nem a nagybetűvel írt tetszelgő és pompázatos polgári «Élet», esztéták, sznobok és finnyások mohó élete, hanem egyszerűen és gyönyörűen a félmúlt, örökre elsüllyedt Magyarországé... És e mellett természetesen titka volt ennek az embernek az a valóság is, melyet ma az irodalomban programszerűen annyit emlegetnek, a mi sajátos és szomorúságában is édes és izgató magyar valóságunk... Lehetett-e másként megismerni, megérteni, felfogni ezt a pusztuló és méla magyar valóságot, az élet és a lét, a természet, ember, ódon házak, régi kis városok, hófútta mezők, tanyai házak, csapszékek, hintók, betyárok, úrlovasok, gavallérok, kereskedelmi utazók, álmatag delnők és egyebek Ferenc József-kori hervadozó valóságát, mint ahogy Krúdy Gyula élt?

Ez a titáni férfiú kávéházakban és csapszékekben tanyázott; sokat éjjelezett és ivott; végigélte mindazt a hanyatlást, azt az úri pusztulást, mely osztályának, a szétomló dzsentrinek sorsa volt. Közben pedig figyelt, mindent halkan és híven megfigyelt. Ismerte Magyarország és a magyar emberek minden titkát, borokat, ételek és ízek receptjeit, korcsmárosnék érzelmeit, kártyacsaták részleteit — micsoda elsüllyedt, különös világ! Valóságos enciklopédiája a hajdani Magyarországnak. Minden különlegesebb akarózás, nagyképűség és tetszelgés nélkül milyen lélek-rajza az összes magyar embereknek. Tudott ódon szobák nyelvén, cimborája volt minden garabonciásnak, öreg templomok, sírok, régi fák suttogták el neki, egyetlen becsületes barátjuknak, összes intimitásaikat, és ez több volt, mint minden tehetség, hideg művészet.

Igen, elpazarolta, szétélte gyönyörű, erőteljes életét — ez maga is művészet volt, a legérzékenyebb rezonancia, ahogy tudott a korcsmák gőzében, kávéházak ködében, leányszobák aromájában olvasni és érteni. Fél kézzel írt, persze — fontosabb volt neki az élet, mely ennek a komoly, nagydarab, hallgatag embernek odaajándékozta minden gazdagságát. Csakis neki... Ezt jól tudják barátai, akik a sírgödör körül most is csodálják a bővelkedésnek és titokzatosságnak ezt az összességét. Ők közelről látták ennek a rejtelmes embernek, a magyar valóság és a magyar dekadencia e különös finom és egyben ragyogóan szép, erős kereszteződésének minden mozdulatát. Mi, fiatalabbak, akik már csak írásait ismertük, inkább ízlelgetjük írásai ritka és kényes zamatját, persze, hogy elmerengünk a nagyszerű és mégis ködösen árnyalt látványon, mely egyedül a nagy orosz realistákhoz és Puskinhoz méltó, kiknek különben olyan odaadó híve volt, ahogy Krudy írásai megmutatják az elsüllyedt Magyarországot — abban az állapotában, ahogy már túljutott Jókain és Mikszáthon! Nekünk mindebből elsősorban a művészet és az ösztön, a megérzés és a megelevenítés csodája maradt.

Élet, hulló és gazdag élet és művészet, csodálatosan érzékeny és pontos, a mellett meg merengő művészet csodája volt ez a férfiú — minderre gondoljunk kegyelettel ezen az évfordulón. És esti pincézések során álljunk meg hűséggel az ábrándos és egyszerű óbudai ház előtt, ahol szegényen és tékozlón lakott és meghalt csendes egyszerűségben, megbújva, mint halálukkor a nagy, régen diadalmas vadak: éppen alkonyat van, lila felhők úsznak a latinos, antik szabású óbudai dombokon: egyszerű harangok szava cseng a párás levegőben.

Gogolák Lajos

(Magyar Nemzet, 1949/109. /május 12./ 5. p.)