Az irodalom
barátai, de főleg a
mind színtelenebbé váló élet egyre magányosabb művészei (vagy talán inkább már csak: műkedvelői)
különös elégtétellel és szelíd örömmel értesültek róla, hogy Budapest székesfőváros végre
elszánta, magát és utcát nevezett el a magyar írás egyik legcsodásabb művészéről,
a legválasztékosabb
és legbűvészibb íróról: Krudy
Gyuláról.
Szomorú és értő fejek
hajolnak össze kiskocsmák elfeledett mélyén, mosolyra húzódik a hírre pár
szomorú ajak, pár fiatalember felujjong a hírre, hiszen Krudyról
tanulták, hogyan kell lazán és finoman élni fővárosunk kényszeredett manírjai
között, ódon és maradék-házak a
Belvárosban és a
Víziváros romjai között, ismerősen és sejtelmesen
összeborzonganak. Krudy Gyula-utca! A Józsefvárosban
választottak neki utcát, a főváros tanácsurai, egy volt hitszónok és politikai
apostol utcáját a Belső-Józsefvárosban, hol esendő és szomorú régi úriemberek,
tengő arisztokraták, méla idős hölgyek lila szalagokkal, nagyon körültekintő
és tájékozott papok, füstölőkovácsok és tömjénkészítők laknak, – nem mindenben
méltatlan Krúdyhoz ez a tájék sem a
maga félmúlt merengésével és esendő bájosságával Ferenc
József király korából, hol a lakásokban ó-német kredencek ásítoznak és
megkopott tükrök néznek vakon a
lebírhatatlan valóságba. De közben szinte érezni – mert
vannak, kik értenek a dolgok sejtelmes és nem mindenki által érthető nyelvén, –
hogy Budapestnek, ennek a zavaros és rendkívül kusza Budapestnek, hol minden,
városnegyed, sőt minden utca más-más tájék és más-más nyelven beszél, egyik
régi, pörköltök páráját idéző tájéka nagyon szomorú ezen szelíd és megható
öröm közepette, nagyon szomorú és bánatos egy olyan vidéke a zajló és
kiismerhetetlen fővárosnak; melyet Krudy Gyula
nagyon szeretett, hová barátai most is vissza-visszatérnek a borban
testvéresülők misztériumának hírére kiskocsmák zöldes udvarára, nagyon szerény
ivószobák csendes sarkának meghitt ködébe és mely valóban a Nyírség után legigazibb
hazája volt. A székesfőváros tanácsurai a maguk sietősségében, hogy tudniillik
pótolják az irodalomban elmulasztottakat, kissé hamarosan határoztak. Nem, nem mondjuk, hogy Krudytól valami
idegen volna ez a tájék, a
Mikszáth Kálmán-tér meg a volt Bangha Béla-utca vidéke, a
kocsmák, kegyszeresek és tömjénkészítők, valamint a kor ütemétől ijedten
félreálló méltóságos asszonyok és törődött arisztokraták az ő lelkét is
rokonszólamokra ihletik. Hiszen semmi sem volt tőle idegen, semmi, ami ebben
az országban történt, főleg a
félig elmúlt színek és a félig csengő dallamok, divatjuk
múlt ruhák és vaktükrök Ferenc József-korabeli lakásokban, Erzsébet
királyné-korabeli díszek és ilyenfajta dolgok, melyek a Belső-Józsefvárosban,
ebben a szelíd és megható rezervációban még bőven találtatnak.
De igazi hazája Óbuda
volt és erről megfeledkeztek a kiváló tanácsurak, akik sietve valami utcával
kínálták meg Krudy hazatérő géniuszát, – hát ezúttal
kissé tényleg ráhibáztak. De mennyivel jobb lett volna, ha Óbudát
éri ez a megtiszteltetés!
Ezek között a szomorú és nagyon esetlen kis házak között élt; ez az
egészen különleges tájék, hol a szegénység, vadság, múlt és melankólia ölelkeznek
diszharmonikusan, ez volt Krudy otthona; itt ivott,
itt nyomorgott, itt élt, itt lakott, ide gyűltek köréje barátai, itt halt meg végül is
előlegek roncsai közt, előkelő irodalmi, sőt úri nyomorában és innét indult el
új híre a mai fiatalok közé. Még emlegetik a kocsmákat és a meghitt sörkerteket,
amerre járt, még mutogatják a házat és az utcát, ahol meghalt, még beszélnek
róla errefelé, itt a mindennapok részese, korszerűtlen személyisége, – míg a
Belső-Józsefvárosban csak most kell polgárjogot szereznie. És ez nagy szó. Óbudán még otthonosan jár-kel szelleme. Így tehát
kissé elsietettnek kell neveznünk a megtisztelő döntést, mert Krudynak, aki annyira kerülte mindig a hatalmasok udvarát,
mégis utcát adott, – elsietettnek, mert bizonyos tájékozatlanságot jelent. És különösen Krudynál felötlő ez,
hiszen nála hűbb és pontosabb krónikása nem volt stílusa és mondanivalói varázsával
mindannak a nagyon csekély régiségnek és nagyon-nagyon gyér
romantikának, mely ott lappang a hirtelen nőtt főváros házai között. Míg Óbudán igazán ott él
szelleme és a Belvárosban is, míg a Belső-Józsefvárosba csak néha-néha jutott el, nagyritkán,
mert látta, mind pusztulnak errefelé a régi házak, régi kocsmák, régi emberek.
Óbudán igazán még bőven kínálkozott volna, kedves és szerény utca számára. Például a San Marco-utca,
avagy a Mókus-utca és még egynéhány, ahol lakott és amerre járt. – Mégis-mégis
üdvözölnünk kell a tanácsurak döntését, ahogy soha nem későn, végre hódoltak
az író előtt, akinek írása és sorsa szinte maga a történelem arról, a régi
Magyarországról, amely már egészen elmaradt mögöttünk, csak melankóliája
szárnyal még néha közöttünk, mint nemes, régi parföm,
mely néha pipaszaggal, fröccsök és pörköltök illatával vegyül.
Gogolák
Lajos
(Új
Magyarország, 1947/21. /május 24. 2. p.)