Szindbádi szerelmek

Beszélgetés Huszárik Zoltánnal

Ideges, nyúlánk. Beront a lakásba, nem áll meg az előszobában, végignézi a falukon a képeket, puhabarna, karcsú felöltőben, aztán áll a szoba közepén. Még nem járt ebben a lakásban – más lakásokban járt, ahol laktam. Nem vagyok férfi-párti, mégis azt érzem megint, a szoba közepén – szeretnivaló. Másoknak is.

Gyors, de könnyed, olyan, mint egy ragadozó. Mindig vár. Ahogy aztán dió­barna, spriccelt pulóverében ül, nem fecsegünk, nem tudunk fecsegni, belevág, mint­ha régi témát folytatnánk. Sok év óta ismerem, barátom, alig találkozunk, nincs rendszerességünk, de egymás szájából kapkodjuk a mondatokat.

– Az ismeretlent keresem, csak az ismeretlen nyugtat meg.

Ül, várakozik. Nyugalmasan és robbanásszerűen. A cigarettát ideges újakkal halássza elő a zsebéből – nem elegáns – több annál, valódi. Polipmozgással szívja a cigarettát, a kilebegő füst után is utánanyúl az ajkaival, mintha külön élőlények len­nének. Él, ezerszeresen.

– Nem tudom, mit nem értenek ezen az emberek? Vagy csak a szakma tetteti magát? Nem érdekes, de a Szindbádot először a 2-es kategóriába sorolták, aztán nagy harcok árán lett 1-es. Persze, 1/C-s (harmadik fokozat) – merthogy szép, szép, de nem társadalmi. Ismered ezt az utólagos osztályozást a filmszakmában, persze ez pénzzel is jár. Hát, legyen. A legtöbbjük holtig ismétli kis és állandó tapasztalatait. Én a tapasztalatlanságomból élek. A múltkor azt kérdezte egy újságíró, mivel akarok a közeljövőben foglalkozni? Ismered a kérdéseiket, mik a tervei stb? Azt mondtam, önismerettel. Azzal szeretnék foglalkozni. Ezzel az ismeretlen emberrel, aki itt ül – nevet, kedvességével vicsorítva, fogai kiugranak -, vibrál.

Az asszonyok félrebillent fejjel figyelik, hallgatják kíváncsian. Az jut eszembe, hogy szeretve sem ismerjük egymást. Se így, se úgy. Rohamosan beszélünk, rohamoz­va, mintha nem volna elég életidőnk, égési anyagunk. Nemzetről, a modern költészet­ről, félszavakkal, mégis azt érzem, csak a lényegről lehet mindig, minden témában beszélni. Kihagyjuk asszonyainkat. A kis szobába megyünk, rögtön Beckettet választ­ja, aki indiános rézfejével hatvanhárom éves fényképéről néz halálosan szuggeráló szemével Hemingway és Dosztojevszkij közül.

– A század legnagyobb költője.

– Na, ja. – Mit mondhatnék?

A fél-diványra fekszik, mondja a magáét.

– A konzekvensen fölismert tapasztalatokkal mit kezdhetek? Építsek történe­teket, melyekbe a jelenidő sakk-mintáit zsúfolom? Teszik ezt elegen a maguk dicső­ségére. Nagy kár, hogy nem akarják megérteni: nem a társadalmivá konstruált tör­ténetek teszik, hogy közösségi, emberi egy film, egy mű – vagy sem. Társadalmi fel­hangokat keresnek a filmben. Piccard a tenger mélyére száll, a tengeralatti jövőért. Az emberiség a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkeznek a mellettük élő ember lelkéről. Pedig ez a leglényegesebb. Nem a gyár élete, hanem az ember találkozása a másik emberrel, önmagával. Két ember szerelmi telefonbeszélge­tése nem vész el – szétsugárzik és hat az időben, a lélekben. Mi ennek a mértéke? A lueszes Adyt, aki roncsolódó szívvel és gerinccel írta szerelmi verseit, sokan káro­molták. Ez a vérbajos költészet a maga emberi tragédiájában mégis milliók áhítatos szerelmét sugározta. Olyan egy-egy verse, mint valami vallásos olajnyomat, rajta van a naivitás bája.

Belém szúr a magánya, a magányom. Vagy két éve, egy éjjel négy órakor a Dob utca sarkán találkoztunk. Rögtön egyirányba indultunk, inni valamit, sürgősen be­szélni. Vágtattunk az utcákon, hadonászva. A Belvárosi zárva. A kiskocsmák zárva.

A lakások zárva. Ma is látom, az egyik szálló üvegajtaján át magyaráz ziláltan a takarítónőnek, hogy csak egy fél órára leülünk a hallban, nem zavarunk... „Nem lehet semmit se kapni.” – mondta a takarítónő és elment a szerszámaival.

– A szerelem totalitást ad. Lényegi és nem egyszerűen használati vagy ismereti állapot. Ismeretlen állapot, melyben többet tudunk meg, mint az ismerős állapotok­ban. Az orgazmus torlódó pillanatában időtlenül igazi és derűs végtelen úszik. A sze­relem a legegészségesebb morfium. Hiába vádolták Csáth Gézát, hogy morfiumot fecskendez magába – ötezer évet élt át néhány milligramm morfiummal. A szerelem­ben milliók igaza és morfiuma – valódi belső végtelen ég. Biológiailag hitelesített végtelen...

A kis zöld asztalon levő Negrokért nyúl, bedob kettőt a szájába, türelmetlenül rágja.

– Valami mohó szabadság-igény él két ember találkozásában... Az újrakezdés szabadsága, a teremtésé... Nem egyszerűen testi mivoltában, hanem a csoda, a lehe­tőség föltalálásában... Szegény Devecserit nem tartottam jó költőnek, de a Hasfelmetszés előnyeinek pőre őszinteségét kamasz-borzadással olvastam... Polygámia. Nem a sokszerűség a lényege, hanem az indulás, a szerelem naivitása... két ember ismeret­lenből közeledése, az érzékszervek spontaneitása, tisztasága...

Fölugrik, nyúlánk pulóverében olyan, mint egy hívő jaguár. Türelmetlen, igazi.

– Ádám és Évává válik a szerelmes... Az ügyetlen mozdulatokban titokzatosan földereng az együtt-tervezés gyönyörűsége... A kereső érzékszervekben a „lakjuk be a földet” egyszerű és mámorító kedvessége... Együtt... Együtt lélegezni, terem­teni, lábadozni... létre kelek, létre kel ő is... a lélek viharzásában az élet megsokszoro­zódása teremtődik meg... Az ismeretlen, a lehető élet... A nőben a valaki van benne és a senki... Egyszemélyű és személytelen: magamat keresem bennük. A tükörképeim ők, és bárhogy hangzik, de Szabó Lőrinc megírta: ,,és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd”. Életet, szerelmet, művet akarok teremteni. A mű a gesztusnak idővé tétele. A produktummal pedig egy magasabb rendű etikát terem­tek – ahogy Ady nyomorúságos testéből a Patyolat üzenete, A fehér lótuszok kilenge­nek milliók szerelemihletése... És ebben az önégető és égető szerelemben mindenki­nek jut annyi fény, hogy annál melegedhessen...

Arcával előremered, fekete haja villog, két négyzetméteren úgy mozog, mintha belső rituális táncra rángana, az idegek túlfeszített táncára, életigenlő és haláltán­cára.

– „Két önzés titkos párbaja minden egyéb...” Nem kell neked mondanom. A sze­relem nem racionális tervezgetés – átfogóan nagy, lélekmélyi és világméretű együtttervezés... Az eget keresi a két szerelmes, ahogy a gótika fölboltozta lelkét a végtelen­be és benne az apró ember fölistenült a térbe...

Visszaül, a takarót paskolja, cigarettát ránt elő, poliposan marja magába a füstöt.

– Sokszor gondolkoztam azon, mi lett volna, ha a kifejezetten közösségiből többet vállalok már fiatalabb koromban? Nem jutottam más megállapításra. Többet vállalhatok, mint magamat odadobni az ismeretlennek? Többet, mint elmondani a nő-lélek meg férfi-lélek türelmetlen szabadság-igényét, élet-vágyát, belső halhatat­lanságát? A szabadság a hullákon ragyog fel Delacroix képén... Most nem számít, hogy romantikus... De igaz! Egyetlen aktusban négy millió ondósejt rohamozza ha­lálát az egyetlen szabadságért, egyetlen petesejtért... És ha belegondolunk: hogy egy új magányt megteremtsen... Az ondósejtek halála az életbe visz... Ez gyönyörű.

Összehúzott szemmel figyel önmaga lüktetésére. Negro-cukor rágás. Kezek a tarkón. Elnyúlik, aggódik, ráng.

– A nőben persze genetikai féltés él... a gyermekszüléssel csöndesebb evidenciá­ba kerül... az az evolúciós különbség mártírrá, de élettel avatottá is teszi... Mert a gyerekben a kettőst akarják látni... De, a szerelem az övék is, mint kiragyogó csillag­ég...

Ahogy Camus írja a novellájában.

– Az, az!

Megkeressük.

„Éjszaka szoktak szeretkezni, tapogatva, nem is látva egymást. Van-e másféle szerelem, nem olyan, mint az árnyak szerelme, hanem olyan, amely fényes nappal harsányan dalol ? Janine nem tudta, csak annyit tudott, hogy Marcelnek szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, hogy maga is ebből él éjjel­

–nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor csak Marcel nem akar egyedül lenni, se megöregedni, se meghalni, azzal a konok képével, amit vág, és amit Janine néha más férfiarcokon is fölfedezett, az egyetlen közös képét ezeknek a bolondoknak, akik okos­kodó képpel álcázzák magukat, míg csak rájuk nem jön az őrjöngés, és egy női test felé nem taszítja őket kétségbeesetten, hogy vágyatlanul belétemessék minden ma­gány és éjszaka szülte rémületüket.”

– A nőt is, a nőt is olvasd!

„Szívvel-lélekkel szólongatta Marcelt. Utóvégre őneki is szüksége van Marcelre, az erejére, apró bogaraira, ő is fél a haláltól. – Ha leküzdeném ezt a félelmet, boldog lennék... – Hirtelen valami kimondhatatlan szorongás fogta el. Elhúzódott Marceltől. Nem, ő nem küzd le semmit, ő nem boldog, ő csakugyan meg fog halni, nem lesz része a megváltásban. A szíve sajgott, zihált, mert valami óriási súly nehezedett rá, s egyszerre rájött, hogy húsz év óta cipeli ezt a súlyt, és most minden erejét megfe­szítve küszködött vele. Ő megváltást akart, még ha Marcel, még ha mindenki más mindhiába várja is a megváltást! Janine fölébredt, fölült az ágyban, és hegyezte a fülét, mintha egész közelről valami hívó szót hallana...”

– Azt, amikor kimegy az arab éjszakába, az erőd teraszára és az ég alá fekszik, az éggel szeretkezik, a végtelennel csalja meg az urát!

„Se fuvallat, se nesz, csak a hidegben homokká porló kövek tompa ropogása törte meg a Janine-t körülvevő magányt és csendet. De egy pillanat múlva úgy érez­te, mintha valami súlyos körforgás gördítené fölé az égboltot... Janine csak nézte a bolygó tüzeket, nem tudott szabadulni a látványtól. Csak forgott velük, és ez a moz­dulatlan vándorút lassanként elvezette őt lényének legmélyére, ahol most a hidegség és a vágy tusázott... Janine egy kissé mindig jobban kitárult az éjszakának. Zihált, megfeledkezett már a hidegről, a létezők súlyáról, a dőre vagy dermedt életről, a lét és a halál hosszú szorongásáról. Annyi éven át menekült a félelemtől, csak futott ész nélkül, céltalanul, de végre megállapodott. És mintha már azt is érezte volna, hogy újra megtalálta a gyökereit, ismét az élet nedve járja át a testét, amely már nem remeg. Ölét egészen odanyomta a mellvédnek, a forrongó ég felé fordult, és már csak azt várta, hogy még háborgó szíve is lecsillapuljon, és csend legyen a bensőjében... S akkor elviselhetetlenül lágyan, apránként elöntötte Janine-t az éjszaka vize, el­merítette a hideget, lassan felszállt Janine lényének sötét közepéből, és szakadatlan áradással csapott fel Janine mindegyre nyöszörgő szájáig. S egy pillanat múlva Ja­nine hanyatt fordult a hideg földön, és az egész égbolt végigfeküdt rajta...”

Súlyosan, kimerültén néz. Sokára szólal meg.

– Ismered Nulla Károly életét? Ócska vers, de igaz. Egy éjjel Nulla Károly le akarja írni az életét. Gondolkozik, mit írjon? „Óvodába jártam... – ezt nem érdemes leírni, mindenki járt. – Érettségiztem, hivatalba kerültem, vettem egy kék felöltőt... Mindenki ezt teszi. – Misére mentem. Családom lett. – Mindenkinek van családja. – Nők? Egy-két rémületes kurva... Előléptettek... – ezeket nem érdemes fölírni. – Aztán öregedni kezdtem, fájt a hátam... – mindenkinek fáj a háta idővel.” – És közben Nulla Károly meghal. A papíron ez marad fölírva: „Az életem.” – Na, látod ez borzalmas. Mindenkinek élni kell... az ismeretlen felé. Én csak közvetítője vagyok, alázattal, főlehajtva egy üzenetnek... nagyobb dolgoknak vagyok közvetítője... tel­jes életnek, teljes halálnak... Bekötött szemmel visz a herold emberszabású üzenete­ket... A legteljesebb szerelemben is... És megmarad a világban örökké megmaradó kérdés, ami életet, emberkapcsolatot, csodát teremt. A nővel szemben is, magammal szemben is: Mindmáig nem tudom, hogy ki vagy te?

Gyurkovics Tibor

 

(Kortárs, 1976/1. /január/ 91-93. p.)