Tömbgyűlés
Óbudán
Írta:
GOGOLÁK LAJOS
A NAGYSZOMBAT-utcai városi házak fa- lán több
felirat hirdeti, hogy a szomszéd Árpád-gimnázium modern, de ostromtól erősen
megviselt épületében tömbgyűlést tartanak, hogy ott megbeszéljék a
lakók ügyes-bajos dolgát, a lakók értesülhessenek a főváros ügyeiről és
ugyanakkor a városháza megbízottja is meghallgassa panaszaikat, sérelmeiket,
aztán meg felvilágosítást nyújtson problémáikra, gondjaikra...
Mert hát
gond, az bizony van elég errefelé. Óbuda úgy él a künn lakók
köztudatában, mint boldog, idilli sziget régmúlt időknek, — angyali kis házak,
dalos és kedves kiskocsmák minden utcasarkon, köröskörül gyönyörű hegyek és
előtte a tavaszi Duna ezüstös szalagja, mindenfelé árad a jó levegő, a meghitt
boldogság, itt minden régies, kedves, angyali, romantikus, az emberek jók és
szelídek, a kis udvarokban csupa öröm és vidám kedv lakik és így tovább.
Így képzelik a kívülállók, a pest-budai kocsmázók
Óbudát. Valóban, ha ez esett, ódon kis házakra ráborul az
este mámoros és üdítő lehellete, ilyen látszata is
van a városrésznek, mely még a legtöbbet őriz a hajdani Pest-Buda hangulatából,
a toronyórák zeneileg konganak a csillagos égen, az italházakból víg borozás
hallatszik, néha egy-egy pesti társaság felkerekedik ide, mondjuk, a
Bodó-kávéházból és magukkal hozzák a Zeneakadémiát végzett harsány dalénekest,
hogy felderítse helybéli orvosok, merengő kisnyila-sok kedvét a zord időben.
És aztán itt van a városrész hangulata, melyet nagy szerkesztők, novellisták
időnkénti jelenléte is megszínesít; és itt van a Krúdy Gyulától öröklött és már-már
sztereotippé vált irodalmiság, mely kis színésznők, kezdő újságírók és színházi
producerek csapatát is elvonzotta néha-néha errefelé.
Különben a hirdetés sehol másutt nem
jelenhetett volna meg jobb helyen, mint az említett „városi házak”, sárgálló
roppant falán. Ott terül el ez a hatalmas épülettömb a tulajdonképpeni Óbuda
és Újlak, (azelőtt Neustift) határán; Vass József
és Dréhr Imre
korszakának, jellegzetes remeke ez a tömb, mely némely szemlélőt antik ostiabeli római bérkaszárnyákra is emlékeztet; a sárga falakon
óriási méretű díszítések, római geometrikus formák, régi imperátorok sasai, egyiptomi oszlopok és gúlák,
piramisok kapuit idéző bejáratok. Ez a
korszak díszítéssel valóban nem takarékoskodott. De
már a négy-öt roppant háztömb belső kivitele jóval silányabb. Természetesen hivatalnokok, katonatisztek, városi
alkalmazottak, altisztek részére építették. De a villanycsengőt már sajnálták
akkoriban sietősen az ajtókról és sajnálták a tömörebb falakat; ha a szomszéd
szobában járnak, a mellette levő helyiség reng és zengenek
a szekrények ajtai; a fürdőszoba a legnagyobb ritkaság, egy-egy emeletnek
közös fürdőszobája van, az is romlott és használhatatlan. Az ostrom nagyon megviselte
ezt az akvinkumi hangulatot mímelő épülettömböt,
lemállottak az antik díszek gipszei, a selejtes tégla kiütközik; a város csak
nehezen jut hozzá,, hogy megcsináltassa e szegény
emberek ablakait; sehol ennyi papírablakot nem látni még ma is, mint errefelé,
a szobákból sokhelyt ételszag dűl a tavaszba, ne
sajnáld, nyájas olvasó, csak tanulmányozd itt egy helyen tömörítve az egész
középosztályi nyomorúságot. Elmúlt
a hivatali dekórum, sok a nyugatos és bélistás errefelé, keserű tekintetű volt hadbírák és merész nyugatos ifjak
járkálnak a városi házak előtti korzón és öreg nénikék tipegnek az alkonyi
bevásárlás órájában szerény motyójukkal hazafelé.
A |
VÁROSI HÁZAK előtt korzó, — valóságos
kisváros ez a lakótelep, különleges élete van, bárki láthatja. Ugyan a
fiatalemberek, kik ezt a korzót benépesítik, ma már kevésbé nagy daliák, mint voltak pár év előtt; mikor
a közeli zsidótemető koponyáival futballoztak, vagy nagy
hősen sortüzet eregettek hol-holnemszerzett
géppisztolyukból az esti légbe valamelyik
ifjú kollégáik háta mögött, akikről netán tudták, hogy nem feltétlenül jobboldaliak.
A szerelmes kedvű és áldozatkész, középkorú nyilas trafikosnő,
aki úgy kedvelte és nemes eleganciával díjazta a szomszéd Árpád-gimnázium
rajongó fiataljainak kissé materiális szerelmét, internáló-táborok lakója volt
és az elégedetlenség a kor fordultán általános. Sok
lakásban a város nem csináltatta még meg az ostrom veszélyes hevében összetört
vécé-csészéket, úgyhogy az anyagcsere reális megoldása alighanem fokozza a
környék népességének sok-sok lelki zavarát. Az alkonyatban a fiatalemberek ma
is nyugatos élményeikről beszélgetnek.
Szemközt pedig hallgat az a három-négy római
szarkofág, melyet Vass József és Dréhr Imre korában
szállított ide a klasszikus korhangulat fokozása végett az áldozatkész és
díszítőkedvű főváros, hogy annál szebben csillogjanak e talmi bérkaszárnyák antik
díszei. Igen, az amfiteátrum. Nagy eredmény volt, hogy kiásták, egész sereg
régi kis házat romboltak le kedvéért. A régi kis házakért, melyek elmúltát a
pesti ideránduló írók mint a romantika és a régi jó
világ pusztulását siratják, különben nem nagy kár. Bár e fiatalság itt körül talán
sajnálja is lebontásukat; állítólag több nagyhírű ódon bordélyház esett így a
csákányok áldozatául és irodalmibb fiatalemberek azt is mondják, hogy e
műintézeteket a közeli kocsmákból Krúdy Gyula is megtisztelte kellemesebb kedvében. De
térjünk vissza magához az amfiteátrumhoz. A buzgó régészek az alapfalakat
valóban megtalálták. Igen szép alapfalak, az amfiteátrum méretei teljes szépségükben
kibontakoztak. De ez kevés volt fővárosunknak és a korszaknak, mely oly súlyt
helyezett minden régiségre. A régiséget Óbudán különben is kedvelik. Megvan a
régi kis házak, áporodott, senyvedő kis utcák külön festői és költői
romantikája. Szomorú, apró udvarokról, hol az igazán odúszerű szobácskákban
lakó szemérmes szegények a harangos templomtornyokra és barokk díszekre láthatnak,
hiányzik a WC és az udvaron van a szennyes és primitív kút, ritkán vízvezeték.
Valóban csupa romantika és régiség mindenütt. A közelben mereng áhítatos, majd
kissé frivol múltján a kiscelli kolostor-kastély, előbb trinitárius
rendház, utóbb Schmidt Miksa bútorgyáros dekoratív kedvének remeke. Mondják,
tele van utánzott monumentális antik bútorokkal; a park, ma a nép kertje, tele
van utólag odahelyezett patetikus barokk szobrokkal, gipszből, még inkább
betonból olvasztott, 1910-ből való antik istenekkel, ámorokkal,
puttókkal.
A példa pedig ragadós. Nos, a főváros áldozatkészen
kiásatta az amfiteátrumot tudós régészeivel, akikről ma is tudják, akár a
közeli Árpád-gimnázium egy-egy tanáráról, hogy az antik isteneknek olyformán ma
is hívei, hogy Bacchusnak rendkívül buzgón áldoznak, főként, az Arany Bárányhoz címzett
kocsmában. Meg is volt okuk erre némely tanár uraknak;
magánosak voltak a nyilas szülők, nyilas és japánbarát igazgatók körében,
irodalmiságuk elveszett és lekókadt ebben a kelta-sváb barbárságban és különben
is ez a gimnázium, mely annyi jeles óbudai ifjú vagányt és úszóbajnokot nevelt
fel, soká deportáló telepe volt az elmúlt rendszernek: politikai és világnézeti okokból
helyeztek ide büntetésül a belterületről igen exkvizit és irodalmi
tanárokat, akik itt aztán Shelleyről és
az ezeregyéjszakáról és angol irodalmi
finomságokról álmodoztak, tízpercek idején. Tehát a főváros a közönség
és a tanárok örömére, valamint antik hajlamai kifejezésére nem elégedett meg a
maradék alapfalak kiásásával, hanem rögvest merész és komor terméskövekből
emeletet is húzott az amfiteátrumra, úgyhogy az most úgy fest a kéklő hegyek
árnyán, mint valami miniatűr Colosseum. Az így megfoldott hiteles amfiteátrumban
ünnepi játékokat akartak tartani; ülőhelyeket is építettek. Igazán derék
spektákulum lett volna, például, József
Ferenc „főherceg” valamely darabja
Óbudán. Most, viszont csak egy-egy vándorcirkusz tanyázik pár napig Dréhr, Vass és Wolff Károly
idejének e tiszteletreméltó emléke tövében; délután pajkos gyerekek
zsivajától hangos a fövény, este meg a szarkofágok és műkövek közt pénztelen
szerelmesek ábrándoznak el-következő szerény életükről.
M |
ERT BIZONY az élet elég szerény errefelé. Az emberek
belenyugvók és megadók. A városi házak lakói megfelelő, illő kritikával
figyelik a rendszert és bizalmas beszélgetéseikben nem jósolnak nagy jövőt az
államosításnak. Mintha bizony valami rejtelmes szolidaritás” fűzné őket a
közeli Goldberger-gyárhoz. Nyugodjunk meg, erről szó sincs; de annál inkább szó
van bizonyos ideológiai beidegzésekről; vagy még inkább arról, hogy a
szegénységben tovább virágzanak mélán a kedvezőtlenné fordult égöv alatt a hajdani úri fikciók, összeszorított fogú érzelmekkel
itt általában „úriemberek” laknak, az szent igaz. És nagyjából a lakók szociáldemokraták
voltak. Mi haszna volt belőlük e pártnak, nem tudjuk. Nagyszombaton és körmenetkor
kivilágítják az összes szomorú ablakokat. Valaki, aki tájékozatlanul erre járt,
dicsérte a lakosság vallásos érzelmeit és hitbéli buzgalmát, hogy egyébként
lelkesen imádkoznak litániákon a hercegprímás úr szándékaiért. Erre az illető
vándor kísérője, feltekintve a kivilágított ablakokra, melyek érzelmes
demonstrációként lángoltak, a lila alkonyatba, így felelt: Igen, igen, itt csupa szociáldemokrata lakik...
Most tehát
tömbgyűlést hirdettek az Árpád-gimnázium termébe, melyet eléggé megviselt az
ostrom, a modern építkezés beton- és drótcsontváza pucéran áll a modern dekorációban.
Ez volt nemrég még a főváros legmodernebb középiskolája. Gyéren és félénken
gyülekeznek az emberek. Kissé bizalmatlanok e megtört hadbírák, miniszteri tanácsosok
özvegyei, csipkés gallérral, szemérmetesen szegény és az úri osztályhoz húzó
proletárasszonyok. Hétre hirdetik a gyűlést, a terem — ősi magyar szokás
szerint — nyolcra megtelik vagy 120—150 emberrel. Egy intelligens és igen
agilis fiatalember beszélni kezd. A városházáról jött, tájékoztatja a
közönséget a hivatalnoki kar megtisztításáról — ez nem kelt itt túlzott megnyugvást
— az államosításról, aztán az Árpád-hídról is, melytől bizony félnek a régi jó
óbudaiak — nem is a lebontandó öreg házak bűzhödt és odúszerű romantikáját sajnálják,
de félnek az Újpesttel való veszedelmes közelségtől — milyen két más,
ellentétes világ. De fellelkesednek, mikor a városháza embere a lakásépítésről,
a lakáshiány megoldásáról kezd beszélni. Jól beszél, merészen, intelligensen.
Az emberek nekibátorodnak, helyeselnek az egyre homályosabb teremben, végül
kérdéseket tesznek fel. A lakáscserék lehetőségeiről, az összetört
WC-csészékről, az ablakok, üvegezéséről beszélnek, a gázművek mulasztásairól,
hiányairól, a temetkezési díjakról! — ki győzné felsorolni. A demokrácia kissé megérinti
őket, kibontakoznak esett és korszerűtlen magányosságukból. A demokrácia
határozottan sikert aratott, hogy eljött hozzájuk.
Persze, vannak, akik bizalmatlanul hallgatják
e szavakat. Lám, amott az egyik
terebélyes hölgy dacosan hallgat. Úraasszony és a
környéken félelmetes híre van, a Kolosy-tértől és Újlaki
templomtól a Zápor-utcáig mindenkit
ismer, mindenkiről mindent tud, rendkívüli
asszonyi intelligenciáját joggal használja fel a bágyatag vidéken, mely elmaradt
a külvilágtól, ez a hölgy, mondják helyi informátorok az idetévedt vándornak, a
modern hírszolgálat legfontosabb szerve errefelé, minden politikai újdonságot
tud, ismeri Truman összes jelentős nyilatkozatait, Nagy Ferenc
összes cselekedeteit és ugyancsak biztatgatja a csüggeteg szíveket. Egyébként
házbizalmi és joggal, mert méltón kifejezi a környék közhangulatát. És férje
ma is előkelő hivatalnok, akinek kedvéért telefont vezettek be kizárólag az ő
lakásukba; bár hát helyi fiatalok sokat gondolkoznak, hogy e terebélyes és
buzgólkodó hölgyet, aki főleg a családi és szerelmi ügyek firtatásával
foglalkozik, megbüntessék és valamely zivataros éjjel elvágják a kiváltságos és
tekintélyt keltő huzalt. Igen, ez a hölgy, aki most dacosan hallgat, tudja
róluk, mily szenvedélyek rabjai, hol és miként fogdossák az úrilányokat, a domboldalon ki kivel csókolódzott
stb., stb. És azt is
elmondják róla, hogy most a demokráciában miért olyan dacos e tekintélyes hölgy, a
környék e szelíd kényura, aki olyan maradéktalanul biztosítja
pletykáival Óbuda kisvárosi jellegét. Visszaidézik 1944. október 15-ét. Akkoriban ez a hölgy
légóparancsnokként lezáratta nemcsak a házak
kapuit, de az egyes háztömbök közti és a közlekedést
rettentőn gátló cirádás vasrácsokat is, eléjük
meg áldozatkész fiatalokból fegyveres őrséget állíttatott: mert a szomszéd
téglagyárból bejönnek a barlanglakók, bejönnek a fellázított prolik Horthy
kiáltványára és lemészárolják a középosztályt. Azóta is gonddal őrködik e hölgy az
említett vasrácsokon és kapukon, éjjelente lezáratja
őket, sok ilyen rács ma sincsen nyitva a tágas ívű boltozatok alatt, melyek
átjáróként a lakók és közönség kényelmét szolgálnák; úgyhogy bevásárló
háziasszonyoknak, öreg nénikéknek, iskolába loholó diákoknak szinte félórát
kell kerülniük, míg a villamoshoz jutnak: mert a tekintélyes hölgy ma is nagyon-nagyon
fél a proliktól, félti a martalócoktól a házakat, fél a szomszéd téglagyár munkásaitól. Hát így él Óbudán ez a középosztálybeli rezerváció,
harangok szava, tavaszi illatok, szegénység és szomorúság között.
(Politika, 1948/19. /május
8./ 6. p.)