UTÓSZÓ

„Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, s állandóan a napidíjas és az úristen közözz libegő. Csak az látja meg, és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.” – Ady Endre írja ezeket a sorokat  A vörös postakocsi  megjelenésekor. Majd így folytatja – „Krúdy eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát.” Ez a pár sorba sűrített Ady-kritika telitalálat. Nem jellemző-e egy teljes írói oeuvre-re, egy írói magatartásra?

Nem feladatunk Krúdy életpályájának megrajzolása, de villantsuk fel életének főbb mozzanatait; pontosan igazolják Ady szellemes megállapítását.

Nagyszerű indulás. Még gimnazista, amikor első tárcacikkei vidéki lapokban – Nagyváradi Napló, Nyírvidék, Debreceni Ellenőr, Dongó – megjelennek. Tizenhat éves korában már első novelláskötetével tűnik fel. A huszonegy éves nyíregyházi ifjút már ott találjuk A Hét munkatársai között. Sokat tanul, olvas. Luxus szállodák és hónapos szobák lakója, félelmetes párbajozó, szerelmi kalandok hőse, Madame Louise úri nyilvánosházának törzsvendége. Ebben az élményekkel, kalandokkal zsúfolt életben mint természetes életszükséglet kielégítése jelentkezik az írás. Cikkek, novellák, majd regények áradatában tárja fel a két forradalommal terhes társadalom kuszaságának ráható benyomásait. S mivel az „égig nyúló gizgazok” között a magyar Ugar nem terem virágot, mindjobban befelé fordulva a „boldog” múltat idézi: nyírségi, felvidéki és Pest-Buda-i életének varázslatos emlékeit.

1933 májusában halt meg. Mé nem volt ötvenöt éves. Több mint százhúsz kötetet írt. Így jogosan mondhatta fáradt mosollyal halála előtt: „Többet körmöltem, mint Jókai”.

 

 

Gyűjteményünk egy soha el nem készült Krúdy emlékirat mozaikjait tartalmazza. Az irodalom perifériáján élő vándorköltőktől Ferenc Józsefig a kor jellegzetes figuráit varázsolja elénk: Szemere Miklóst és Péchy Andort; a walesi herceget és Milán exkirályt; Pichler Győzőt és Szűcs Pátrit; Vay Sándort és Bajza Lenkét; Kiss Józsefet és Ady Endrét; Petőfi Zoltánt és Szendrey Júliát; és a 48 emlékét őrző legendás nagyapát, az „utolsó parancsnok”-ot.

Írások, amelyek különösen alkalmasaknak látszanak arra, hogy belőlük kibontakozzék egy felelet arra a kérdésre, mit is jelent a sajátos Krúdy „realizmus”.

A világot, amelyben él: „... a soha ki nem pusztuló különcök, megszámlálhatatlan tömegű furcsa emberek, ál- és valódi bolondok, ezermesterek, találmányosok, svindlerek családjának” látja és láttatja. És bár ő is egyike a különcöknek, a „volt emberek”-nek, szerves része az általa ábrázolt világnak, belül van azon, szemléletében mégis gyakran észerevehető a kívülálló objektív látása művész volt.

Milyen elemekből tevődik össze ez az írói szemlélet?

A „XIX. század felejthetetlen illata” jelenti számára mindazt, ami eszményi, nemes, értékes. „A múlt hősi – a jelen érthetetlen.” A szembeállítás önmagába hordozza saját kora ürességének, embertelenségének, törpeségének elítélését. Múltba révedése a saját korával megbékélni nem tudó és nem akaró író menekülése, elvágyódása egy igazabb, tisztább világ után. De hogy kiábrándultságában csak a múltba tud menekülni, világnézeti bizonytalanságát, reménytelenségét is jelenti.

Mikor a jelenről ír, akkor is a múlt hangulatával enyhíti azt.

Milyen árulkodók Kiss Józsefhez írt sorai  A vörös postakocsi. „Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem.” És saját korát visszavetítve a múltba így lesz ez a pesti regény is – amelyet kora regényének szánt – ábrándba menekülés, ahol Krúdy a valóságos alakok  mellé  álomfigurákat  teremt. Valóságos alakok és álomfigurák: szétválaszthatatlanok a Krúdy életműben.

És még e kötet írásaiban is – bármennyire hangsúlyozza Krúdy, hogy emlékiratokat ír – a nagy vagy kis emberek arcképeiben a valóság jegyei az elképzelttel keverednek. A torzulást mindig a jelenből való menekülés, a régi magyar élet vonzása, annak idealizálása, a mindent megszépítő múlt varázsa okozza.

Csak így lehet megérteni Krúdy királyszemléletének idilli vonásait is. Saját korából visszanézve néha még Ferenc József figurája is széppé nemesedik. Kis remekléseket olvasunk Ferenc Józsefről, de olykor meghökkenünk: mintha egy meséskönyv lapjairól lépne ki a szabójával beszélgető, patriarkális király; a megbántott Erzsébet királyné után utazó gáláns férj; s a Schratt Katalinnal kártyázgató agg uralkodó, a rózsák között pepecselő József főherceg. – De egy fordulat, és fullánkos, csipkelődő szavait szórja. Az államfogoly úr a börtönben írt Ferenc Józsefet dicsőítő könyvéért a sajtóügyek vezetője lesz. „Cervantes és Ábrányi egyforma jutalomban részesültek. Kegyelmet kaptak attól, akihez művüket adresszálták: a királyok tudnak megbocsátani is. – Csak annyi volt a különbség a két kegyelem között, hogy Cervantest Madridban egy reggelen hátba rúgták a porkolábok, hogy menjen tovább folytatni eddigi kóbor életét, míg Kornélunkat bérkocsi várta (egy szép szőke művésznő társaságában), amely bérkocsi ifjabb Ábrányi Kornélt Budára szállította a miniszterelnökségi palotába, ahol átvette a sajtóügyek vezetését. Kiismerhetetlenek a könyvek hatásai.”

Ferenc József temetéséről is az irónia hangján szól: „ – Elment anélkül, hogy kinevezett volna hercegnek. – A véletlen folytán L. M. hírlapíró társammal olyan helyre sodródtam a gyászszertartásnál, ahol öreg főhercegasszonyok térdepeltek, és olyan gyászszegélyes kis zsebkendőcskébe sírtak, amelyek egy ablakbetörés fölötti bánat szomorúságának befogadására is kicsinyek lettek volna. Szőke varrólányok pirosló, éjszakázó szeme vaksin nézegetett felém a fenséges asszonyok toalettjeiről.” – Többször emlegeti Ferenc Józsefet, mint a 48-i eseményeket követő „hóhérolások és börtönök” okozóját is. És milyen kitűnően látja meg és villantja fel „Európa legelső gavallérjá”-ban a fukar bécsi kispolgár tulajdonságait. Vagy a kofák, fiákeresek, hordárok lapjának – az Extrablattnak olvasóját.

A XIX. századon belül is legtündöklőbben 1848 eszméje ragyog, amely töretlenül él az egész Krúdy-oeuvre-ben, és nagyon hangsúlyozottan ezekben az írásokban. Még élnek a legendás öregek, még köztük van a legidősebb Krúdy Gyula, Komárom várának egykori kapitánya, a soroksári úti Honvédmenház parancsnoka. Az író öccse – Krúdy Péter – feljegyzése szerint: „Gyula bátyámmal gyakran meglátogattuk a parancsnoki szobában félrecsapott sapkában ülő, mindig füstölő kutyateremtettéző szikár öreget, ki a legnagyobb szeretettel fogadott bennünket, és ilyen látogatások alkalmával néhány szép mese elmondása után, csendeskésen az íróasztal fiókjából egy kis fekete skatulyát elővevén, abból Garibaldi hős vérében áztatott, foszladozó gyolcsocskát magasba emelve, a szent szabadság papjaként áldozott és áldoztatott.”

Remek portrék keltik életre e kort, idézik Kossuth és Petőfi emlékét. (Győző, Magyarország legcsúnyább embere, Kossuth fia, A Bach-huszár, Juliskák Juliskája, Az utolsó parancsnok). A két nagyról mindig a legnagyobb meghatottsággal ír. Nevük a magyar függetlenség eszméjével forrt össze. Amikor a „Szent Öreg” haláláról és Kossuth Ferenc megérkezéséről ír – amely új erővel lobbantja fel a 48-as eszméket és érzelmeket – a gyűlölt kiegyezés felé sújt: „Vonaglik a pesti aszfalt, amely Tisza Kálmán cugos cipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmi bolondságokból... nagy feszülések ropogtatják a magyarok vállain a komótossá váló császárkabátokat...”

És a miniatürfestők részletes pontosságával kidolgozott, remek Pichler Győző és Kossuth Ferenc rajz iróniája is árulkodó. A szabadság zászlaját fontoskodó, nyüzsgő, nagyképű hírlapírók s megalkuvó politikusok viszik tovább. Az író fájdalma a könnyes-humorral megrajzolt, legidősebb Krúdy Gyula hangjából sír fel: „Hát már nem lesz forradalom Magyarországon?”

Gyűjteményünk nagy csoportját azok az írások képezik, amelyek történelmünk nagy pillanatait és jelentős szereplőit hozzák életközelségbe. (Kossuth fia, Görgey, a visegrádi remete, Károlyi különös pályafutása.)

Hitelesek-e ezek a portrék?

Károlyi Mihályban a Párizsban élő, Pesten csak unatkozó, elegáns, francia szakállú, monoklis arisztokratát látja, akit „ismeretlen erők” váratlanul röpítenek fel; a „sors rejtélyessége”, hogy a nagybirtokos arisztokrata Kálkápolnán több ezer holdas birtokát két mondatos „szónoklattal” a parasztoknak adja: „Ez eddig az enyém volt, mától fogva maguknak adom!” Károlyi Mihály Krúdy megformálásában csak különc arisztokrata, az író nem látja a benne működő és ráható erőket. De  megérzi  a történelmi tény nagyszerűségét, és a fehérterror torzító atmoszférájában is átforrósodnak emlékei: „Hiszen igaz, hogy az a vörösképű, névnaptól, lakodalomtól korteskedéstől felhevült vidéki úr, aki most olyan nagyon igyekszik azon, hogy Károlyi Mihály kezét elkaphassa: minden követválasztás után változtat egyet a politikáján. Az a ravaszdi bérlő, az a homlokát ráncoló üzletes, lingó-lengő boltos, nyugdíjasság felé lovagló hivatalnok, falusi politikus, pap meg jegyző holnap is vivátot fog kiáltani valakinek – de mit csinálnak majd a nép egyszerű gyermekei a parasztok, akik közé most azért megy el a földesuruk, hogy a birtokát közöttük szétossza? Vajon ezek is olyan könnyen felejtik majd el az urat és ispánt az új úr és az új ispán kedvéért?” A mindent beszennyező kor és 1918 emlékei alakítják ki ezt a felemás Károlyi-portrét, amely vonzza és taszítja egyszerre.

Vagy nézzük más portréját. – Sokat foglalkoztatta Podmaniczky Frigyes, a hosszúéletű és legendás múlt századi gavallér alakja. Regényt is tervezett róla, Budapest vőlegénye  címmel. Mikor tíz kötetben megírt emlékiratait 1924-ben, születésének századik évfordulóján felbontják, Krúdy is ott van. Ő nyitja fel a memoárokat, a múzeum igazgatója jelenlétében. Kedvtelve nézegeti a rendberakott, szépen vágott lapokat, a margóra írt szabószámlák pontosságáról is meggyőződik. Rendkívül felcsigázza érdeklődésünket. De hiába vagyunk kiváncsiak. Krúdy hosszan és nagyom mulatságosan értekezik a „kockás báró” kalapjairól, fejformájáról, öltözetéről, szokásairól. Csak mintha megfeledkezett volna valamiről: az  emlékiratokról. Vagy talán el sem olvasta? Hitelességről tehát, olyan értelemben, hogy az ember mögött a művet is érezzük, nem beszélhetünk. De talán ez kritika is Krúdy részéről. Fontos Podmaniczky írói munkássága? A figura megelevenítése így is sikerült. Mostantól kezdve úgy látjuk Podmaniczky alakját, ahogy akarta, és átéljük azt a hangulatot, melyet felidézni kívánt.

Hangulatilag tökéletes, és falán a valóságnak is megfelelő kép ott alakul ki, ahol csak a figura érdekes, és ennél többet nem is kell adnia, a századvég Budapestjének excentrikus vagy elesett alakjainak felidézésénél – legyen az a „hontalan” Milán exkirály vagy a Petőfit kereső Pongrátz Béla.

Külön csoport a szeretetre méltó, bogaras, de „pozitív” ködlovagoké, akiket – mint írja – „nem szabad elfelejfeni”. És Krúdy itt is remekel. Pár oldalas írások, de mennyi szín, hangulatteremtő erő, gazdag, finom stílus és milyen élő figurák. Halvány pasztell színekkel, de mégis érzékletesen varázsolja elénk Jósa Andrist, az ősmagyar emlékek kutatóját, Kanyurszky tanár urat, a népdalok szerzőienek pontos ismerőjét, Mednyánszky Lászlót, a „csavargók mecénását”. Sok apró megfigyeléssel teszi elevenné, hitelessé alakjukat.

Krúdy realizmusa legjobban a dzsentri téma feldolgozásával kapcsolatosan közelíthető meg. A dzsentrit előtte is és kortársai közül is sokan remekül ábrázolták (Vajda János, Mikszáth, Ady, Kaffka Margit, Móricz), de Krúdy – miután túljutott a Mikszáth-hatás korszakán – mégis eredetit, egyikhez sem hasonlítót, tanulságosat és hiteleset tudott róla mondani. A „haláltáncát járó dzsentrit” festi, az állat nívójára süllyedt embert, az életképtelen élősdit az ország testén, a művészi ábrázolás igen széles skáláján.

Írásának újdonsága a városi és a már teljesen földnélküli, csak származásukkal, előnevükkel ékeskedő dzsentri figurák rajza. Csak e kötet írásaiban is micsoda galéria és milyen irónia! Már a címek is: Kapy Miklós, az angol király rokona  és pesti pezsgőügynök, Az üvegszemű krakéler, Sóhajda, az ország koldusa, Az ál W. báró. Csalók, szélhámosok, naplopók, hamiskártyások világa, akik számára a szokványos megyei és tiszti ingyenélési lehetőség is megszűnik. „Elkövetkezett az ideje annak, hogy a magyar úriosztálynak figyelemmel kellett kísérni az alapítványi helyeket, fiainak a Ludovikában – levitézlett tagjainak pedig Esterházy menedékhelyén.”

Senki úgy nem tudja a nagy nyugalmú, nagyevő lustákat, a halállal megjelölteket, a már csak gesztusaikban élő embereket festeni, mint ő. (Az igazi úriember, Kornél öröksége, Szücs Pátri, A legnagyobb hazai verekedés, Gyertyaszentelő medvéje, A gyanús agár.)

A dzsentri züllés irodalmi ábrázolásának gyakori formája a vadászó, úri passzióinak élő dzsentri bemutatása. Ezen a szűk területen belül is új az a mód, ahogyan Krúdy a teljes degeneráció állapotát mutatja be ember és állat viszonyában. Megszűnik már virtus- és passziójellege. A gyanús agár „hősei” már nem állatkedvelők, hanem szenvedélyük megszállottjai (vö. Móricz  Úri murijával: Csörgheő Csuli lovaglása a kanon és a kospárbaj). És hol van már a  Gyertyaszentelő medvéjének Halászy Bandija, a medvékkel, vadakkal erős küzdelemben harcoló nemes urak világától. Ebből a zsánerképből – amely a kötet egyik legjobb írása – a nemesi kúriák halálraítéltsége, lakóinak tunyasága, ostobasága, céltalan virtuskodása süt ki. Az egész írást valami sajátos borongás hatja át: amely az álló elmosódott figurák rajzában, a leírások egész sorában (a februári halotti táj, a hatszáz holdas nádas felgyújtása, a nádas lakóinak kísérteties menekülése) megnyilvánul. Az író tartózkodik mindenféle ítéletmondástól, de felesleges is lenne, a történet önmagáért beszél. A téli tájban – amelynek egészen művészi és ihletett leírását kapjuk – szánalmas bolha és hangyaként úgy mozognak az alakok, mint a  Kivilágos kivirradtig  figurái az Alföld puha haván.

Ezekben az írásokban Krúdy sokszor a nagy kortársakhoz, a kritikai realistákhoz is felér.

 

 

Végül hadd mondjunk néhány szót a gyűjtemény szerkezetéről.

Krúdy Gyula ezeket az írásokat 1925 és 1932 között írta  A tegnapok ködlovagjai és A XIX. század vizitkártyái  címnel. A két ciklus darabjai egyneműek – magyar és Magyarországon tartózkodó külföldi kortársakról írt visszaemlékezések vagy életképek -, így nem választottuk széjjel őket. Az írások sorrendjében a tematikai azonosságot, nem pedig a keletkezésük idejét vettük figyelembe.

A portrék egy része megjelent könyv alakban, még az író életében 1925-ben,  A tegnapok ködlovagjai címmel. – Az írói portrék közül néhányat közölt Kozocsa Sándor  Krúdy Gyula írói arcképek című válogatásában.

Kötetünk anyagának több mint kétharmad része csak napilapokban jelent meg, könyv alakban először itt hozzuk.

A válogatást az az elv vezette, hogy Krúdy Gyula munkásságának ezt az igen vonzó, de igen kevéssé ismert területét minél sokoldalúbban mutassa be.

A tegnapok ködlovagjaiban megjelent írások szövegét a kötetből vettük, a többit a hírlapokból. Néhány nyilvánvaló tollhibát, sajtóhibát kijavítottunk.

Közöljük gyűjteményünk anyagának bibliográfiai adatait.

GORDON ETEL

AZ ÍRÁSOK LELŐHELYE

Kossuth fia. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Jókai barátja, a boldogtalan Rudolf királyfi. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Esterházy, Rothschild és a többi aranyemberek. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Szemere Miklós, de genere Huba, a magányos gavallér. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Görgey, a visegrádi remete. – Megjelent: Magyarság, 1926. június 6. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A prímás. – Megjelent: Magyarság, 1926. október 17. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Ferenc József barátnője. – Megjelent: Magyarság, 1927. augusztus 14. „A XIX, század vizitkártyái” c. ciklusában.

Aranygyapjú. – Megjelent: Magyarság, 1927. augusztus 28. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Károlyi különös pályafutása. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Hogyan járta a walesi herceg az élet iskoláját Pesten. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

A pünkösdi király, hontalan Milán exkirály Pesten. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Napóleon herceg, bécsi biliárdművész. – Megjelent: Magyarság, 1927. február 13. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Jósa Andris doktor, a honfoglaló magyarok atyafia. – Megjelent: Magyarság, 1926. május 30. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Kanyurszky tanár úr. – Megjelent: Magyarság, 1926. augusztus 29. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Vidliczkay, az éjféli szónok. – Megjelent: Magyarság, 1926, november 14. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Mednyánszky László, a csavargók bárója. – Megjelent: Magyarság, 1926. december 5. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Győző, Magyarország legcsúnyább embere. – Megjelent: Magyarság, 1927. február 6. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Esterházy-kastély. – Megjelent: Magyarság, 1927. február 20. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Aki a magyar szent koronát elásta. – Megjelent: Magyarság, 1927. március 6. „A XIX. századi vizitkártyái” c. ciklusában.

Sóhajda, az ország koldusa. – Megjelent: Magyarság, 1927. július 3. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Szücs Pátri, aki atyafiságban volt egész Magyarországgal. – Megjelent: Magyarság, 1927. november 27. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Istvánnapi kalauz. – Megjelent: Magyarság, 1928. augusztus 26. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Berzeviczy, a királyné tisztje. – Megjelent: Magyarság, 1928. november 11. november 18. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Péchy Andor, vagy egy magyar illúzió. – Megjelent: Magyarság, 1928. szeptember 2. szeptember 9. szeptember 16. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Juliskák Juliskája. – Megjelent: Magyarság, 1928. június 10. június 17. július 1. július 8. július 15. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Petőfi Zoltán. – Megjelent: Magyarság, 1926. november 21. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A szürke Nyilasi, vagy egy késői történet Petőfi Zoltánról. – Megjelent: Magyarság, 1932. november 6. (Felolvasta az író a rádióban 1932. november 1-én.)

Jókai Mórnál, a füredi uradalomban. – Megjelent: Magyarság, 1927. március 27. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Blaháné meséi. – Megjelent: Magyarság, 1927. szeptember 11. „A XIX, század vizitkártyái” c. ciklusában.

Toldi éjszakája. – Megjelent: Magyarság, 1928. április 1. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Beniczkyné Bajza Lenke. – Megjelent: Magyarság, 1926. szeptember 5. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Az oroszlán Ábrányi. – Megjelent: Magyarság, 1926. szeptember 12. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Podmaniczky, az utolsó magyar lion. – Megjelent: Magyarság, 1927. január 9. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Podmaniczky Frigyes, a század legszabályosabb gavallérja. – Megjelent: Magyarság, 1920. március 17. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Rudnyánszky Gyula, aki a magyar költők közül először járt Amerikában. – Megjelent: Magyarság, 1927. július 17. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Aki Petőfit kereste Szibériában. – Megjelent: Magyarság, 1927. január 3. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Zempléni Árpád, az utolsó romantikus költő. – Megjelent: Magyarság, 1927. december 4. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A csínyes Vay gróf, vagy az udvarház utolsó költője. – Megjelent: Magyarság, 1926. május 23. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A vajda. – Megjelent: Magyarság, 1926. szeptember 26. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A főszerkesztő. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai”. (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Mese a varrógépről. – Megjelent: „A tegnapok ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Vidéki éjszakák lovagja. – Megjelent: „A tegnapoly ködlovagjai.” (Békéscsaba. 1925. Tevan.)

Kapy Miklós, az angol király rokona és pesti pezsgőügynök. – Megjelent: Magyarság, 1926. október 10. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Az ál W. báró. – Megjelent: Magyarság, 1927. július 24. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Nyíri mese. – Megjelent: Magyarság, 1927. október 9. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A gyanús agár. – Megjelent: Magyarság, 1927. december 11. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Az első magyar gavallér. – Megjelent: Magyarság, 1928. január 1. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Az üvegszemű krakéler. – Megjelent: Magyarság, 1928 július 22. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Ferbli. – Megjelent: Magyarság, 1928. július 29. augusztus 5. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Kornél öröksége. – Megjelent: Magyarság, 1928. november 4. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Gyertyaszentelő medvéje. – Megjelent: Magyarság, 1929. február 2. február 17. február 24. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Az igazi úriember. – Megjelent: Magyarság, 1929. március 24. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A legnagyobb hazai verekedés. – Megjelent: Magyarság, 1929. június 23. június 29. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

„Kérem a kezét...” – Megjelent: Magyarság, 1929. május 12. május 19. május 26. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Zsanétt grófnő, a margitszigeti kísértet. – Megjelent: Magyarság, 1930. szeptember 14.

Sobriék. – Megjelent: Magyarság, 1928. december 16. december 25. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

M. kir. államfogoly úr Vácott. – Megjelent: Magyarság, 1926. július 11. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Ferenc József nihilistái. – Megjelent: Magyarság, 1929. január 27. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Gracza György, a történetírás mártírja. – Megjelent: Magyarság, 1929. május 5. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

A Bach-huszár. – Megjelent: Magyarság, 1927. június 19. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

Az utolsó parancsnok. – Megjelent: Magyarság, 1928. december 2. „A XIX. század vizitkártyái” c. ciklusában.

 (A tegnapok ködlovagjai.
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. 619-679. p.)