Szindbádi
szerelmek
Beszélgetés
Huszárik Zoltánnal
Ideges, nyúlánk. Beront a lakásba, nem áll meg az
előszobában, végignézi a falukon a képeket, puhabarna, karcsú felöltőben, aztán
áll a szoba közepén. Még nem járt ebben
a lakásban – más lakásokban járt, ahol laktam. Nem vagyok férfi-párti, mégis
azt érzem megint, a szoba közepén – szeretnivaló. Másoknak is.
Gyors, de könnyed, olyan, mint egy ragadozó. Mindig
vár. Ahogy aztán dióbarna, spriccelt pulóverében ül, nem fecsegünk, nem tudunk
fecsegni, belevág, mintha régi témát folytatnánk. Sok év óta ismerem, barátom,
alig találkozunk, nincs rendszerességünk, de egymás szájából kapkodjuk a
mondatokat.
– Az ismeretlent keresem, csak az
ismeretlen nyugtat meg.
Ül, várakozik. Nyugalmasan és robbanásszerűen. A cigarettát
ideges újakkal halássza elő a zsebéből – nem elegáns – több annál, valódi.
Polipmozgással szívja a cigarettát, a kilebegő füst után is utánanyúl az
ajkaival, mintha külön élőlények lennének. Él, ezerszeresen.
– Nem tudom, mit nem értenek ezen az
emberek? Vagy csak a szakma tetteti magát? Nem érdekes, de a Szindbádot először
a 2-es kategóriába sorolták, aztán nagy harcok árán lett 1-es. Persze, 1/C-s
(harmadik fokozat) – merthogy szép, szép, de nem
társadalmi. Ismered ezt az utólagos osztályozást a filmszakmában,
persze ez pénzzel is jár. Hát, legyen. A legtöbbjük holtig ismétli kis és
állandó tapasztalatait. Én a tapasztalatlanságomból élek. A múltkor azt
kérdezte egy újságíró, mivel akarok a közeljövőben foglalkozni? Ismered a
kérdéseiket, mik a tervei stb? Azt mondtam, önismerettel. Azzal szeretnék
foglalkozni. Ezzel az ismeretlen emberrel, aki itt ül – nevet, kedvességével
vicsorítva, fogai kiugranak -, vibrál.
Az asszonyok félrebillent fejjel figyelik, hallgatják
kíváncsian. Az jut eszembe, hogy szeretve sem ismerjük egymást. Se így, se úgy.
Rohamosan beszélünk, rohamozva, mintha nem volna elég életidőnk, égési
anyagunk. Nemzetről, a modern költészetről, félszavakkal, mégis azt érzem,
csak a lényegről lehet mindig, minden témában beszélni. Kihagyjuk
asszonyainkat. A kis szobába megyünk, rögtön Beckettet választja, aki indiános
rézfejével hatvanhárom éves fényképéről néz halálosan szuggeráló szemével
Hemingway és Dosztojevszkij közül.
– A század legnagyobb költője.
– Na, ja. – Mit mondhatnék?
A fél-diványra fekszik, mondja a magáét.
– A konzekvensen fölismert
tapasztalatokkal mit kezdhetek? Építsek történeteket, melyekbe a jelenidő
sakk-mintáit zsúfolom? Teszik ezt elegen a maguk dicsőségére. Nagy kár, hogy
nem akarják megérteni: nem a társadalmivá konstruált történetek teszik, hogy
közösségi, emberi egy film, egy mű – vagy sem. Társadalmi felhangokat keresnek
a filmben. Piccard a tenger mélyére száll, a tengeralatti jövőért. Az emberiség
a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkeznek a mellettük
élő ember lelkéről. Pedig ez a leglényegesebb. Nem a
gyár élete, hanem az ember találkozása a másik emberrel, önmagával. Két ember
szerelmi telefonbeszélgetése nem vész el – szétsugárzik és hat az időben, a
lélekben. Mi ennek a mértéke? A lueszes Adyt, aki roncsolódó szívvel és
gerinccel írta szerelmi verseit, sokan káromolták. Ez a vérbajos költészet a
maga emberi tragédiájában mégis milliók áhítatos szerelmét sugározta. Olyan
egy-egy verse, mint valami vallásos olajnyomat, rajta van a naivitás bája.
Belém szúr a magánya, a magányom. Vagy két éve, egy éjjel
négy órakor a Dob utca sarkán találkoztunk. Rögtön egyirányba indultunk, inni
valamit, sürgősen beszélni. Vágtattunk az utcákon, hadonászva. A Belvárosi
zárva. A kiskocsmák zárva.
A lakások zárva. Ma is látom, az egyik szálló üvegajtaján
át magyaráz ziláltan a takarítónőnek, hogy csak egy fél órára leülünk a
hallban, nem zavarunk... „Nem lehet semmit se kapni.” – mondta a takarítónő és
elment a szerszámaival.
– A szerelem totalitást ad. Lényegi és
nem egyszerűen használati vagy ismereti állapot. Ismeretlen állapot, melyben
többet tudunk meg, mint az ismerős állapotokban. Az orgazmus torlódó
pillanatában időtlenül igazi és derűs végtelen úszik. A szerelem a
legegészségesebb morfium. Hiába vádolták Csáth Gézát, hogy morfiumot fecskendez
magába – ötezer évet élt át néhány milligramm morfiummal. A szerelemben
milliók igaza és morfiuma – valódi belső végtelen ég. Biológiailag hitelesített
végtelen...
A kis zöld asztalon levő Negrokért nyúl, bedob kettőt a
szájába, türelmetlenül rágja.
– Valami mohó szabadság-igény él két
ember találkozásában... Az újrakezdés szabadsága, a teremtésé... Nem egyszerűen
testi mivoltában, hanem a csoda, a lehetőség föltalálásában... Szegény
Devecserit nem tartottam jó költőnek, de a Hasfelmetszés
előnyeinek pőre őszinteségét
kamasz-borzadással olvastam... Polygámia. Nem a sokszerűség a lényege, hanem az
indulás, a szerelem naivitása... két ember ismeretlenből közeledése, az
érzékszervek spontaneitása, tisztasága...
Fölugrik, nyúlánk pulóverében olyan, mint egy hívő jaguár.
Türelmetlen, igazi.
– Ádám és Évává válik a szerelmes... Az
ügyetlen mozdulatokban titokzatosan földereng az együtt-tervezés
gyönyörűsége... A kereső érzékszervekben a „lakjuk be a földet” egyszerű és
mámorító kedvessége... Együtt... Együtt lélegezni, teremteni, lábadozni... létre
kelek, létre kel ő is... a lélek viharzásában az élet megsokszorozódása
teremtődik meg... Az ismeretlen, a lehető élet... A nőben a valaki van benne és
a senki... Egyszemélyű és személytelen: magamat keresem bennük. A tükörképeim
ők, és bárhogy hangzik, de Szabó Lőrinc megírta: ,,és én majd elvégzem
magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd”. Életet, szerelmet, művet akarok teremteni.
A mű a gesztusnak idővé tétele. A produktummal pedig egy magasabb rendű etikát
teremtek – ahogy Ady nyomorúságos testéből a Patyolat üzenete, A fehér lótuszok
kilengenek milliók szerelemihletése... És ebben az önégető és égető
szerelemben mindenkinek jut annyi fény, hogy annál melegedhessen...
Arcával előremered, fekete haja villog, két négyzetméteren
úgy mozog, mintha belső rituális táncra rángana, az idegek túlfeszített
táncára, életigenlő és haláltáncára.
– „Két önzés titkos párbaja minden egyéb...”
Nem kell neked mondanom. A szerelem nem racionális tervezgetés – átfogóan
nagy, lélekmélyi és világméretű együtttervezés... Az eget keresi a két
szerelmes, ahogy a gótika fölboltozta lelkét a végtelenbe és benne az apró
ember fölistenült a térbe...
Visszaül, a takarót paskolja, cigarettát ránt elő,
poliposan marja magába a füstöt.
– Sokszor gondolkoztam azon, mi lett
volna, ha a kifejezetten közösségiből többet vállalok már fiatalabb koromban?
Nem jutottam más megállapításra. Többet vállalhatok, mint magamat odadobni az
ismeretlennek? Többet, mint elmondani a nő-lélek meg férfi-lélek türelmetlen
szabadság-igényét, élet-vágyát, belső halhatatlanságát? A szabadság a hullákon
ragyog fel Delacroix képén... Most nem számít, hogy romantikus... De igaz! Egyetlen
aktusban négy millió ondósejt rohamozza halálát az egyetlen szabadságért,
egyetlen petesejtért... És ha belegondolunk: hogy egy új magányt
megteremtsen... Az ondósejtek halála az életbe visz... Ez gyönyörű.
Összehúzott szemmel figyel önmaga lüktetésére. Negro-cukor
rágás. Kezek a tarkón. Elnyúlik, aggódik, ráng.
– A nőben persze genetikai féltés él... a
gyermekszüléssel csöndesebb evidenciába kerül... az az evolúciós különbség
mártírrá, de élettel avatottá is teszi... Mert a gyerekben a kettőst
akarják látni... De, a szerelem az övék is, mint kiragyogó csillagég...
Ahogy Camus írja a novellájában.
– Az, az!
Megkeressük.
„Éjszaka szoktak szeretkezni, tapogatva, nem is látva
egymást. Van-e másféle szerelem, nem olyan, mint az árnyak szerelme, hanem
olyan, amely fényes nappal harsányan dalol ? Janine nem tudta, csak annyit
tudott, hogy Marcelnek szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a
szükségre, hogy maga is ebből él éjjel
–nappal, kivált éjjel, minden éjjel,
amikor csak Marcel nem akar egyedül lenni, se megöregedni, se meghalni, azzal a
konok képével, amit vág, és amit Janine néha más férfiarcokon is fölfedezett,
az egyetlen közös képét ezeknek a bolondoknak, akik okoskodó képpel álcázzák
magukat, míg csak rájuk nem jön az őrjöngés, és egy női test felé nem taszítja
őket kétségbeesetten, hogy vágyatlanul belétemessék minden magány és éjszaka
szülte rémületüket.”
– A nőt is, a nőt is olvasd!
„Szívvel-lélekkel szólongatta Marcelt. Utóvégre őneki is
szüksége van Marcelre, az erejére, apró bogaraira, ő is fél a haláltól. – Ha
leküzdeném ezt a félelmet, boldog lennék... – Hirtelen valami kimondhatatlan
szorongás fogta el. Elhúzódott Marceltől. Nem, ő nem küzd le semmit, ő nem
boldog, ő csakugyan meg fog halni, nem lesz része a megváltásban. A szíve
sajgott, zihált, mert valami óriási súly nehezedett rá, s egyszerre rájött,
hogy húsz év óta cipeli ezt a súlyt, és most minden erejét megfeszítve
küszködött vele. Ő megváltást akart, még ha Marcel, még ha mindenki más
mindhiába várja is a megváltást! Janine fölébredt, fölült az ágyban, és
hegyezte a fülét, mintha egész közelről valami hívó szót hallana...”
– Azt, amikor kimegy az arab éjszakába,
az erőd teraszára és az ég alá fekszik, az éggel szeretkezik, a végtelennel
csalja meg az urát!
„Se fuvallat, se nesz, csak a hidegben homokká porló kövek
tompa ropogása törte meg a Janine-t körülvevő magányt és csendet. De egy
pillanat múlva úgy érezte, mintha valami súlyos körforgás gördítené fölé az
égboltot... Janine csak nézte a bolygó tüzeket, nem tudott szabadulni a
látványtól. Csak forgott velük, és ez a mozdulatlan vándorút lassanként
elvezette őt lényének legmélyére, ahol most a hidegség és a vágy tusázott...
Janine egy kissé mindig jobban kitárult az éjszakának. Zihált, megfeledkezett
már a hidegről, a létezők súlyáról, a dőre vagy dermedt életről, a lét és a
halál hosszú szorongásáról. Annyi éven át menekült a félelemtől, csak futott
ész nélkül, céltalanul, de végre megállapodott. És mintha már azt is érezte
volna, hogy újra megtalálta a gyökereit, ismét az élet nedve járja át a testét,
amely már nem remeg. Ölét egészen odanyomta a mellvédnek, a forrongó ég felé
fordult, és már csak azt várta, hogy még háborgó szíve is lecsillapuljon, és
csend legyen a bensőjében... S akkor elviselhetetlenül lágyan, apránként
elöntötte Janine-t az éjszaka vize, elmerítette a hideget, lassan felszállt
Janine lényének sötét közepéből, és szakadatlan áradással csapott fel Janine
mindegyre nyöszörgő szájáig. S egy pillanat múlva Janine hanyatt fordult a
hideg földön, és az egész égbolt végigfeküdt rajta...”
Súlyosan, kimerültén néz. Sokára szólal meg.
– Ismered Nulla Károly életét? Ócska
vers, de igaz. Egy éjjel Nulla Károly le akarja írni az életét. Gondolkozik,
mit írjon? „Óvodába jártam... – ezt nem érdemes leírni, mindenki járt. – Érettségiztem,
hivatalba kerültem, vettem egy kék felöltőt... Mindenki ezt teszi. – Misére
mentem. Családom lett. – Mindenkinek van családja. – Nők? Egy-két rémületes
kurva... Előléptettek... – ezeket nem érdemes fölírni. – Aztán öregedni
kezdtem, fájt a hátam... – mindenkinek fáj a háta idővel.” – És közben Nulla
Károly meghal. A papíron ez marad fölírva: „Az életem.” – Na, látod ez borzalmas. Mindenkinek élni kell...
az ismeretlen felé. Én csak közvetítője vagyok, alázattal, főlehajtva egy
üzenetnek... nagyobb dolgoknak vagyok közvetítője... teljes életnek, teljes
halálnak... Bekötött szemmel visz a herold emberszabású üzeneteket... A
legteljesebb szerelemben is... És megmarad a világban örökké megmaradó kérdés,
ami életet, emberkapcsolatot, csodát teremt. A nővel szemben is, magammal
szemben is: Mindmáig nem tudom, hogy ki vagy te?
Gyurkovics
Tibor
(Kortárs, 1976/1.
/január/ 91-93. p.)