Tömbgyűlés Óbudán

Írta: GOGOLÁK LAJOS

A NAGYSZOMBAT-utcai városi házak fa- lán több felirat hirdeti, hogy a szom­széd Árpád-gimnázium modern, de ostromtól erősen megviselt épületében tömbgyűlést tar­tanak, hogy ott megbeszéljék a lakók ügyes-bajos dolgát, a lakók értesülhessenek a fő­város ügyeiről és ugyanakkor a városháza megbízottja is meghallgassa panaszaikat, sé­relmeiket, aztán meg felvilágosítást nyújtson problémáikra, gondjaikra...

Mert hát gond, az bizony van elég erre­felé. Óbuda úgy él a künn lakók köztudatá­ban, mint boldog, idilli sziget régmúlt idők­nek, — angyali kis házak, dalos és kedves kiskocsmák minden utcasarkon, köröskörül gyönyörű hegyek és előtte a tavaszi Duna ezüstös szalagja, mindenfelé árad a jó levegő, a meghitt boldogság, itt minden régies, ked­ves, angyali, romantikus, az emberek jók és szelídek, a kis udvarokban csupa öröm és vidám kedv lakik és így tovább. Így képzelik a kívülállók, a pest-budai kocsmázók Óbudát. Valóban, ha ez esett, ódon kis há­zakra ráborul az este mámoros és üdítő lehellete, ilyen látszata is van a városrésznek, mely még a legtöbbet őriz a hajdani Pest-Buda hangulatából, a toronyórák zeneileg konganak a csillagos égen, az italházakból víg borozás hallatszik, néha egy-egy pesti tár­saság felkerekedik ide, mondjuk, a Bodó-kávéházból és magukkal hozzák a Zeneaka­démiát végzett harsány dalénekest, hogy fel­derítse helybéli orvosok, merengő kisnyila-sok kedvét a zord időben. És aztán itt van a városrész hangulata, melyet nagy szerkesz­tők, novellisták időnkénti jelenléte is megszínesít; és itt van a Krúdy Gyulától örök­lött és már-már sztereotippé vált irodalmiság, mely kis színésznők, kezdő újságírók és színházi producerek csapatát is elvonzotta néha-néha errefelé.

Különben a hirdetés sehol másutt nem jelenhetett volna meg jobb helyen, mint az említett „városi házak”, sárgálló roppant fa­lán. Ott terül el ez a hatalmas épülettömb a tulajdonképpeni Óbuda és Újlak, (azelőtt Neustift) határán; Vass József és Dréhr Imre korszakának, jellegzetes remeke ez a tömb, mely némely szemlélőt antik ostiabeli római bérkaszárnyákra is emlékeztet; a sárga fala­kon óriási méretű díszítések, római geometrikus formák, régi imperátorok sasai, egyiptomi oszlopok és gúlák, piramisok ka­puit idéző bejáratok. Ez a korszak díszítés­sel valóban nem takarékoskodott. De már a négy-öt roppant háztömb belső kivitele jóval silányabb. Természetesen hivatalnokok, ka­tonatisztek, városi alkalmazottak, altisztek részére építették. De a villanycsengőt már sajnálták akkoriban sietősen az ajtókról és sajnálták a tömörebb falakat; ha a szomszéd szobában járnak, a mellette levő helyiség reng és zengenek a szekrények ajtai; a fürdő­szoba a legnagyobb ritkaság, egy-egy emelet­nek közös fürdőszobája van, az is romlott és használhatatlan. Az ostrom nagyon meg­viselte ezt az akvinkumi hangulatot mímelő épülettömböt, lemállottak az antik díszek gip­szei, a selejtes tégla kiütközik; a város csak nehezen jut hozzá,, hogy megcsináltassa e szegény emberek ablakait; sehol ennyi papír­ablakot nem látni még ma is, mint errefelé, a szobákból sokhelyt ételszag dűl a tavaszba, ne sajnáld, nyájas olvasó, csak tanulmányozd itt egy helyen tömörítve az egész középosz­tályi nyomorúságot. Elmúlt a hivatali dekó­rum, sok a nyugatos és bélistás errefelé, ke­serű tekintetű volt hadbírák és merész nyu­gatos ifjak járkálnak a városi házak előtti korzón és öreg nénikék tipegnek az alkonyi bevásárlás órájában szerény motyójukkal hazafelé.

A

VÁROSI HÁZAK előtt korzó, — való­ságos kisváros ez a lakótelep, különleges élete van, bárki láthatja. Ugyan a fiatalembe­rek, kik ezt a korzót benépesítik, ma már kevésbé nagy daliák, mint voltak pár év előtt; mikor a közeli zsidótemető koponyáival futballoztak, vagy nagy hősen sortüzet ereget­tek hol-holnemszerzett géppisztolyukból az esti légbe valamelyik ifjú kollégáik háta mö­gött, akikről netán tudták, hogy nem feltét­lenül jobboldaliak. A szerelmes kedvű és áldozatkész, középkorú nyilas trafikosnő, aki úgy kedvelte és nemes eleganciával díjazta a szomszéd Árpád-gimnázium rajongó fiatal­jainak kissé materiális szerelmét, internáló-táborok lakója volt és az elégedetlenség a kor fordultán általános. Sok lakásban a város nem csináltatta még meg az ostrom ve­szélyes hevében összetört vécé-csészéket, úgyhogy az anyagcsere reális megoldása alighanem fokozza a környék népességének sok-sok lelki zavarát. Az alkonyatban a fia­talemberek ma is nyugatos élményeikről be­szélgetnek.

Szemközt pedig hallgat az a három-négy római szarkofág, melyet Vass József és Dréhr Imre korában szállított ide a klasszi­kus korhangulat fokozása végett az áldozat­kész és díszítőkedvű főváros, hogy annál szebben csillogjanak e talmi bérkaszárnyák antik díszei. Igen, az amfiteátrum. Nagy ered­mény volt, hogy kiásták, egész sereg régi kis házat romboltak le kedvéért. A régi kis há­zakért, melyek elmúltát a pesti ideránduló írók mint a romantika és a régi jó világ pusztulását siratják, különben nem nagy kár. Bár e fiatalság itt körül talán sajnálja is lebontásukat; állítólag több nagyhírű ódon bordélyház esett így a csákányok áldozatául és irodalmibb fiatalemberek azt is mondják, hogy e műintézeteket a közeli kocsmákból Krúdy Gyula is megtisztelte kellemesebb kedvében. De térjünk vissza magához az amfiteátrumhoz. A buzgó régészek az alap­falakat valóban megtalálták. Igen szép alap­falak, az amfiteátrum méretei teljes szépsé­gükben kibontakoztak. De ez kevés volt fő­városunknak és a korszaknak, mely oly súlyt helyezett minden régiségre. A régiséget Óbu­dán különben is kedvelik. Megvan a régi kis házak, áporodott, senyvedő kis utcák külön festői és költői romantikája. Szomorú, apró udvarokról, hol az igazán odúszerű szobácskákban lakó szemérmes szegények a harangos templomtornyokra és barokk díszekre láthat­nak, hiányzik a WC és az udvaron van a szennyes és primitív kút, ritkán vízvezeték. Valóban csupa romantika és régiség mindenütt. A közelben mereng áhítatos, majd kissé frivol múltján a kiscelli kolostor-kastély, előbb trinitárius rendház, utóbb Schmidt Miksa bútorgyáros dekoratív kedvének re­meke. Mondják, tele van utánzott monumen­tális antik bútorokkal; a park, ma a nép kertje, tele van utólag odahelyezett pateti­kus barokk szobrokkal, gipszből, még inkább betonból olvasztott, 1910-ből való antik iste­nekkel, ámorokkal, puttókkal.

A példa pedig ragadós. Nos, a főváros ál­dozatkészen kiásatta az amfiteátrumot tudós régészeivel, akikről ma is tudják, akár a közeli Árpád-gimnázium egy-egy tanáráról, hogy az antik isteneknek olyformán ma is hívei, hogy Bacchusnak rendkívül buzgón ál­doznak, főként, az Arany Bárányhoz címzett kocsmában. Meg is volt okuk erre némely tanár uraknak; magánosak voltak a nyilas szülők, nyilas és japánbarát igazgatók kö­rében, irodalmiságuk elveszett és lekókadt ebben a kelta-sváb barbárságban és különben is ez a gimnázium, mely annyi jeles óbudai ifjú vagányt és úszóbajnokot nevelt fel, soká deportáló telepe volt az elmúlt rendszernek: politikai és világnézeti okokból helyeztek ide büntetésül a belterületről igen exkvizit és irodalmi tanárokat, akik itt aztán Shelleyről és az ezeregyéjszakáról és angol irodalmi finomságokról álmodoztak, tízpercek idején. Tehát a főváros a közönség és a tanárok örömére, valamint antik hajlamai kifejezé­sére nem elégedett meg a maradék alapfalak kiásásával, hanem rögvest merész és komor terméskövekből emeletet is húzott az amfi­teátrumra, úgyhogy az most úgy fest a kéklő hegyek árnyán, mint valami miniatűr Colos­seum. Az így megfoldott hiteles amfiteátrum­ban ünnepi játékokat akartak tartani; ülő­helyeket is építettek. Igazán derék spektáku­lum lett volna, például, József Ferenc „fő­herceg” valamely darabja Óbudán. Most, vi­szont csak egy-egy vándorcirkusz tanyázik pár napig Dréhr, Vass és Wolff Károly ide­jének e tiszteletreméltó emléke tövében; dél­után pajkos gyerekek zsivajától hangos a fövény, este meg a szarkofágok és műkövek közt pénztelen szerelmesek ábrándoznak el-következő szerény életükről.

M

ERT BIZONY az élet elég szerény erre­felé. Az emberek belenyugvók és meg­adók. A városi házak lakói megfelelő, illő kritikával figyelik a rendszert és bizalmas beszélgetéseikben nem jósolnak nagy jövőt az államosításnak. Mintha bizony valami rej­telmes szolidaritás” fűzné őket a közeli Goldberger-gyárhoz. Nyugodjunk meg, erről szó sincs; de annál inkább szó van bizonyos ideológiai beidegzésekről; vagy még inkább arról, hogy a szegénységben tovább virágza­nak mélán a kedvezőtlenné fordult égöv alatt a hajdani úri fikciók, összeszorított fogú ér­zelmekkel itt általában „úriemberek” laknak, az szent igaz. És nagyjából a lakók szociál­demokraták voltak. Mi haszna volt belőlük e pártnak, nem tudjuk. Nagyszombaton és körmenetkor kivilágítják az összes szomorú ablakokat. Valaki, aki tájékozatlanul erre járt, dicsérte a lakosság vallásos érzelmeit és hitbéli buzgalmát, hogy egyébként lelkesen imádkoznak litániákon a hercegprímás úr szándékaiért. Erre az illető vándor kísérője, feltekintve a kivilágított ablakokra, melyek érzelmes demonstrációként lángoltak, a lila alkonyatba, így felelt: Igen, igen, itt csupa szociáldemokrata lakik...

Most tehát tömbgyűlést hirdettek az Árpád-gimnázium termébe, melyet eléggé megviselt az ostrom, a modern építkezés beton- és drótcsontváza pucéran áll a modern dekorá­cióban. Ez volt nemrég még a főváros leg­modernebb középiskolája. Gyéren és félén­ken gyülekeznek az emberek. Kissé bizalmatlanok e megtört hadbírák, miniszteri tanácsosok özvegyei, csipkés gallérral, szemér­metesen szegény és az úri osztályhoz húzó proletárasszonyok. Hétre hirdetik a gyűlést, a terem — ősi magyar szokás szerint — nyolcra megtelik vagy 120—150 emberrel. Egy intelligens és igen agilis fiatalember beszélni kezd. A városházáról jött, tájékoz­tatja a közönséget a hivatalnoki kar megtisz­tításáról — ez nem kelt itt túlzott meg­nyugvást — az államosításról, aztán az Árpád-hídról is, melytől bizony félnek a régi jó óbudaiak — nem is a lebontandó öreg há­zak bűzhödt és odúszerű romantikáját sajnálják, de félnek az Újpesttel való veszedel­mes közelségtől — milyen két más, ellentétes világ. De fellelkesednek, mikor a városháza embere a lakásépítésről, a lakáshiány megoldá­sáról kezd beszélni. Jól beszél, merészen, in­telligensen. Az emberek nekibátorodnak, he­lyeselnek az egyre homályosabb teremben, végül kérdéseket tesznek fel. A lakáscserék lehetőségeiről, az összetört WC-csészékről, az ablakok, üvegezéséről beszélnek, a gáz­művek mulasztásairól, hiányairól, a temetke­zési díjakról! — ki győzné felsorolni. A de­mokrácia kissé megérinti őket, kibontakoz­nak esett és korszerűtlen magányosságukból. A demokrácia határozottan sikert aratott, hogy eljött hozzájuk.

Persze, vannak, akik bizalmatlanul hall­gatják e szavakat. Lám, amott az egyik terebélyes hölgy dacosan hallgat. Úraasszony és a környéken félelmetes híre van, a Kolosy-tértől és Újlaki templomtól a Zápor-utcáig mindenkit ismer, mindenkiről mindent tud, rendkívüli asszonyi intelligenciáját joggal használja fel a bágyatag vidéken, mely el­maradt a külvilágtól, ez a hölgy, mondják helyi informátorok az idetévedt vándornak, a modern hírszolgálat legfontosabb szerve errefelé, minden politikai újdonságot tud, ismeri Truman összes jelentős nyilatkozatait, Nagy Ferenc összes cselekedeteit és ugyan­csak biztatgatja a csüggeteg szíveket. Egyéb­ként házbizalmi és joggal, mert méltón ki­fejezi a környék közhangulatát. És férje ma is előkelő hivatalnok, akinek kedvéért tele­font vezettek be kizárólag az ő lakásukba; bár hát helyi fiatalok sokat gondolkoznak, hogy e terebélyes és buzgólkodó hölgyet, aki főleg a családi és szerelmi ügyek firtatásá­val foglalkozik, megbüntessék és valamely zivataros éjjel elvágják a kiváltságos és tekintélyt keltő huzalt. Igen, ez a hölgy, aki most dacosan hallgat, tudja róluk, mily szen­vedélyek rabjai, hol és miként fogdossák az úrilányokat, a domboldalon ki kivel csó­kolódzott stb., stb. És azt is elmondják róla, hogy most a demokráciában miért olyan dacos e tekintélyes hölgy, a környék e szelíd kényura, aki olyan maradéktalanul biztosítja pletykáival Óbuda kisvárosi jellegét. Vissza­idézik 1944. október 15-ét. Akkoriban ez a hölgy légóparancsnokként lezáratta nemcsak a házak kapuit, de az egyes háztömbök közti és a közlekedést rettentőn gátló cirádás vas­rácsokat is, eléjük meg áldozatkész fiatalok­ból fegyveres őrséget állíttatott: mert a szom­széd téglagyárból bejönnek a barlanglakók, bejönnek a fellázított prolik Horthy kiáltvá­nyára és lemészárolják a középosztályt. Azóta is gonddal őrködik e hölgy az említett vas­rácsokon és kapukon, éjjelente lezáratja őket, sok ilyen rács ma sincsen nyitva a tá­gas ívű boltozatok alatt, melyek átjáróként a lakók és közönség kényelmét szolgálnák; úgyhogy bevásárló háziasszonyoknak, öreg nénikéknek, iskolába loholó diákoknak szinte félórát kell kerülniük, míg a villamoshoz jutnak: mert a tekintélyes hölgy ma is na­gyon-nagyon fél a proliktól, félti a martalócoktól a házakat, fél a szomszéd téglagyár munkásaitól. Hát így él Óbudán ez a közép­osztálybeli rezerváció, harangok szava, tava­szi illatok, szegénység és szomorúság között.

 

(Politika, 1948/19. /május 8./ 6. p.)