A valóság költészete

Krúdy Gyulában hosszú ideig csak a nagy mesélőt láttuk, aki valami fájdalmas nosztalgiával vágyódik vissza a múltba. Ezt a Krúdyt sokszor unalmasnak tartattuk és egyes könyveit határozottan gyönge írásnak éreztük. Olyan írónak tűnt fel, mint aki állandóan, monoton hangon ismétli önmagát és például a „Francia kastély”, a „Napraforgó”, a „Vörös postakocsi”, de még „Szindbád a hajós” is formában, tartalomban majdnem egyazon változatai novelláinak, kis tárcáinak, amelyeknek az alakjai sem nagyon különböznek egymástól.

Ez a kép azonban az elmúlt években megváltozott. Most is láthatjuk Krúdy fogyatékosságait. Azt, hogy nem kellő tudatossággal, nem ökonómiával alkotott és hogy írásain nyoma sincs a szépmíves keze gondosságának. Elvetéltnek látszanak ezek az írások, talán azért, mert Krúdy bohém, kocsmázó életében nem is tűzött maga elé igényes feladatokat; de ugyanakkor azt is egyre bizonyosabban érezzük, hogy az élet egyes vonatkozásaiban mindinkább hasonulni kezd írásai belső lényegéhez és Krúdy egyike a „legaktuálisabb” magyar íróknak.

Sem a novelláinak, sem regényeinek, amelyek alapjában véve nem novellák és nem regények, nincs külső cselekményük. Regényeiben nincsenek a nagy epikus írások értelmében jellemfejlődések és novelláiban nincsenek a klasszikus novella értelmezésében olyan összefogott helyzetek, amelyek utalnának az emberek múltjára és előre a jövőjükre. A mese, amelynek szálait oly finoman szőtte, nem is mese. Nincs benne csoda, nincs benne semmi földöntúli, hiányzik belőle az elbűvölő kaland.

Valaki megeszik egy tál főtt húst, egy asszonyban megrezdül valami, a Nyírségben szerelmet vallanak, Szindbád elmegy egy régi táncterembe, vagy valamelyik poprádi kocsmába. Ezekben az írásokban ennyi, vagy még ennyi sem történik. Az író van jelen a sorok között, akinek az olvasó felé áradó különös állapotát, érzésvilágát hittük sokáig az emlék varázsának; mintha Krúdy irodalma a múlt bús, álmodozó hangú visszazengése lenne a jelenbe, s mintha Krúdy reménytelenül vágyódnék vissza a múltba. A kísértetként visszajáró emlékek miatt úgy látszott, hogy Krúdy világa is csak hangulat, mint Reviczkyé, vagy, hogy az élet csak álom, mint azt Calderon vallotta.

S így szinte joggal állította a világháború utáni irodalomtörténet, hogy Krúdy megelőzte Huxleyt, Virginia Woolfot és Proustot is. Mert az álomban és az emlékek hangulatában felvillanó emlékezések például megváltoztatják az események sorrendjét. Távoli események összeolvadnak a jelennel, vagy a jövővel s az egymásmellé társított emlékképek újakat indítanak el. A konkrét időfogalom meglazul s a lapok, az órák, az évek új értelmezésükben jelennek meg.

Mindez bizonyosan igaz. De Krúdynak alapjában véve nincsenek emlékei. Az emlék nála szinte optikai csalódás. Az író ugyan minden vágyát, reményét úgy állítja be, mintha azok valamikor beteljesedtek volna, mégis, amikor azt olvassuk, hogy Szindbád felkeresi az öreg poprádi kocsmát, ahol valaha jó bort ivott, rögtön érezzük, valami történt az íróval, amiért ezt a kocsmát most újra felkereste. Érezzük, valamit keres az életben, valami megragadja őt a napokban - és ekkor látnunk kell, hogy nem az emlék, hanem a jelen bizonytalansága nyugtalanítja őt.

Az emlék felidézése megnyugtat. Krúdy nyugtalan világa messze van Proust varázslatától. Proust az emlékképek felidézésétől megittasultan, tényleg nem időbeli sorrendjükben mondja el az eseményeket. Hanem úgy, ahogyan az egyik emlék felidéz egy időben távoli, de lényegében hasonló eseményt. Ez a lüktető képzettársítás Proustnál végeredményben emlékekben feloldódó epika lesz. Úgy hat, mint valami széles, nagy, bővizű folyam méltóságteljes hömpölygése. Mert Proust valóban megtörtént eseményekre emlékezik.

Ami Krúdynál emléknek és az emlékképek társításának formájaként hat, az sajátos lírájából adódik. Ez a borongós, fanyar, kissé csúfolódó, kissé arisztokratikusan fölényes és mégis elérzékenyülő líra, amely mint finom, jóillatú köd beborítja írásait, különös lebegés érzetét árasztja maga körül.

Lebegés a dolgok között és felett úgy, mintha egy ember el akarna szabadulni földtől és nem akarna feljutni az égbe. S így minden, amiről ír, olyan áttetsző, mintha mennyei távlatokat nyitna meg. S mégis, mintha súlyuk is volna, mert nem tudnak teljesen elszakadni világuktól. Az embereknek, a tárgyaknak, a természetnek, a cselekedeteknek, az érzelmeknek csak a körvonalai látszanak. Ennyiben bizonyosak; de nem érvényesek rájuk a nehézkedés, illetve a vonzás természettörvényei, fizikai idővel nem határozhatók meg és egymáshoz való viszonyuk nem határolható el élesen. Ennyiben bizonytalanok. A lebegésben meglazulnak a kötelékek s összemosódnak a cselekedetek. Valóban, ezzel új időérzetet keltenek fel bennünk. Mert túllépnek a fizikai időn és téren, anélkül azonban, hogy kiszakadnának a világból. Ember, tárgy, természet, étel, ital, szerelem, bánat, öröm, minden feloldódik s szinte összemosódik lírájában. De a néha oroszosan komorhangú, ellágyuló Krúdy sohasem irreális, sohasem misztikus és sohasem szertelen. Ezekben hasonlít a modern európai írókhoz és ezekben különbözik is el tőlük, akik formailag zártabbak, mondanivalóikban talán határozottabbak nála; de belső átélésben és szemléletben, Proustot kivéve, eszközeikben kevésbé mértéktartók; s inkább tudatosan okosak, érzéseiket gondolatok útján közlik, ellentétben Krúdyval, aki sohasem alakítja át líraiságát.

Krúdynak az írás volt legközvetlenebb megnyilatkozása. Nem válogatott és nem rendszerezett; de ebben a kissé könnyelműnek és felelőtlennek látszó írásmódban, amelynek értékeit csak elmélyült beleéléssel vehetjük észre, ki akarta mondani azt, ami jelen van életünkben, meghatározza sorsunkat, de ami szavakkal sohasem fejezhető ki teljes valóságában. A lebegés érzete valami mély megrendülésre mutatott, amely Krúdyi korának egyik legsajátosabb jellemvonása volt.

Lehet, hogy Krúdy távolabbi és közelebbi elődöktől örökölte ezt a megrendülést. Utalásaiból határozatlanul s mégis úgy tűnik, mintha apja, nagyapja mélyen összeforrottak volna az 1848-as évek eseményeivel, a magyar szabadságharc eszményeivel. S amikor az események az ő elképzelésük és érzelemviláguk ellenére alakultak és az ideálok nem úgy váltak valóra, ahogyan azt ők önmagukban megélték, elvesztették lábuk alól a talajt. Nem annyira fizikailag, mint inkább lelkileg, valahol mélyen az érzelmek és gondolatok szövevényes világában. Nemzedékek élete elkülönül egymástól; de az idegekben, a lélekben, és gondolatok felszíne alatt tovább élhetnek valamilyen megrázó élmény nyomai. S ma, úgy látszik, ezek a nyomok vannak jelen Krúdy érzelemvilágában is, ha ténylegesen nem is onnét indultak el, ahonnét eredni látszanak.

Ez a világ a biztonságérzetében megrendült akkori kor emberének a világa, amelyben valóban minden levegővé vált. S az élet is úgy tűnt fel, mint Krúdy írásaiban a nyírségi vándor szemében az őszi táj, amelyről elköltöztek a fecskék, a gólyák, a vadludak. És elköltözött maga a természet is és csak a felborzolt vadvizek s a szélben elmosódó zörgő csontú fatörzsek maradtak itt, amelyek alig láthatóan rajzolódtak a puha, szürke ködbe. S mintha ezen a tájon lebegne az ember, a materiális terhek súlya és az összekuszálódott évek terhei alatt. Mert kilendült gondolkodásának, kapcsolatainak és viszonylatainak biztosnak hitt fedezékei mögül s hasonlatos lett az, alvajáróhoz, s él, de nem érzi lába alatt a talajt. Aki hall és lát, de semmit sem talál rendben. Mert a dolgok elmozdultak, de még nem találták meg új helyüket. Lebegnek az ég és a föld között. S éppen ezért olyan súlyos minden, mert látszólag minden súlytalanná vált.

Ennek a korszerű érzésállapotnak volt a kifejezője a magyar irodalomban Krúdy Gyula, aki a valóság költője s európai viszonylatban, a háborúutáni európai irodalom előfutára volt. Nem foglalkozott társadalmi kérdésekkel, de sajátos költészetében elmondta, amit ezekről a kérdésekről egyéniségének megfelelően korszerűen elmondhatott.

Gró Lajos

(Népszava, 1941/27. /február 2./ 5-6. p.)