Szindbádi szerelmek
A Gellért Hallján jön
keresztül – sietősen, ahogy gondoltam. Ruháival elcsúfítja magát. Hatalmas
prémsapka van a fején, homlokába húzva. A portások, akik angol és nyugatnémet
krémezett nőkhöz vannak szokva, vagy legfeljebb lilabőrös, ám nem libabőrös
magyar kisasszonyokhoz, szabad utat engednek neki, de nem tiszteletből, hanem
tanácstalanságból. Nem súgnak össze a háta mögött – ez a Nagy Anna -, ahogy egy-egy reprezentatív, kisebb vagy
nagyobb színésznőnknél teszik; csaknem a fejüket csóválják, „átengedik”, ahogy
a rendőrbiztosító sorfalak az államfőket őrző védelmükön a kétesebb, ám
valamilyen okból tiszteletet parancsoló egyéneket. Merénylő? – tűnődnek még egy
percig, aztán kizárják magukból ennek a lehetőségét.
Mert gyorsan dobált,
gyerekesen fölszaladó tagjaiban valami igazi kisugárzást éreznek meg. Az
egyszerű kabát és a hatalmas prémsapka alól kibukkan a Poprádon ellebegve
korcsolyázó lány ihletes szépsége.
Gyönyörű. De nem
szép. Belső ragyogása van – lélekragyogása. Domború, fényes homloka kivilágít
a barna hajból, az arc, mint valami belsőleg átvilágított lámpa, ovális, mint
Modigliani arcai, csak nem rózsaszínben, hanem napsárgában.
Égnek a szemei, belső
lámpafényben. Ez nem színésznői szépség, nem is szépség, mondom, hanem telki
jelenlét, érzékeny kivetítés. Szomorú, szomorú,
aminek a buráját át meg áttöri a gyerekmosoly.
Ilyen volt a Kosztolányi-Ranódy féle Pacsirtában is, melynek
címszereplése azért volt telitalálat, mert ennyire belsőleg szép lényt
csúfítottak el Pacsirtává, ezáltal hitelessé lett filmen is a Kosztolányi
megálmodta Pacsirta.
Ledobja a sapkát,
kabátot, táskát, szanaszét. Kapkod.
–
Nem tudok ám nyilatkozni – rebegi rögtön, s nem tettetésből. Nincs benne
színésznői. Natúr. Nagy Anna. Talán hozzá se kell tenni, hogy színésznő, hiszen
egyénisége szavatolja a tehetségét, és nem csak tehetsége az egyéniségét.
Ritka.
Nyilatkozni? Ki
gondol erre? Sőt, megnyilatkozni? A színészet exhibicionista szakma, legtöbb
színésznek a tehetsége, tulajdonsága, hogy le tud vetkőzni, ki tud fordulni
magából. Nagy Anna nem ilyen. Ő nem tud kifordulni magából, ezért ha mégis
levetkezik bensőleg, kifordul magából, az valami szemérmes, ugyanakkor gyermeki
spontaneitású mozdulat. Ritka.
Ahogy a Sirályban.
Vagy tíz éve játszotta Debrecenben. Elragadtatással néztem, szemei égtek,
domború homloka megragyogott a belső tragédiától, s ma is fülemben van, ahogy
mondja: „Én a Sirály vagyok.” S mint a mozdulatai, a hangjai is: vékonyak,
madárszerűek, élesek, lényszerűek – okosak és gyermekesek, idegesek és fájdalmasak.
Nem akarom belemagyarázni, de gondolom, Csehov is spontán választott egy
madarat egy nő jelképének. Rebbenései, fölszárnyalásai miatt, ahogy egy rejtett
lélek tud lebegni, idegesen és vibrálóan csapongani – tragédiák és boldogságok
felé. Áhítatos, igazi Sirály volt.
–
Szindbád... Szindbád? Az ilyen férfiszerelem? Az ilyen férfi? Mint ritka tollú,
színes madár a verebek szürke csapatában. A Szindbádok tele vannak
életrajongással. Röpülnek, habzsolják az életet, kíváncsiak mindenre. Tovább és
tovább röpülnek. De a szerelem gyönyörűségében fölragyog rajtuk a színes toll.
Nem Szindbádot, magát
magyarázza.
–
A szerelem illúzió. Nem ahogy a sláger mondja. De álom. Elképzelés, vágy, de az
élet legszebb eseménye. Nem volt sok szerelmi „ügyem”. De mindig teljes
bedobással éltem meg. Nem bántam meg soha utólag semmit. Mert a szerelem által
olyan dolgokat ismertem meg, amelyek mélyebbé, áthatottabbá tettek, igazibbá. A
szenvedések is. Nem szeretek „élni”. Ellentétben Szindbáddal. Az élet nyűg,
talán depresszióból vagyok csak színész. Kényszerből, szükségből.
Hadd mondjam el én is
a magamét: (persze, alig engedi, minduntalan közbevág) – A tehetség szerintem
is kényszer, szükség. Valamilyen gyermekkori vagy még előbbi szakadék átugrása,
átrepülése, ez adja meg az erejét. Veszélyes szakadék. Az igazi tehetség ezt a
meghasonlást, ezt a krízist repülése ívével áthidalja – a másik part, az élet
felé. Sok tehetség nem bírja el ezt a múlt-gyerekkor-szakadékot,
és belezuhan. Van rá sok példa. De, aki átíveli... azt a mélység hajtóereje
hajtja föl a magasba.
Egyetért. – Így
lehet. Ilyen repülés a szerelem is. Gondolom, Szindbád is ilyen nagy illúziók
pilótája vagy madara volt.
–
De Szindbád „szórakozott”, hangulatozott. Társul szegődött egy-egy röpke madár
mellé, de mindegy volt, milyen az a madár, s aztán el is repült egy másik égtáj
felé.
–
Lehet. Akkor ő másképp volt. Talán azért, mert a szerelem illúziója rövid. A
házasság pedig a csőd – ilyen szempontból. Hosszú szerelem? Nincsen. Elmúlik,
eltűnik az.
Meg kell
kérdőjeleznem ezt. Szerintem a szerelem két ember drámája. Személyes ütközés
is, áldozat, vereség, egymásba kapaszkodás, vállalás, ki kit győz le – is.
–
Én nem értem ezt a drámát. A szerelem drámáját. Nem vagyok az a nő, akinek
sorsa a férfi. Biztos a legtöbb nőnek az – boldogok, természetesek. Mint ahogy
– pedig azt hiszem, igazán jó anya vagyok – a gyerek sem a „sorsom”. Saját
sorsom van: ahogy megszülettem, ahogy felnőttem, a tehetség kikívánkozó
állapota, a boldogságok, a szenvedések sorsa az enyém. Van sors. Van sorsom.
Ez megnyugtat. És ez ellen, az alkatom ellen hiába is akaródznék. Ez ellen csak
rosszul akarhatok. Próbáltam komfortosabban felfogni az életet, nem ment. Akkor
rosszul cselekszem, így pedig sorsom szerint, ha jó és boldog az a sors, ha nem
jó vagy nem boldog, akkor is...
Kis konyakot iszik,
kapkodva. Ideges. Idegélete van, állandó belső mozgalomban. Egyik cigaretta a
másik után, de nem élvezetből – ahogy ő mondaná, belső kényszerből. Az
idegéletet nem külső, belső égés izzítja.
–
Nem hiszek hát a hosszú szerelemben. Szindbád is rövid szerelmeket élt, legfeljebb
vissza-visszatért hozzájuk.
–
És Szabó Lőrinc huszonöt éve?
Nem válaszol. Nem tud
válaszolni.
–
Igen – mondja aztán. – Lehet, hogy van ilyen, nagyon ritka. Én biztos gyáva
vagyok ehhez, vagy félek...
–
Vagy gőgös. Védi azt a csontkemény „ént”, melyet fél föloldani, fél föladni a
másikért, bárkiért. S ezt esetleg csak olyan különös egyéniség győzheti le,
mint egy mai Szindbád.
–
Lehet.
Szeme ide-oda repdes,
égőbarna, fénybarna szeme. Hol gyönyörű, hol semmi különös. Az ember és a nő
mélyen össze van elegyítve benne – rengeteg éles tudatosság és kavargó
érzelmek.
–
De nem kicsinylem le a szerelmet, sőt. A legnagyobb dolog. Csak ritka. A sors
pedig tovább halad. Hiszek. Minden tehetséges ember hivő.
Vallásos, persze, nem a köznapi értelemben. Én sem járok templomba, ne higgye.
Nem élek vallásos életet. De kapaszkodom valamibe, fölnézek, valahogy – ha már
Szabó Lőrincet említette – pantheista módon. Enélkül az áthatottság nélkül nincs tehetséges ember. Van,
aki nem is tudja, csak végzi a sorsát. Egy idegsebész orvosnővel beszélgettem,
aki az anyaggal való küzdelem miatt kizárta magából a hit lehetőségét. Mindegy.
A munkájában, mint sorsban ő is hisz, neki is helye van a sors folyamatában.
Ezért nem vagyok boldogtalan ember. Szindbád a hangulatok sorsában hitt, a
kíváncsiságával töltötte el az életét. Mert el kell tölteni. Jósággal,
szerelemmel, szenvedéssel. – Megint lebeg, ültőhelyéből fölemelkedve, prémes
sapkáját fejére csatolva, hogy a kék táj párájában elkorcsolyázzon, halhatatlan
jelenvalóságba a Poprád homályos jégtükrén. Integetve.
–
Emlékszik? Mindig, minden nőtől Szindbád búcsúzott. Én játszottam azt az
egyetlen szerepet, amikor a nő intett búcsút Szindbádnak. Mert én is tudok búcsúzni.
Ritka. Mint ember,
mint nő, mint színész.
(Kortárs, 1976/12. /december/
1954-1956. p.)