Az irodalom barátai, de főleg a mind színtelenebbé váló élet egyre magányosabb művészei (vagy talán inkább már csak: mű­kedvelői) különös elégtétellel és szelíd örömmel értesültek róla, hogy Budapest székesfőváros végre el­szánta, magát és utcát nevezett el a magyar írás egyik legcsodásabb mű­vészéről, a legválasztékosabb és legbűvészibb íróról: Krudy Gyuláról.

Szomorú és értő fejek hajolnak össze kiskocsmák elfeledett mé­lyén, mosolyra húzódik a hírre pár szomorú ajak, pár fiatalember felujjong a hírre, hiszen Krudyról tanulták, hogyan kell lazán és fino­man élni fővárosunk kényszeredett manírjai között, ódon és maradék-házak a Belvárosban és a Vízivá­ros romjai között, ismerősen és sej­telmesen összeborzonganak. Krudy Gyula-utca! A Józsefvárosban vá­lasztottak neki utcát, a főváros tanácsurai, egy volt hitszónok és po­litikai apostol utcáját a Belső-Józsefvárosban, hol esendő és szo­morú régi úriemberek, tengő arisz­tokraták, méla idős hölgyek lila szalagokkal, nagyon körültekintő és tájékozott papok, füstölőkovácsok és tömjénkészítők laknak, – nem mindenben méltatlan Krúdyhoz ez a tájék sem a maga félmúlt merengésével és esendő bájosságával Ferenc József király korából, hol a lakásokban ó-német kredencek ásítoznak és megkopott tükrök néznek vakon a lebírhatatlan valóságba. De közben szinte érezni – mert vannak, kik értenek a dolgok sejtelmes és nem mindenki által érthető nyelvén, – hogy Buda­pestnek, ennek a zavaros és rendkívül kusza Budapestnek, hol minden, városnegyed, sőt minden utca más-más tájék és más-más nyelven beszél, egyik régi, pör­költök páráját idéző tájéka na­gyon szomorú ezen szelíd és megható öröm közepette, nagyon szo­morú és bánatos egy olyan vidéke a zajló és kiismerhetetlen főváros­nak; melyet Krudy Gyula nagyon szeretett, hová barátai most is vissza-visszatérnek a borban testvéresülők misztériumának hírére kis­kocsmák zöldes udvarára, nagyon szerény ivószobák csendes sarkának meghitt ködébe és mely valóban a Nyírség után legigazibb hazája volt. A székesfőváros tanácsurai a ma­guk sietősségében, hogy tudniillik pótolják az irodalomban elmulasz­tottakat, kissé hamarosan határoz­tak. Nem, nem mondjuk, hogy Krudytól valami idegen volna ez a tájék, a Mikszáth Kálmán-tér meg a volt Bangha Béla-utca vidéke, a kocsmák, kegyszeresek és tömjénkészítők, valamint a kor ütemé­től ijedten félreálló méltóságos asszonyok és törődött arisztokraták az ő lelkét is rokonszólamokra ih­letik. Hiszen semmi sem volt tőle idegen, semmi, ami ebben az or­szágban történt, főleg a félig el­múlt színek és a félig csengő dal­lamok, divatjuk múlt ruhák és vak­tükrök Ferenc József-korabeli laká­sokban, Erzsébet királyné-korabeli díszek és ilyenfajta dolgok, melyek a Belső-Józsefvárosban, ebben a szelíd és megható rezervációban még bőven találtatnak.

De igazi hazája Óbuda volt és erről megfeledkeztek a kiváló tanácsurak, akik sietve valami utcával kínálták meg Krudy haza­térő géniuszát, – hát ezúttal kissé tényleg ráhibáztak. De mennyivel jobb lett volna, ha Óbudát éri ez a megtiszteltetés! Ezek között a szomorú és nagyon esetlen kis há­zak között élt; ez az egészen különleges tájék, hol a szegénység, vadság, múlt és melankólia ölelkez­nek diszharmonikusan, ez volt Krudy otthona; itt ivott, itt nyo­morgott, itt élt, itt lakott, ide gyűl­tek köréje barátai, itt halt meg végül is előlegek roncsai közt, előkelő irodalmi, sőt úri nyomorában és innét indult el új híre a mai fiatalok közé. Még emlegetik a kocsmákat és a meghitt sörkerte­ket, amerre járt, még mutogatják a házat és az utcát, ahol meghalt, még beszélnek róla errefelé, itt a mindennapok részese, korszerűtlen személyisége, – míg a Belső-József­városban csak most kell polgárjogot szereznie. És ez nagy szó. Óbudán még otthonosan jár-kel szelleme. Így tehát kissé elsietettnek kell ne­veznünk a megtisztelő döntést, mert Krudynak, aki annyira kerülte mindig a hatalmasok udvarát, mégis utcát adott, – elsietettnek, mert bizonyos tájékozatlanságot jelent. És különösen Krudynál felötlő ez, hiszen nála hűbb és pontosabb krónikása nem volt stílusa és mondanivalói varázsával mindannak a nagyon csekély régiségnek és nagyon-nagyon gyér romantikának, mely ott lappang a hirtelen nőtt főváros házai között. Míg Óbudán igazán ott él szelleme és a Belvá­rosban is, míg a Belső-Józsefvá­rosba csak néha-néha jutott el, nagyritkán, mert látta, mind pusz­tulnak errefelé a régi házak, régi kocsmák, régi emberek. Óbudán igazán még bőven kínálkozott volna, kedves és szerény utca számára. Például a San Marco-utca, avagy a Mókus-utca és még egynéhány, ahol lakott és amerre járt. – Mégis-mégis üdvözölnünk kell a tanácsurak döntését, ahogy soha nem ké­sőn, végre hódoltak az író előtt, akinek írása és sorsa szinte maga a történelem arról, a régi Magyarországról, amely már egészen el­maradt mögöttünk, csak melankóliája szárnyal még néha közöttünk, mint nemes, régi parföm, mely néha pipaszaggal, fröccsök és pörköltök illatával vegyül.

Gogolák Lajos

 

(Új Magyarország, 1947/21. /május 24. 2. p.)