BESZÉDES SZOBROK KÖZÖTT...

 

Azt hallottam, hogy Gyenes Tamás mostanában művészportrékat ké­szít. Kíváncsi lettem, vajon hogyan látja, hogyan jeleníti meg egy kép­zőművész azoknak az alakját és egyéniségét, akiket elsősorban mű­veiken keresztül ismerünk.

A Százados úti Művésztelep nagyablakos, kissé hideg műtermébe lép­ve, érdekes világ tárul elém. Pár nagyobb méretű kompozíción kívül mindenfelől gipszbeöntött emberi fejek néztek le rám és a műterem közepén még nedves ruhába kötött agyagfejek körvonalai bontakoz­tak ki.

Gyenes Tamás elmondta, hogy művészi munkájának új periódusá­hoz érkezett, „a portrékhoz fordult, az emberi nagyság izgatja”. Azt ku­tatja, hogyan ölt látható formát az emberi vagy művészi nagyság. És sorban megmutatta e korszak ér­dekes dokumentumait. Szeretnék legalább néhányról beszámolni.

Elsőnek említem meg, mert idő­rendben is első: Radnóti Miklós portréját, amelyért a művész 1956- ban Munkácsy-díjat kapott. Ezt a szobrot a Népművelési Minisztérium meg is vásárolta. Tiszta vonások, meglepően élő tekintet jellemzi a portrét, gondolkodás, kultúra, egy nehéz sors nyomai vegyülnek ben­ne valami kisfiús szomorúsággal, ami számunkra még emberibbé teszi.

 

Radnóti Miklós

Krúdy Gyula

 

Más hangulatot áraszt és megol­dásában is egészen más Krúdy Gyula mellszobra. A vállradobott köpeny, a gomblyukban meghervadt virág, a puha csokornyakkendő együtt ad­ják azt a légkört, amely életében is kísérte jellegzetes alakját. Arcán gúnyoros mosoly, egy kis keserűség és az a levendulaillatú fölény, amellyel lenézte korát, hogy egy magaalkotta világba meneküljön.

Még agyagban láttam Albert Schweitzer portréját, akiben a művész elsősorban emberi nagyságot és a hallatlan alkotóerőt akarta kife­jezni. Egy olyan embert, akit a mű­vész és tudós találkozása az aktív humanistával korunk egyik legérde­kesebb emberévé tett.

A legfrissebb alkotásról is lekerült a nedves ruha, s Händel barokk-parókás feje elevenedett meg előt­tem. Ez nemcsak egy szokásos kife­jezés: valóban megelevenedett. Így képzeltem, így élt bennem a nagy zeneszerző arca.

Ott láttam a műteremben sok más között Kőműves Sándor, Pór Ber­talan, Tornyai János mellszobrát is. Én láttam. És ki látja még? Tor­nyai János szobrát Hódmezővásár­helyen felállították. De a többit ki­nek csinálta Gyenes Tamás?

Csendesen, türelmesen állnak a szobrok a műteremben. Örülök, hogy láttam őket. Okosabb lettem tőlük. Gazdagabb. És amikor kiléptem az ajtón és lassan végigballagtam a Művésztelep kis utcáján, elhatároz­tam: megteszek annyit, amennyi tő­lem telik azért, hogy ezek a szob­rok rajtam kívül még sok embert tehessenek okosabbá és gazdagabbá. Remélem, sikerül.

Győrfi Gizella

 

(Élet és Irodalom, 1957/19. /november 8./ 4. p.)