KRÚDY

– HALÁLÁNAK TÍZÉVES ÉVFORDULÓJÁRA –

Álljunk meg egy tavaszi délután valamelyik vízivárosi utcácska sar­kán és várjunk egy kicsit... Nemsokára megérkezik a vörös postakocsi, Alvinczi Eduárd úr int, beszállunk és elindulunk a halkan trappoló lovak­kal a Szépilonához... Sylvester úr, a titoknok mesél, halkan, illedelmesen, nem szeretné, ha a legapróbb mozdulatával is megbántaná Alvinczi urat, hiszen a nagyúr olyan érzékeny s talán titokban éppen Krónprinc Irma kisasszonyra gondol, aki olyan könnyű, táncos léptekkel tűnt el előle nem­rég, a meredek Szalag-utca kövein... Közben az élet megyen tovább, mú­lik a nap, a fényt árnyék váltja fel, talán a világ rendje is megfordult: paktumokat kötöttek, vagy rúgtak föl, a külső Ferencvárosban talán ép­pen most ivott marólúgot valamelyik szerelmében megcsalódott cseléd­lány, lehet, az ökölvívás világbajnokát is legyőzték s mostantól kezdve más viseli a büszke címet... De mi mindenről semmit se tudunk, mintha teljességgel megszűnt volna a környező világ; a mesében élünk, abban a különös álomban, melyet csak a költők tudnak adni: a tökéletes feledésben.

Krúdy varázsának titka éppen ez a mindent-elfeledtetés. A kor, mely­nek fia volt, visszahozhatatlanul letűnt, kedves házait ledöntötte a város­rendezés, a színhely megváltozott, nincs többé Tabán és igazi Víziváros, a régi kedves arcok is eltűntek. A világ, melyről írt és mely talán való­jában sohasem létezett, elsüllyedt, mint a Titanic. S mégis, ez a kissé avitt, biedermeieres-levendulás hangulat ma is rabul ejt és fogva tart; nem egykönnyen szabadulhatunk varázsától. Mi lehet ennek az oka? Nem életalakító példa és nem örök igazság – legfeljebb annyira és annyiban, amennyire minden művészet és minden mű magában hordozza a valón túli igazságot. Nála a mesélés nem volt tudatos' eszköz; egyénisége kitöl­tötte azt a különös és ritka formát, melyet közönségesen és »egy kalap alatt«, »varázslatnak« nevezünk. Hogy ez a varázslói hajlam miként tör ki az elhivatott emberből, ebben döntő szerepe van a kornak is, melyben az író élni kényszerül. Ha a középkorban születik, bizonyára gyó­gyító szerzetes lett volna, vagy máglyára kerül, mint eretnek. De számára az ő korában már csak az írás varázsszere maradt. A Teremtés az írót (nevezzük akár varázslónak, akár írónak, mindegy), rendszerint saját ko­rával bünteti meg s ez a büntetés, bizonyos szempontból, érthető is. A költő, aki – nem a farizeus polgári szokásmorál, hanem az örökkévaló­ság törvénye szerint – igaz ember, nem békülhet ki a véletlenségből rá­szakadó korral, hanem vagy küzd ellene, vagy álmokba menekül előle. Krúdy menekülő fajta volt, ádáz ellensége a Szépség gyilkos ellenlábasá­nak, a Hasznosságnak. Érkezését a magyar életbe, természetesen, nem fo­gadta lovas-bandérium, mint akármelyik sokat igérő talmi képviselőjelöltét. Pesten élt a nyiri gentry-sarj, a kezdődő század őrült tempójában, újságíró volt, pénzért írta remekműveit, mert hajtotta a megélhetés kény­szere s a napi néhány liter bor; írt, »mert hallotta azt a hangot, mely megszólalt benne« – ahogyan Márai írja róla. Ötvenöt évet élt, ijesztően sokat írt: hírlapi cikket, regényt, novellát; és mikor meghalt, a vízivárosi asszonyok efféleképp búcsúztatták: »meghalt a részeges Petőfi«.

Közönségsikere, egy rövid időszaktól eltekintve, alig volt. A harminc­milliós magyarságról álmodó Magyarország kissé bohócot láthatott benne, valami korszerűtlen visszarévedőt, vagy más, efféle szép, de hasznavehe­tetlen rekvizitumot. Az az időszak, mikor »felkapott« volt, sem jelentette azt, hogy viszonya tartósult volna közönségével: egyszerűen divat-hullám volt. Életunt varrólányok és izgalmakra váró, élveteg, terézvárosi asszo­nyok látták benne a »mesebeli herceget«, Szinbádot, a hajóst, aki majd szegényes világukba eljő érettök. Igazában semmiféle kor és semmilyen társadalom nem érthette meg. A körülvevő társadalom azt szokta szeretni az íróban, ami korszerű és Krúdyban az égvilágon semmi korszerű nem volt, ami így, az idők multán, lehámoljék róla.

Világa, általában, vajmi keveset hasonlított a valósághoz, talán csak annyiban, amennyiben minden álom hasonlít valamire. Az ő világa ízek­ből, szagokból, emlékekből és valami megnevezhetetlen rugalmas hagyo­mányból állott össze. Tiszta művész volt, aki csak annyit köszönhetett a rideg valóságnak, hogy ember volt, táplálkozni-ruházkodnia kellett és végeznie az élet szokásos és beidegzett közhelyeit, mint mindenkinek. Egy asszonyi térd, mondjuk, Zsófia asszony térde, aki Józsiás úrral átkelt a be­fagyott Dunán s alattok megindult a jég, ezerszer jobban érdekelte a kis­kaliberű társadalmi harcoknál, a technikai és egyéb obstrukciók talmi szózuhatagainál. Tudta a titkot, hogy konok, hajthatatlan és merev tör­vényei vannak az emberi együttélésnek s e törvényszerűségeket hasztalan próbálnák megszövegezni: csak idegeivel értheti meg az ember. Ő még a másik Magyarország fia volt, melyet az öröklött keleti melankólia, túl-fínomult idegek és az örökös aggodalmaktól menekítő mákony keresése alakítottak ki. Ez a valóságfeletti ország csupán a költők lelkében élt, a valóságban sose létezett s ezért maradhatott meg megsebezhetetlennek.

Az első írás, melyet tőle olvastam, egy novella volt. Tizenhatéves vol­tam akkor, irodalmi ambíciókkal telített vidéki gimnazista. Az »Érdekes Újság Dekameronjá«-nak egyik kötetében találtam. Sobri volt a címe. A betyárról szólt, aki, rablás helyett, társalogni kezd az országúton a püspök húgával és francia kifejezéseket kever beszédébe. Ezt a francia-belekeve­rést, megvallom töredelmesen, akkor, tizenhatéves koromban lemosolyog­tam, hiszen titokban Zolát olvastam és hittem a kézzelfoghatóban, a va­lóságosban. Azóta már megtudtam, hogy van egy valóságfeletti valóság, mely sokkal több és előkelőbb a tények és erők barbár uralmánál, csak éppen keveseknek adatik meg, hogy fölérhessenek hozzá s fölismerhessék. Krúdy ennek volt gáncstalan művésze: megmutatni valamit, ami csak titkos álmainkban élt eddig, nevet adni a kimondhatatlan fájdalomnak és a szavakba nem foglalható örömnek. Ki tudja és ki meri mondani éle­tünk titkos és titkolt lényegét: az álmot.

Írásaiban felesleges a tiszta műfajt keresnünk, a szó iskolás értel­mében. Regényei, eszerint nem regények, novellái nem novellák, valami végtelen »monologue interiure« egy-egy foszlánya minden műve. Nem az a fajta írás, mely jó iskola írók számára, mert titka elleshetetlen. Külö­nös műfajuk és egyszersmind sorsuk van, melyet másként úgysem tudunk elnevezni, mint Krúdy-műfaj. Hősei a legritkábban élnek valami, a szó köznapi értelmében vett kalandot. Kiindulási pontjuk az írói szeszély egy-egy pillanata (vagy csak a pénzszerzés kényszere), ami remekművek értékéből semmit se vonhat le. Sokszor maga sem tudta, miről fog írni, mikor leült a vendéglői fehér abroszhoz; téntát, tollat s papírt kért és hozzá könnyű homoki bort, aztán elkezdett iniciálékat rajzolgatni. Egy-egy régi emlék, halványan felkísértő nyírségi, vagy szepességi táj, diák­kori csíny, régenhallott, emlékezetében már félig elsüllyedt történet ad­ták meg végül az indítékot s az esemény, mely hőseivel megtörtént, leg­feljebb valami »voyage sentimental«. Az író kalandja is érzelmi termé­szetű; nem az a fontos, miről ír, hanem a mód: a »hogyan«. Ennek párat­lan mestere.

Vegyük példának egyik gyönyörű novelláját, találomra, mondjuk, az »Aranykézutcai szép napok«-ból. »Pesten lakott egy fuvolás« a címe. Szénfi-Schneider úrról szól, aki fuvolájával érzelmes kalandokra csábítja a hölgyeket; ez a főfoglalkozása, egyébként csak átcsellengi az életet, a sánta női szabóval billiárdozik és rendíthetetlenül várja egy partira az orleánsi herceget. Szénfi úr sok hölgyet látogatott Pest-Budán »és éjsza­kánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett«. Ez a fuvolás valósággal gyűjti a nőket, a titkok édesek, a hölgyek szeretik és sóvárogva vágynak utána. De Szénfi lelkében él az igazi asszony képe, akihez nem lép be a kapun, habár szabad bejárása lenne; hiába várja az imádott nő. Nem megyen el, mert tudja, azonnal vége lenne a kalandnak, az álomnak, ha egy pillanatra is, megérintené a való­ság szele. Tisztában van anyagával: az álommal s inkább térdén töri szét fuvoláját s hazamegyen a szülői ház padlására plébánoskörtéket szagolni, semminthogy a bizonyossággal találkozzék. Krúdy hőseiben ilyen szemér­mes védekezés van a valóságossal, a bizonyossal szemben, melyről tudja, hogy a sejtelmes, tehát az ábrándos gyilkosa.

Hol kezdődik az igazi értelemben vett hős? Nyilván, nem ott, ahol az ember szakít tulajdonságaival, hanem, ahol teljesen azonosul velők. A re­gényhős, éppen e regényességénél fogva, mutat túl a köznapi emberen: kíváncsiság hajtja valamely megismerés felé, mely minden kaland mélyén ott van. Don Quijotte és Monté Christo, hogy csak két végletet említsek, mindketten effelé törnek és végső soron ez az emberi élet végcélja is! S mi ennek az előfeltétele? Bizonyos, hogy az életmód: az a hősies ernyedtség, elvonult szemlélődés, mely elkülönöz a másoknál elsőrendű életfeladatok­tól s folyamatoktól és belekényszerít egyfajta látszólagos nyugalomba, mely, alapjában véve, a legszigorúbb és legálcázottabb nyugtalanság. Re­zeda Kázmér, budai lakos, volt hírlapíró igazi pályája mindig csak a ka­land alkalma volt; azt is mondhatjuk: műfaja a szemlélődő várakozás.

Vagy vegyük példának, akár Szortiment szerkesztőt, aki gyomorbajos létére, sem tud ellentállni a suszter ízletes ebédjének s étvágya kísértésé­nek. Számára az étkezés ez a hősies kaland, vagy Széplaki hírlapírónak az egyetlen éjszakára szóló halálraítéltség állapota, mikor Mágnás Elza is asztalához ül, Nagybotos Viola számára, hogy búcsúlevelet írhat mind a tizenegy asszonyának s végül, természetesen visszatér.

Ezek a volt hírlapírók, dologtalan szépnők, volt vidéki színésznők, volt szolgabírák és egyéb kisiklottak mindenképpen megvalósítanak vala­mit, amit Nyugaton csak hosszú évtizedek multán merészel Wirginia Woolf: a teremtő »flanerie«-t. Benépesít egy regényt csupa lézengővel, kiket életmódjuk és elfoglaltságuk semmiben sem akadályoz. Ugyanilyen »szemlélődő« életmódot követ Proust Swann-ja és nem egy többi hősei közül. Krúdy regény- és novella-hősei a megszépítő és felszabadító kalan­dot keresik, a többi mind harmadrendű fontosságú. Kielégületlenek s ki­elégíthetetlenek; nem is akarnak kielégülni egyáltalán, mert a kielégülés minden formájában hasznos és ezért ellensége az álomnak. Ha az ember­nek minden álma teljesülne, elveszne e termékeny nyugtalanság s mi lenne akkor a világból? – Szép megközelíteni az elérhetetlent, de elérni: bűn és szakítás.

Krúdy egész életében két embert tisztelt, (a többieket legfeljebb sze­rette): Ferenc Józsefet és Szemere Miklóst, a különc nagyurat, a feje­delmi vendéglátót, a Jockey-Club-beli kártyacsaták legendás hősét, akit a pesti argót bőkezűségéről »Traktárovicsnak« nevezett el s aki, a maga módján, védte a rangját. S ez a rang, nemcsak egy ember, vagy osztály rangja, hanem az emberé, mely valójában annyit jelent: büntetlenül él­hessünk hajlamaink szerint. Szemere alakja jóformán minden harmadik írásában felkísért. »A francia kastély« Pálházija is Szemere-portrait, »Vorbild«-je annak az Alvinczi Eduárdnak, aki teljes pompában kivirít »Vörös postakocsi« és az »Őszi utazások a vörös postakocsin« lapjain. Ez a különc nagy úr gőgös, érzékeny és sértődött lélek, de gőgje nemes, jo­gos és úgy csillog, mint a drágakövek. Megtestesít egy eszményt: az utolsó gavallért, aki, az élet hétköznapi tényein túl, ismeri az emberi érintkezés hajszálfínom szabályait, lehelletkönnyű gátjait, a gáláns for­dulatok, úri formák értékét és strázsaként őrzi azokat. Maga Krúdy is reménytelenül és másíthatatlanul úriember, egy bölénymódra pusztuló emberfajta utolsó fellobanása és tiltakozása. Nála a manier azonos az em­berrel, és hála Istennek, hogy azonos. Legegyszerűbb hősei is tökéletesen választékos finomsággal beszélnek. Sobri modora lenyűgözően nagyvilági s minden hőse ilyen, akinek történeteiben, valamelyes nagyobb szerepet szán.

Gentry figurái a Nyírségből származnak, a gentry-életforma legdú­sabb televény talajáról, vagy elszegényedett magyar-lengyel-tót nemesek. Legtöbbjükből úgy hajt ki a rögeszme, mint szárból a virág. Alapjában véve, tiszteletreméltó mániák és rögeszmék ezek, még ferdültségükben is félreérthetetlenül úriak. Az agaraiktól megválni nem tudó, rongyos földes­urak, az apja legendás erszénye után kutató és ebbe beleőrülő Viczky Gá­bor; Asszonyfái Gyurka, aki éveken át dolgozik keményen, hogy egyetlen éjszakán elköltse Gaál Jolánnal, a Tamási Ábeljének is dicséretére valóan furfangos, agaraiból élő Zathureczky Samu mindmegannyi példái az el­süllyedt régi uraknak, kiket ki lehetett gúnyolni a bretlin, hálás témák lehettek véresszájú vezércikkíróknak, de egyfajta nemességet, az érzések és formák harmóniáját elvitatni nem lehet tőlük. Helyükbe egy pseudo-urasság nőtt, átvette a bricskát és a sőrtés vadászkalapot, de az elleshetetlen lényeget nem tudta megtanulni.

Itt, kell beszélnünk az úgynevezett Krúdy-kivetítődésekről is. Minden író önmagát írja, különböző változatokban s a született lírikus, természe­tesen, legjobban simul e törvényszerűséghez. Tudjuk, már a gimnázium­ban Szinbádnak, (az ezeregyéjszaka hajósának romantikus alakja ragad­hatta meg az ábrándozásra hajlamos fiú lelkét), nevezte magát s társai is így hívták. Későbben is ezekben a Szinbád-írásokban vall legőszintéb­ben magáról. Ezek a novellák és regények jelentik Krúdy közönségsike­res korszakát is, bár ez a tény éppoly keveset ront értékükön, mint amennyire nem emeli. Ez a Szinbád érzelmes kalandor, bánatos özvegyek vigasztalója. Érintetlen lányokat csábít el és ajándékoz meg medaillon-nal, nagyokat hazudik a nőknek és reggelre elmegyen a postakocsival, miután örök hűséget fogadott egy muskátlis ablak alatt, hogy soha ne térjen vissza. A hölgyek visszavárják, Paul de Cock regényeit olvassák, pongyolában, az ablakban ülve; a hajós néha, errejártában, mégis visszatér, megcsókolja a könyöküket, néhány gáláns szót mond s tovább indul új kalandot keresni. A hajós az igazi férfi ideálja, a mérték és arány hőse, gesztusait, szólamait soha el nem téveszti, mindent a kellő helyén alkalmaz, mint ahogyan Krúdy sem vét el soha hangot. Szinbád az ő kép­mására alkottatott, de a szemérmes lélek itt sem tárulkozik ki teljesen, nem adja ki magát. Adós marad avval a kulcs-szóval, mely az író belső életéhez vivő rejtek-ajtót egyszerre kitárná. Sok mindent elmond, de nem mindent, nem az egészet, egy bizonyos dologgal adós marad. Egy-egy ér­zelmes Szinbád-kaland után még mindig marad bennünk bizonyos kétely. Pálházival való párbaja után megkapja Marietta levelét, de hogy meny­nyire fájtak Georgina és Roncsy Marietta, arról hallgat és csak egy felejthetetlenül hamiskás Krúdy-mondattal sejttet. Emlékszünk kis szí­nésznők keszkenőjének színére, de a tragédia valahol bévül zajlott le s a kaput lecsukták előttünk. Rezeda Kázmér, aki szintén Krúdy-kivetítődés, mikor a végső szót, a döntő igazat várnók tőle, éppúgy szenvelegni kezd, vagy kedves arccal másról beszél, akár Nagybotos Viola és a többiek. Kár-é ez, vagy jobb így? Aligha tudnók megmondani; olykor szeretnénk választ kapni, de ez a rejtelmes bevégezetlenség is gyönyörű és izgató.

Ha végignézünk pompás nőalakjain, meglep a jellemek hihetetlen gazdagsága. Krúdy, mint igazi író és igazi férfi, érti és megérti a nőket, minden apró villanásuk és rezdülésük felfogja. Mindenik hús és vérből való s amelyiknek, épp a sejtelmesség okából, nem rajzolja meg részletes vonásait, azok is élnek – a kontúrokban. Egyik ragyogó korai művének »A Podolini kísértet«nek hősnője Wart Erzsébet, a heidelbergai órás lánya, párbajban leölt kedvese ruhájában keresi fel Kavaczkyt, a különc nizsderi várurat, aki a párbajban ellenfele volt és így áll rajta bosszút; a várúr halála után pedig a halott kedves, Pogrányi Sámuel alakjában él tovább. Fátyol Sylvia és Horváth Klára kisasszonyok, »A vörös posta­kocsi hősnői, olyan tisztességesek, mint az apácák s színésznői mivoltu­kat csupán néhány apró, játékos huncutságban élik ki. A fehérlábú Gaál-nét a lába fehérségéről terjesztett mende-monda sodorja egyik férfitől – a másikig, de Gaál, a férje mindannyiszor visszahozza, Antónia, az öre­gedő Rezeda Kázmér talán utolsó fellobbanása, minden nap másszínű haj­jal jelenik meg a megroggyant gavallér emlékezetében. Napokon át lehetne sorolgatni nőalakjait, a huzatos belvárosi házakban élő, ábrándos fiatal hölgyeket, nyíri gentry-kisasszonyokat, kiöregedett kerítőnőket, jólfőző, termetes asszonyságokat, vidéki kocsmák kiszolgálólányait, jószagú fogadosnékat, rigolyás vénkisasszonyokat.

A névadás Krúdynál romantikus természetű. A hősök neve valamely tulajdonságukat, vagy egy-egy jellegzetes eszményüket fejezi ki: Rezeda Kázmér, Nagybotos Viola, Fátyol Sylvia, Krumpli György, Bonifácz Béla, stb. Vannak visszatérő alakjai. És vannak élő alakok, akiket saját nevü­kön szerepeltet. Nem fél a valóságtól, az élet esetleges visszaütésétől; ál­modik és ezt az álmot egész életére könyörtelenül átviszi. »Az élet álom« – mondja egyik legszebb novella-gyűjteményének címe, Calderon után. És nála valóban: az élet álom! ...

*

A csodálatos hősök családatos világban élnek: álomországban, sejtel­mes tájakon. A színhely rendszerint a valóságban is létező, de ami a mű­ben már hozzájön és színezi, a képzelet világába tartozik. Szokásos tájai: a Nyírség, néhány határmenti felvidéki kisváros, ahol akkortájt járt, amikor, mint kisdiákot, német szóra a Szepességre küldöttek s a régi Pest-Buda.

Kardforgató ősei hajdan a törökkel vívtak, ő maga öntudatlanul, a bebörtönöző és elhamisító idővel harcol. Felrobbantja az idő-fogalmat, mint évtizedekkel később Nyugaton Proust, Joyce, Woolf és Huxley. Le­számol az eddig szent és sérthetetlennek tartott »durée réelle« el. Alig hihető, hogy Krúdy ismerte volna Bergson időelmélet-forradalmát, de a szellem titokzatos hajszálcsövein keresztül, idegeivel értesült róla s ered­ményeit, sajátmagáévá lényegítve, felhasználta. A nagy nyugati idő-for­radalmárokkal azonban csak szándékában rokon; nem »az eltűnt időt« keresi, hiszen nincs is mire visszarévednie. Világa benne alakul ki és az alkotó-elemek már, »in statu nascendi« összemosódtak. Nála az idő: a művész és álmodó erkölcsi önigazolása s egyszersmind menedéke is.

Az idő, melyben történetei lejátszódnak, nem mult, nem jelen és nem jövő. Valami egyveleg-idő ez, postakocsikkal, Szemere Miklóssal, »Hon-derüvel«, lófogattal, halszagú vidéki fogadókkal, mélyfekete szemű pesti hiszterikákkal, jólfőző, terebélyes asszonyságokkal, akik gyomrán keresz­tül »fogják meg« az imádott férfit. Ebben a világban nem lehet anakro­nizmus, mert nincsenek tételes törvények és időrendek. A költőn kívül senki sem ismeri alkotóelemeit, sem összetételük módját, arányát s éppen ezért senki sem turkálhat bele. Valószínűleg, ez az a világ, ahová mind­annyian vágyunk s ahová, természetesen, soha nem érhetünk el.

Ez a »Krudy-idő« nem mindenütt egyforma. Már természeténél fogva keverék. Néhol századok mosódnak össze, máshol, mintha teljesen megállana az idő. A hölgyek gyakran olyanok, mintha a »Honderü«-ből léptek volna ki. Vegyük szemügyre néhány Szinbád-novelláját s mindjárt elcso­dálkozhatunk fölényes módszerén, ahogyan az idővel bánik. A hajós egyik novellában már háromszázegynehányéves és felkeresi kedvesét, aki tíz esztendő alatt semmit sem változott; éppen olyan, mint akkor volt. A háromszázegynehányéves hajós kemény és kérlelhetetlen tiltakozás az elha­misító és beskatulyázó emberi idő-képzet ellen. Nem az az idő, amit az óra mutat, hanem, ami az emberben bévül lezajlik. Csak így válhatik Szin­bád háromszázegynehányévessé és így maradhat »a komoly, katonás, egész életében egyetlen becenevet viselő« Majmunka is harminc és negy­ven között. A hajós ötszörösen éli át az éveket, Majmuka csak az órákat lassítja össze. Krúdynál az idő is kaland. A hajós halála után sem szű­nik meg, hanem új formában él tovább; fagyönggyé változik.

Az idővel való legzseniálisabb játék a felejthetetlen: »Boldogult úrfi-koromban«. Reggeltől-estig tart a történet; egy villásreggeliről szól a Király-utcai Bécs városához címzett fogadóban. Kacskovics úr, az álmat­lanságban szenvedő pesti háztulajdonosfiú megismerkedik a felsőszigeti szállodában Vilmosi Vilmácskával, a podolini zipszerlánnyal, akinek tanító­női oklevele van s Podolini Lajossal, a volt alszolgabíróval és elmennek együtt villásreggelizni a Király-utcai vendéglőbe. Nemsokára odaérkezik a szokott terézvárosi asztaltársaság, ahol Pista úr, az adóbizottsági elnök trónol az asztalfőn, Jenő, az arszlán ülve alszik, a pepitanadrágos bor­bély fecseg, Burg kapitány hipnotizál egy kakast, Piac jóétvággyal eszik, Vájsz fogadós és neje táncraperdülnek, megjő a mesebeli herceg, aki meg­kéri Vilmácska kezét, de ő kikosarazza, feleségül megyén a volt alszolga-bíróhoz és Kacskovics úr édesanyjának egyik házában telepednek meg. Közel háromszáz oldalon nem történik az égvilágon semmi! Az Esperes szilvóriumot hozat a hordárral, Irma, a trafikos önérzete megnő, a kakas fölébred, a borbély nagyokat hazudik és Jenő úr megberetváltatja magát vele. Ebben a látszólagos eseménytelenségben, ahol csak apró jelenetek, kis tréfák lebbentik meg a sűrű levegőt, teljesen megáll az idő. A kis vendéglő kiválik a környező világból; önállóan él és önállóan formálódik sorsa. Krúdy valósággal kimenti őket a feledés partjaira, csak egy-egy célzás mutatja, hogy kívül szokásosan és változatlanul zajlik a világ. Szinte természetes a herceg érkezése, annyira előkészíti hangulatilag s az lenne meglepő, ha valamilyen okból nem érkezne meg, ámbár, tudvalevőleg, a hercegek nem igen szokták frequentálni a Király-utcai vendéglőket. Az idő megállt, a napszakok összemosódtak s csak a történet él. Ez a világ mindenütt teljesen hiteles, amíg le nem tettük a könyvet. Ha utánagondo­lunk, kissé becsapatva érezzük magunkat. Végigolvastuk háromszázoldal­nyi életbölcsességét a halfőzés mikéntjéről, megtudtuk, miként operálta ki a borbély egy »grófnő« arcából a másfélméteres szőrszálat, hallottunk a »miskájerekről«, akik kettesével utaztak végig az országon, megismer­tük a női álneveken író szuszogó szerkesztőt s jóformán mindent, ami semmivel sem viszi előre a cselekményt. Mégis, az egész könyvben olyan tragikusan sűrű a levegő, mint a legmozgalmasabb, legcéltudatosabb drámában.

A tragikum itt teljesen belsőleges. Az emberek az idő számkivetett­jei; nem bírnak kibékülni az idővel, otthon mindnyájukat a halál várja, akár Piac urat. E lézengő figurák az idő elől menekülnek. Innen, e teréz­városi fogadó »fedélzetéről«, a biztonságból nézik a kint zajduló életet, melyhez már semmi közük. Az emberi időfogalom gépiessége bosszulta meg magát rajtok. A vigasztalás és menedék már csak ezekben a kocsmai beszélgetésekben van, ahol felidézhetik a »boldogult úrfikort« és elméláz­hatnak rajta. Valószínűleg azonban, e »boldogult úrfikor« idejében, mi­kor még valóságos és megmérhető volt e korszakuk, ugyanígy elkívánkoz­tak a világtól, szintúgy menekültek előle, nem békültek ki vele, mert ez a műfajuk.

*

Hatásának egyik legnagyobberejű komponense: a stílusa. Mint a »finn du siecle« mindenik fiában, Krúdyban is bomladozik a forma és ki­emelkednek a körvonalak. Amit a vámon elveszít, hatszorosan nyeri vissza a réven. Páratlan művésze a kifejezésnek: kifejezi a kifejezhetetlennek látszót.

Stílusának egyik ragyogó példája,, az első világháború és a forra­dalom között Kisőrsön írt nagy víziója: »Az útitárs«. Ezt a történetet de­resedő hajú útitársától hallja egy vasúti kupéban. A színhely ismét fel­vidéki városka (szepességi nosztalgia!), macskaköves utcák, a várost ke­resztbeszelő patak, melyen palló visz által. Élnek benne szemérmes, szere­tetre váró, elhanyagolt asszonyok, Olga és egyéb rosszleányok; van egy találkahely is, ahol a hős Esztenával találkozik s külön, babonás tisztelet­tel övezett háza van a halálnak. A regény első fele logikus folytatása a Szinbád-kalandoknak. A hős megérkezik a városba, gáláns ostrommal, némi »catleya-játékok« után meghódítja a szállásadónőjét. De elkülönözi tőlük a színhely titokzatos telítettsége; különös, nehéz levegő ereszkedik a kisregény tájaira. Itt minden kopogás ezerszeres erővel hangzik vissza, nincs díszlet és staffázs többé. S szinte várjuk Eszténa tragikus sorsát; az írás légköre követeli, hogy a beteljesülés előtti percekben elszálljon – az ablakpárkányon keresztül –, mint egy angyal, a hóesésbe.

A mondatok legtöbbször asszociációkra épülnek föl, mégpedig a gáttalanul ömlő és csapongó képzetekre. A Krudy-mondatok egysége tisztán hangulati. Csak így békülhet össze egy mondatban a szinte mulatságos érzelgősség a maró iróniával és így teremtheti meg a »teremtő fecsegés« csodálatos eredményét: a remekművet.

Írásaiban a hasonlat nemcsak eszköz, hanem valóságos életszükség­let. Ha kivennők belőle a hasonlatokat, az egész építmény összeroskadna. Nem mindig arra tör, hogy a képpel jobban világítsa meg a hasonlítandót, sokszor másról beszél és távolabb visz tőle, de megteremti a hangulatot, mely mindent tökéletes egységbe foglal. »Lerakta ruhácskáit, mintha egy mély vízbe készülődne. A ruhácskák elbújtak a sarokban, mint az árva­gyermekek, akik egymagukban búslakodnak egy hideg házban... Majd megállott a sarokban kikeményített alsószoknyája, mint egy őrangyal, aki utoljára figyelmezteti fehérség ével.« Így jellemzi pld. azt a pillanatot, amikor Eszténa vetkőződni kezd Rienzi-asszony szobájában. Érdemes fel­adat lenne hosszasan taglalni Krúdy irányának zeneiségét, mondatvégeinek különös zenéjét, a nagy »monologue interieure« széttört szilánkjainak, párbeszédeinek tökéletes muzikalitását.

»Egy hang« – írja róla irodalomtörténetében, az Élő Magyar Mér­ték, Schöpflin. Egy hang, de ezt a hangot nem lehet egykönnyen elveszíte­nünk. Szeplőtlen művész volt, tehát szeplőtlen stiliszta. »A művész az, akinek nincs célja, akinek nincs más gondja, csak a művészete« – így írja Jules Renard. Művész volt és úr; nála a stílus nem öncélú szép játék volt, hanem véréből való adottság, szinte azt is mondhatnánk: öröklött magyar hagyomány. Az igazi, a szó magyar-angol értelmében vett úri­emberben öntudatlanul élnek az úri formák, életmódot és életformát je­lentenek számára s nem élhet nélkülük. Életét lassan befújja a hálátlan korok futóhomokja, hasznos és iparkodó tömegek kora jött utána, a mese meghalt, de műve túléli korát és túléli az időt.

*

Május 12-én lesz halálának tizedik évfordulója s a nagy, magányos magyar író sírjához, bizonyára, többen fognak elzarándokolni, mint a te­metésére. Az a bizonyos Krúdy-szekta már sokszorosára duzzadt, halála óta. A magyar írónak elébb meg kell halnia, hogy elérhesse az elismerést.

Életében nem sok támogatásban volt része, gyertyafény mellett halt meg a Templom-utcai házban, mert a főváros kikapcsoltatta a késedelmes fizető villanyát. Műveit közkönyvtárak s néhány magángyűjtő őrzik, sok közülük örökre elkallódott, sehol sem lehet többé megtalálni. A kiadóvál­lalatok – tisztelet a kivételnek! – többezres példányszámban harmad­rendű külföldi írókat hoznak fordításban. Ki fog ezekről beszélni tíz esz­tendő múlva?! A kirakatokból Csintalan Micike története és zavaros hon­mentési frázisok ütnek szemközt. S hol késik a gyűjteményes Krúdy, a többiekkel egyetemben?

Nem volt akadémikus, nevére nem esküdtek lobogóhajú csoportok. Budapesten még utca sincsen róla elnevezve s valószínűleg elébb lesz »Zalaszegváry Adalbert útja«, mint Krúdy-utca. Ez már örök magyar írósors.

Már csak műve világít egy korban, ahol az emberi rang és úri élet­forma – úgy látszik –, válságos óráit éli.

Urabb úrnak, emberebb embernek és magyarabb magyarnak lenni: ezt tanuljuk el tőle. A művészetét úgysem tudjuk!

GÖNCZY GÁBOR

 

(Erdélyi Helikon, 1943/5. /május/ 267-276. p.)