Van valahol Óbudán, a Mókus utca ferdesüvegű földszintes házai között egy kis vendéglő, ahová még Krúdy Gyula járt barátaival hajdanán, s ahová, ha betéved napjaink vándora (betévedni még csak könnyű, de helyet találni annál nehezebb) a panaszkönyv német, török, lengyel, magyar nyelvű tanúsága szerint („Ilyen hangulatban még sosem voltam, istenigazában jól éreztük magunkat, mert nagyszerű a vezető, a konyha, a zene, meg a kiszolgálás”ilyen bejegyzések olvashatók benne) a szürke hétköznapokon is szilveszteri hangulatot talál. Negyven éve van a „szakmában a két pincér (Krug Béla és Zanati Imre), ismerik már: ki kezdi sörrel, ki feketével, kinek a csípősebb, kinek a szelídebb halászlé a gusztusa. A srammli (van benne egy német, és egy magyar „szakos” prímás) kérés nélkül zendít rá a vendég kedvenc nótájára, amelynek hangja mellett oly jó a fiatalságra visszaemlékezni, oly jó a jövőről álmodozni... „Kiváló dolgozó” kitüntetése van itt a vezetőnek (Kocsis Bélának), a két öreg pincérnek, a szakinéninek (Szloboda Istvánnénak)pedig egy újfajta kitüntetést kellett volna a számukra kitalálni: „A kiváló hangulat megteremtésének mesterei” címűt.

 

 

 

Emelkedik a hangulat,

Valamit súgok magának...

Ízlik-e a főztöm? –
vizsgálja a szakinéni.

 

 

(Szöveg: György István,
Foto: Rév Miklós.)

 

(Népszabadság, 1958/12. /január 15./ 8. p.)