UTÓSZÓ
„Azokról
és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja
tisztázhatatlan, s állandóan a napidíjas és az úristen között libegő. Csak az
látja meg, és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik,
akik a társadalmon kívül bitangolnak”. – Ady Endre írja ezeket a sorokat A vörös postakocsi megjelenésekor. Majd
így folytatja – „Krúdy eldalolta tegnapi ifjúságának
boszorkányos muzsikájú dalát.” Ez a pár sorba sűrített Ady-kritika telitalálat.
Nem jellemző-e egy teljes írói oeuvre-re, egy írói magatartásra?
Nem
feladatunk Krúdy életpályájának megrajzolása, de villantsuk fel életének főbb
mozzanatait; pontosan igazolják Ady szellemes megállapítását.
Nagyszerű
indulás. Még gimnazista, amikor első tárcacikkei vidéki lapokban – Nagyváradi
Napló, Nyírvidék, Debreceni Ellenőr, Dongó – megjelennek. Tizenhat éves korában
már első novelláskötetével tűnik fel. A huszonegy éves nyíregyházi ifjút már
ott találjuk A Hét munkatársai között. Sokat tanul, olvas. Luxus szállodák és
hónapos szobák lakója, félelmetes párbajozó, szerelmi kalandok hőse, Madame
Louise úri nyilvánosházának törzsvendége. Ebben az élményekkel, kalandokkal
zsúfolt életben mint természetes életszükséglet kielégítése jelentkezik az
írás. Cikkek, novellák, majd regények áradatában tárja fel a két forradalommal
terhes társadalom kuszaságának ráható benyomásait. S mivel az „égig nyúló
gizgazok” között a magyar Ugar nem terem virágot, mindjobban befelé fordulva a
„boldog” múltat idézi: nyírségi, felvidéki és Pest-Buda-i életének varázslatos
emlékeit.
1933
májusában halt meg. Még nem volt ötvenöt éves. Több mint százhúsz kötetei írt.
Így jogosan mondhatta fáradt mosollyal halála előtt: „Többet körmöltem, mint
Jókai”.
Gyűjteményünk
egy soha el nem készült Krúdy emlékirat mozaikjait tartalmazza. Az irodalom
perifériáján élő vándorköltőktől Ferenc Józsefig a kor jellegzetes figuráit
varázsolja elénk: Szemere Miklóst és Péchy Andort; a walesi herceget és Milán
exkirályt; Pichler Győzőt és Szücs Pátrit; Vay Sándort és Bajza Lenkét; Kiss
Józsefet és Ady Endrét; Petőfi Zoltánt és Szendrey Júliát; és a 48 emlékét őrző
legendás nagyapát, az „utolsó parancsnok”-ot.
Írások,
amelyek különösen alkalmasaknak látszanak arra, hogy belőlük kibontakozzék egy
felelet arra a kérdésre, mit is jelent a sajátos Krúdy „realizmus”.
A világot,
amelyben él: „...a soha ki nem pusztuló különcök, megszámlálhatatlan tömegű
furcsa emberek, ál- és valódi bolondok, ezermesterek, találmányosok, svindlerek
családjának” látja és láttatja. És bár ő is egyike a különcöknek, a „volt
emberek”-nek, szerves része az általa ábrázolt világnak, belül van azon,
szemléletében mégis gyakran észerevehető a kívülálló objektív látása: művész volt.
Milyen
elemekből tevődik össze ez az írói szemlélet?
A „XIX.
század felejthetetlen illata” jelenti számára mindazt, ami eszményi, nemes,
értékes. „A múlt hősi – a jelen érthetetlen.” A szembeállítás önmagába hordozza
saját kora ürességének, embertelenségének, törpeségének elítélését. Múltba
révedése a saját korával megbékélni nem tudó és nem akaró író menekülése,
elvágyódása egy igazabb, tisztább világ után. De hogy kiábrándultságában csak a
múltba tud menekülni, világnézeti bizonytalanságát, reménytelenségét is
jelenti.
Mikor a
jelenről ír, akkor is a múlt hangulatával enyhíti azt.
Milyen
árulkodók Kiss Józsefhez írt sorai A
vörös postakocsiról. „Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré
passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a
regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor,
midőn közöttük éltem.” És saját korát visszavetítve a múltba így lesz ez a
pesti regény is – amelyet kora regényének szánt – ábrándba menekülés, ahol
Krúdy a valóságos alakok mellé álomfigurákat teremt. Valóságos alakok
és álomfigurák: szétválaszthatatlanok a Krúdy életműben.
És még e
kötet írásaiban is – bármennyire hangsúlyozza Krúdy, hogy
emlékiratokat ír – a nagy vagy kis emberek arcképeiben a valóság jegyei az
elképzelttel keverednek. A torzulást mindig a jelenből való menekülés, a régi
magyar élet vonzása, annak idealizálása, a mindent megszépítő múlt varázsa
okozza.
Csak így
lehet megérteni Krúdy királyszemléletének idilli vonásait is. Saját korából
visszanézve néha még Ferenc József figurája is széppé nemesedik. Kis
remekléseket olvasunk Ferenc Józsefről, de olykor meghökkenünk: mintha egy meséskönyv lapjairól lépne
ki a szabójával beszélgető, patriarkális király; a megbántott Erzsébet királyné
után utazó gáláns férj; s a Schratt Katalinnal kártyázgató agg uralkodó, a
rózsák között pepecselő József főherceg. – De
egy fordulat, és fullánkos, csipkelődő szavait szórja. Az államfogoly úr a
börtönben írt Ferenc Józsefet dicsőítő könyvéért a sajtóügyek vezetője lesz.
„Cervantes és Ábrányi egyforma jutalomban részesültek. Kegyelmet kaptak attól,
akihez művüket adresszálták: a királyok tudnak megbocsátani is. – Csak annyi volt a különbség a két kegyelem
között, hogy Cervantest Madridban egy reggelen hátba rúgták a porkolábok, hogy
menjen tovább folytatni eddigi kóbor életét, míg Kornélunkat bérkocsi várta
(egy szép szőke művésznő társaságában), amely bérkocsi ifjabb Ábrányi Kornélt
Budára szállította a miniszterelnökségi palotába, ahol átvette a sajtóügyek
vezetését. Kiismerhetetlenek a könyvek hatásai.”
Ferenc
József temetéséről is az irónia hangján szól: „ – Elment anélkül, hogy
kinevezett volna hercegnek. – A véletlen folytán L. M. hírlapíró társammal
olyan helyre sodródtam a gyászszertartásnál, ahol öreg főhercegasszonyok
térdepeltek, és olyan gyászszegélyes kis zsebkendőcskébe sírtak, amelyek egy
ablakbetörés fölötti bánat szomorúságának befogadására is kicsinyek lettek
volna. Szőke varrólányok pirosló, éjszakázó szeme vaksin nézegetett felém a
fenséges asszonyok toalettjeiről.” – Többször emlegeti Ferenc Józsefet, mint a
48-i eseményeket követő „hóhérolások és börtönök” okozóját is. És milyen
kitűnően látja meg és villantja fel „Európa legelső gavallérjá”-ban a fukar
bécsi kispolgár tulajdonságait. Vagy a kofák, fiákeresek, hordárok lapjának –
az Extrablatt-nak olvasóját.
A XIX.
századon belül is legtündöklőbben 1848 eszméje ragyog, amely töretlenül él az
egész Krúdy-oeuvre-ben, és nagyon hangsúlyozottan ezekben az írásokban. Még
élnek a legendás öregek, még köztük van a legidősebb Krúdy Gyula, Komárom
várának egykori kapitánya, a soroksári úti Honvédmenház parancsnoka. Az író
öccse – Krúdy Péter – feljegyzése szerint: „Gyula
bátyámmal gyakran meglátogattuk a parancsnoki szobában félrecsapott sapkában
ülő, mindig füstölő kutyateremtettéző szikár öreget, ki a legnagyobb
szeretettel fogadott bennünket, és ilyen látogatások alkalmával néhány szép
mese elmondása után, csendeskésen az íróasztal fiókjából egy kis fekete
skatulyát elővevén, abból Garibaldi hős vérében áztatott, foszladozó
gyolcsocskát magasba emelve, a szent szabadság papjaként áldozott és áldoztatott.”
Remek
portrék keltik életre e kort, idézik Kossuth és Petőfi emlékét. (Győző, Magyarország legcsúnyább embere,
Kossuth fia, A Bach-huszár, Juliskák Juliskája, Az utolsó parancsnok). A
két nagyról mindig a legnagyobb meghatottsággal ír. Nevük a magyar függetlenség
eszméjével forrt össze. Amikor a „Szent Öreg” haláláról és Kossuth Ferenc
megérkezéséről ír – amely új erővel lobbantja fel a 48-as eszméket és
érzelmeket – a gyűlölt kiegyezés felé sújt: „Vonaglik a pesti aszfalt, amely
Tisza Kálmán cugos cipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmi
bolondságokból... nagy feszülések ropogtatják a magyarok vállain a komótossá
váló császárkabátokat...”
És a
miniatürfestők részletes pontosságával kidolgozott, remek Pichler Győző és
Kossuth Ferenc rajz iróniája is árulkodó. A szabadság zászlaját fontoskodó,
nyüzsgő, nagyképű hírlapírók s megalkuvó politikusok viszik tovább. Az író
fájdalma a könnyes-humorral megrajzolt, legidősebb Krúdy Gyula hangjából sír
fel: „Hát már nem lesz forradalom Magyarországon?”
Gyűjteményünk
nagy csoportját azok az írások képezik, amelyek történelmünk nagy pillanatait
és jelentős szereplőit hozzák életközelségbe. (Kossuth fia, Görgey, a visegrádi remete, Károlyi különös pályafutása.)
Hitelesek-e
ezek a portrék?
Károlyi
Mihályban a Párizsban élő, Pesten csak unatkozó, elegáns, francia szakállú,
monoklis arisztokratát látja, akit „ismeretlen erők” váratlanul röpítenek fel;
a „sors rejtélyessége”, hogy a nagybirtokos arisztokrata Kálkápolnán több ezer
holdas birtokát két mondatos „szónoklattal” a parasztoknak adja : „Ez eddig az
enyém volt, mától fogva maguknak adom!” Károlyi Mihály Krúdy megformálásában
csak különc arisztokrata, az író nem látja a benne működő és ráható erőket. De
megérzi a történelmi tény nagyszerűségét, és a fehérterror torzító
atmoszférájában is átforrósodnak emlékei: „Hiszen igaz, hogy az a vörösképű,
névnaptól, lakodalomtól korteskedéstől felhevült vidéki úr, aki most olyan
nagyon igyekszik azon, hogy Károlyi Mihály kezét elkaphassa: minden követválasztás
után változtat egyet a politikáján. Az a ravaszdi bérlő, az a homlokát ráncoló
üzletes, lingó-lengő boltos, nyugdíjasság felé lovagló hivatalnok, falusi
politikus, pap meg jegyző holnap is vivátot fog kiáltani valakinek – de mit csinálnak majd a nép egyszerű gyermekei a parasztok, akik
közé most azért megy el a földesuruk, hogy a birtokát közöttük szétossza? Vajon
ezek is olyan könnyen felejtik majd el az urat és ispánt az új úr és az új
ispán kedvéért?” A mindent beszennyező kor és 1918 emlékei alakítják ki ezt a
felemás Károlyi-portrét, amely vonzza és taszítja egyszerre.
Vagy
nézzük más portréját. – Sokat foglalkoztatta Podmaniczky Frigyes, a hosszúéletű
és legendás múlt századi gavallér alakja. Regényt is tervezett róla, Budapest vőlegénye címmel. Mikor tíz
kötetben megirt emlékiratait 1924-ben, születésének századik évfordulóján
felbontják, Krúdy is ott van. Ő nyitja fel a memoárokat, a múzeum igazgatója
jelenlétében. Kedvtelve nézegeti a rendberakott, szépen vágott lapokat, a
margóra írt szabószámlák pontosságáról is meggyőződik. Rendkívül felcsigázza
érdeklődésünket. De hiába vagyunk kíváncsiak. Krúdy hosszan és nagyon
mulatságosan értekezik a „kockás báró” kalapjairól, fej formájáról,
öltözetéről, szokásairól. Csak mintha megfeledkezett volna valamiről: az emlékiratokról. Vagy talán el sem
olvasta? Hitelességről tehát, olyan értelemben, hogy az ember mögött a művet is
érezzük, nem beszélhetünk. De talán ez kritika is Krúdy részéről. Fontos
Podmaniczky írói munkássága? A figura megelevenítése így is sikerült. Mostantól
kezdve úgy látjuk Podmaniczky alakját, ahogy akarta, és átéljük azt a
hangulatot, melyet felidézni kívánt.
Hangulatilag
tökéletes, és talán a valóságnak is megfelelő kép ott alakul ki, ahol csak a
figura érdekes, és ennél többel nem is kell adnia, a századvég Budapestjének
excentrikus vagy elesett alakjainak felidézésénél – legyen az a „hontalan”
Milán exkirály vagy a Petőfit kereső Pongrátz Béla.
Külön
csoport a szeretetre méltó, bogaras, de „pozitív” ködlovagoké, akiket – mint írja – „nem szabad elfelejteni”. És Krúdy itt is
remekel. Pár oldalas írások, de mennyi szín, hangulatteremtő erő, gazdag, finom
stílus és milyen élő figurák. Halvány pasztell színekkel, de mégis érzékletesen
varázsolja elénk Jósa Andrist, az ősmagyar emlékek kutatóját, Kanyurszky tanár
urat, a népdalok szerzőinek pontos ismerőjét, Mednyánszky Lászlót, a
,,csavargók mecénását”. Sok apró megfigyeléssel teszi elevenné, hitelessé
alakjukat.
Krúdy
realizmusa legjobban a dzsentri téma feldolgozásával kapcsolatosan közelíthető
meg. A dzsentrit előtte is és kortársai közül is sokan remekül ábrázolták
(Vajda János, Mikszáth, Ady, Kaffka Margit, Móricz), de Krúdy – miután túljutott a Mikszáth-hatás korszakán – mégis eredetit,
egyikhez sem hasonlítót, tanulságosat és hiteleset
tudott róla mondani. A „haláltáncát járó dzsentrit” festi, az állat nívójára
süllyedt embert, az életképtelen élősdit az ország testén, a művészi ábrázolás
igen széles skáláján.
Írásának
újdonsága a városi és a már teljesen földnélküli, csak származásukkal,
előnevükkel ékeskedő dzsentri figurák rajza. Csak e kötet írásaiban is micsoda
galéria és milyen irónia! Már a címek is: Kapy
Miklós, az angol király rokona és pesti pezsgőügynök, Az üvegszemű krakéler,
Sóhajda, az ország koldusa, Az ál W. báró. Csalók, szélhámosok, naplopók,
hamiskártyások világa, akik számára a szokványos megyei és tiszti ingyenélési
lehelőség is megszűnik. „Elkövetkezett az ideje annak, hogy a magyar
úriosztálynak figyelemmel kellett kísérni az alapítványi helyeket, fiainak a Ludovikában
– levitézlett tagjainak pedig Esterházy menedékhelyén.”
Senki úgy
nem tudja a nagy nyugalmú, nagyevő lustákat, a halállal megjelölteket, a már
csak gesztusaikban élő embereket festeni, mint ő. (Az igazi úriember, Kornél öröksége, Szücs Pátri, A legnagyobb hazai
verekedés, Gyertyaszentelő medvéje, A gyanús agár.)
A dzsentri
züllés irodalmi ábrázolásának gyakori formája a vadászó, úri passzióinak élő
dzsentri bemutatása. Ezen a szűk területen belül is új az a mód, ahogyan Krúdy
a teljes degeneráció állapotát mutatja be ember és állat viszonyában. Megszűnik
már virtus- és passzió-jellege. A gyanús
agár „hősei” már nem állatkedvelők, hanem szenvedélyük megszállottjai (vö.
Móricz Úri murijával: Csörgheő Csuli
lovaglása a kanon és a kospárbaj). És hol van már a Gyertyaszentelő medvéjének Halászy Bandija, a medvékkel, vadakkal
erős küzdelemben harcoló nemes urak világától. Ebből a zsánerképből – amely a kötet egyik legjobb írása – a nemesi kúriák
halálraítéltsége, lakóinak tunyasága, ostobasága, céltalan virtuskodása süt ki.
Az egész írást valami sajátos borongás hatja át: amely az álló elmosódott
figurák rajzában, a leírások egész sorában (a februári halotti táj, a hatszáz
holdas nádas felgyújtása, a nádas lakóinak kísérteties menekülése)
megnyilvánul. Az író tartózkodik mindenféle ítéletmondástól, de felesleges is
lenne, a történet önmagáért beszél. A téli nyírségi tájban – amelynek egészen művészi és ihletett leírását kapjuk – szánalmas bolha és hangyaként úgy mozognak az alakok, mint a Kivilágos kivirradtig figurái az Alföld
puha haván.
Ezekben az
írásokban Krúdy sokszor a nagy kortársakhoz, a kritikai realistákhoz is felér.
Végül hadd
mondjunk néhány szót a gyűjtemény szerkezetéről.
Krúdy
Gyula ezeket az írásokat 1925 és 1932 között írta. A tegnapok ködlovagjai és A
XIX. század vizitkártyái címmel. A két ciklus darabjai egyneműek – magyar
és Magyarországon tartózkodó külföldi kortársakról írt visszaemlékezések vagy
életképek –, így nem választottuk széjjel őket. Az írások
sorrendjében a tematikai azonosságot, nem pedig a keletkezésük idejét vettük
figyelembe.
A portrék
egy része megjelent könyv alakban, még az író életében 1925-ben, A tegnapok ködlovagjai címmel. – Az írói portrék közül néhányat közöli Kozocsa Sándor Krúdy Gyula írói arcképek című
válogatásában.
Kötelünk
anyagának több mint kétharmad része csak napilapokban jelent meg, könyv alakban
először itt hozzuk.
A
válogatást az az elv vezette, hogy Krúdy Gyula munkásságának ezt az igen vonzó,
de igen kevéssé ismeri területét minél sokoldalúbban mutassa be.
A tegnapok ködlovagjaiban megjeleni írások szövegét a kötetből vettük, a többit a
hírlapokból. Néhány nyilvánvaló tollhibát, sajtóhibát kijavítottunk.
Közöljük
gyűjteményünk anyagának bibliográfiai adatait.
GORDON
ETEL
AZ ÍRÁSOK
LELŐHELYE
Kossuth
fia. –
Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Jókai
barátja, a boldogtalan Rudolf királyfi. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)
A magyar
Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.”
(Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Esterházy,
Rothschild és a többi aranyemberek. – Megjelent: ,,A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925.
Tevan.)
Szemere
Miklós, de genere Huba, a magányos gavallér. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.”
(Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Görgey, a
visegrádi remete. –
Megjelent: Magyarság, 1926. június 6. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
A prímás. – Megjelent: Magyarság, 1926. október 17. „A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Ferenc
József barátnője. –
Megjelent: Magyarság, 1927. augusztus 14. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Aranygyapjú. – Megjelent: Magyarság, 1927. augusztus 28. „A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Károlyi
különös pályafutása. – Megjelent: ,,A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925.
Tevan.)
Hogyan
járta a walesi herceg az élet iskoláját Pesten. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.”
(Békéscsaba. 1925. Tevan.)
A pünkösdi
király, hontalan Milán exkirály Pesten. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Napóleon
herceg, bécsi biliárdművész. – Megjelent: Magyarság, 1927. február 13. „A XIX. század vizitkártyái”
c. ciklusában.
Jósa
Andris doktor, a honfoglaló magyarok atyafia. – Megjelent: Magyarság, 1926. május 30. „A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Kanyurszky
tanár úr. –
Megjelent: Magyarság, 1926. augusztus 29. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Vidliczkay,
az éjféli szónok. –
Megjelent: Magyarság, 1926. november 14. „A XIX. században vizitkártyái” c.
ciklusában.
Mednyánszky
László, a csavargók bárója. – Megjelent: Magyarság, 1926. december 5. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Győző,
Magyarország legcsúnyább embere. – Megjelent: Magyarság, 1927. február 6. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Esterházy-kastély. – Megjelent: Magyarság, 1927. február 20. „A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Aki a
magyar szent koronát elásta. – Megjelent: Magyarság, 1927. március 6. „A XIX. századi
vizitkártyái” c. ciklusában.
Sóhajda,
az ország koldusa. –-
Megjelent: Magyarság, 1927. július 3. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Szücs
Pátri, aki atyafiságban volt egész Magyarországgal. – Megjelent: Magyarság, 1927. november 27. „A
XIX. század vizitkártyai” c. ciklusában.
Istvánnapi
kalauz. –
Megjelent: Magyarság, 1928. augusztus 26. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Berzeviczy,
a királyné tisztje. –
Megjelent: Magyarság, 1928. november 11. november 18. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Péchy
Andor, vagy egy magyar illúzió. – Megjelent: Magyarság, 1928. szeptember 2. szeptember 9.
szeptember 16. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Juliskák
Juliskája. –
Megjelent: Magyarság, 1928. június 10. június 17. július 1. július 8. július
15. ,,A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Petőfi
Zoltán. –
Megjelent: Magyarság, 1926. november 21. „A XIX. század vizitkártyai” c.
ciklusában.
A szürke
Nyilasi, vagy egy késői történet Petőfi Zoltánról. – Megjelent: Magyarság, 1932. november 6.
(Felolvasta az író a rádióban 1932. november 1-én.)
Jókai
Mórnál, a füredi uradalomban. – Megjelent: Magyarság, 1927. március 27. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Blaháné
meséi. –
Megjelent: Magyarság, 1927. szeptember 11. ,,A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Toldi
éjszakája. –
Megjelent: Magyarság, 1928. április 1. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Beniczkyné
Bajza Lenke. –
Megjelent: Magyarság, 1926. szeptember 5. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Az
oroszlán Ábrányi. –
Megjelent: Magyarság, 1926. szeptember 12. ,,A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Podmaniczky,
az utolsó magyar Hon. – Megjelent: Magyarság, 1927. január 9. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Podmaniczky
Frigyes, a század legszabályosabb gavallérja. – Megjelent: Magyarság, 1929. március 17. ,,A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Rudnyánszky
Gyula, aki a magyar költők közül először járt Amerikában. – Megjelent: Magyarság, 1927. július 17. „A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Aki
Petőfit kereste Szibériában. – Megjelent: Magyarság, 1927. január 3. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Zempléni
Árpád, az utolsó romantikus költő. – Megjelent: Magyarság, 1927. december 4. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
A csínyes
Vay gróf, vagy az udvarház utolsó költője. – Megjelent: Magyarság, 1926. május 23. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
A vajda. – Megjelent: Magyarság, 1926. szeptember 26.
„A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
A
főszerkesztő. –
Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai”. (Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Mese a
varrógépről. –
Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Vidéki
éjszakák lovagja. –
Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)
Kapy
Miklós, az angol király rokona és pesti pezsgőügynök. – Megjelent: Magyarság, 1926. október 10. „A
XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Az ál W.
báró. –
Megjelent: Magyarság, 1927. július 24. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Nyíri
mese. –
Megjelent: Magyarság, 1927. október 9. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
A gyanús
agár. –
Megjelent: Magyarság, 1927. december 11. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Az első
magyar gavallér. –
Megjelent: Magyarság, 1928. január 1. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Az
üvegszemű krakéler. –
Megjelent: Magyarság, 1928, július 22. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában]
Ferbli. – Megjelent: Magyarság, 1928. július 29.
augusztus 5. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Kornél
öröksége. –
Megjelent: Magyarság, 1928. november 4. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Gyertyaszentelő
medvéje. –
Megjelent: Magyarság, 1929. február 2. február 17. február 24. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Az igazi
úriember. –
Megjelent: Magyarság, 1929. március 24. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
A
legnagyobb hazai verekedés. – Megjelent: Magyarság, 1929. június 23. június 29. „A XIX.
század vizitkártyái” c. ciklusában.
„Kérem a
kezét...” – Megjelent: Magyarság, 1929. május 12. május
19. május 26. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
Zsanétt
grófnő, a margitszigeti kísérlet. – Megjelent: Magyarság, 1930. szeptember 14.
Sobriék. – Megjelent: Magyarság, 1928. december 16.
december 25. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.
M. kir.
államfogoly úr Vácott. – Megjelent: Magyarság, 1926. július 11. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
Ferenc
József nihilistái. –
Megjelent: Magyarság, 1929. január 27. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Gracza
György, a történetírás mártírja. – Megjelent: Magyarság, 1929. május 5. „A XIX. század
vizitkártyái” c. ciklusában.
A
Bach-huszár. –
Megjelent: Magyarság, 1927. június 19. ,,A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
Az utolsó
parancsnok. –
Megjelent: Magyarság, 1928. december 2. „A XIX. század vizitkártyái” c.
ciklusában.
(A
tegnapok ködlovagjai. Válogatta, utószó, jegyzetek Gordon Etel.
Bp. 1961, Szépirodalmi Könyvkiadó. 619-628., 675-679. p.)