Szindbádi szerelmek
Beszélgetés Latinovits Zoltánnal
Fölmegyek Szindbádhoz
taxival. Szindbád ül, visszahúzódva. A vasárnapi házakban itt-ott villany ég,
az ablakban nem állnak asszonyok, inkább kék TV-fény vibrál át az üvegeken. A
torony-szálló körkörös, leejtett bombaként világít, külföldiek beszéde
szüremlik ki a teraszról. Aztán bokrok ugranak a taxi elé, serceg a vékony
sárban a kerék. A város nagyot kanyarul, körül esti lámpapontjaival, a fölívelő
út sötét, alig látni a házszámot. Az este lebeg, nedvesen és egyszerűen. A
föllobbanó kis gyufafénynél megkeresem az ajtószámot.
Fölbotorkálok, a
piros csengő gombjára kis csilingelés hallatszik. A színész visszafogott,
csöndes. Két fotelba ülünk egy kis asztal mellé. Mozgása most puha, ejtett,
beszéde gondolkodó, lassú. Arcéle ideális, energikus, szeme nem áll meg rajtam
– nem néz. Magának mondja a magáét, tölt egy kis konyakot, visszahúzódik,
rágyújt.
–
Huszárik de Sica-val is próbálkozott, aki tekintetbe
vette a körülményeket, és csak 300 000 dollárt kért. Én kevesebbért csináltam,
gondolhatod... Nagyon szép filmet rajzolt Krúdyból Huszárik. Mert hát festő,
végeredményben. Nem instruál, hanem elképzelései, tájai, színei vannak: itt
zöld, itt lila... ilyesmi. Alapvetően megragadott valamit ezzel a szalámi-szeletelő
módszerével Krúdyból, a szürreális világból, melyben Szindbád élt. A tájakból,
ahol forgattunk a felvidéken, valóban titokzatosság árad, misztikum. A hegyi
falvak meséi. Krúdy sokat használt ebből. A hegyi falvakban korán sötétedik,
hamar behúzódnak az emberek a házakba, és mesét mesére mondanak. Így adják
tovább. Nosztalgikus, szép életük megelevenedik a mesék száján. Tovább élni,
újra születni... Csodálatos vidék – az elszórt házaikkal a falvak a felvidéken.
A mesékben történelmi nosztalgia él – a magyar múlt és élet, legendákkal
átszőtt, legendává vált történelem, ember és táj.
Gyűszűnyit iszik,
lelassult mozdulattal emeli poharát, abba beszél. A puha visszafogottság mögött
visszafojtottság, felgyülemlő gondolati erőtér érződik. Nem cikázik, kapkod – folyamatosan
előhömpölyög az, amit mondani akar. Nem keresi a gondolatait – az a szó, hogy
„talán” vagy „esetleg” egyszer sem fordul meg a száján – nem tűnődik, hanem
kinyilatkoztat. Föl sem merül, hogy színésszel ülök itt, szereplővel. Egy
önálló személlyel, lélek-emberrel inkább, „prófétával”, aki mondja a magáét – hirdető
gesztusok nélkül. Befele van, befele koncentrál. Nem engem akar meggyőzni – önmagát
akarja kiadni.
–
Van ezeknek a falvaknak varázsa... Valami specifikum, amiről magunk se tudjuk,
hogy mi. Ez a legendákkal, nosztalgiákkal átszőtt történelmi múlt. Krúdy nagyapja
honvédtiszt volt, ha jól tudom, negyvennyolcban. Ez a nosztalgia nem nyúlt
vissza a messzi múltba – harmincöt-negyven évre csak. Közeli mese volt: a
magyar szabadság; már nem is terjed a reformkorig. De van ilyen specifikum,
hiszen érzi az ember...
Erős barna szeme a jó
férfi-arcban gyújtópontként ég. Totálisan szembe néz most, egy csöpp
aszimmetria a szempárban legyőzhetetlen akarást fejez ki.
–
Valamelyik Jókai-filmet forgattuk egy Pozsony melletti várban, a múzeumszerű
nagy termek falai közt. Itthon alig tudtuk az utószinkront megcsinálni, elvesztettük
a hangsúlyt, nem verődött vissza a terem levegője. Van ilyen. Ezt nagyon nehezen
értik meg...
–
Magam is csodálkozom ezen. Külföldön nem rajonganak úgy Krúdyért, mint mi.
Lengyelekkel beszéltem, akik pedig igazán szeretnek minket, és Krúdyt
ajánlhattuk nekik – ők azt felelték, mindig ezzel a Krúdyval jöttök. Persze, a
nyelv varázsa is magyarokhoz szól.
Bólogat.
– És nemcsak a nyelv. Nyilván ez a specifikum,
amit magunk se tudunk megmagyarázni. De mélyen és elevenen hozzátartozik az
életünkhöz. Az ott élő emberek múltja. Ez nem érdekli az idegent, ahogy minket
sem Dél-Amerika indián múltja... Aztán elnéptelenednek a falvak. Cigányok
költöznek be az üresen álló házakba, nem lakják be, nem telepednek le, nem
hozzák rendbe, a falusi fiatalok a város felé törekszenek, mindig akad újabb
ház, ahová ők átköltöznek. Ez is egy kérdés, néger-kérdés lesz belőle... Krúdy
is ott járt-kelt, voltunk abban a piarista épületben, ahol Krúdy tanult. Sose
láttam volna ezeket a csodálatos tájakat, ha nem forgatunk ott...
Úgy érzem, nemcsak a
figurával volt elfoglalva, nem Szindbád ül itt, hanem Latinovits. Mai ember,
mai gondokkal. Nem csupán alakítani akart egy szerepet, hanem
történelmi-értelmi módon, agyilag is földolgozni.
– Gátlásom volt ezzel a figurával szemben. Nem
vagyok Krúdy-alkat, inkább prousti. Krúdyban az a csodálatos, hogy a valóságból
teremt mesét. Hús-mesét mond – szürreális mese –, de élő-eleven anyagból. Krúdy
testben emlékezett, Proust lélekben. Magam is inkább ilyen vagyok... Aztán,
Szindbád – aki maga Krúdy – nagyszabású alkat volt, nagyszabású férfi. Benne
sebezhető, érzékeny lélek. Szerelmei nem voltak szerelmek, hanem inkább
kalandok. Valószínűleg a nők beleszerettek a nagy férfiba, de nem tudtak mit
kezdeni a lelkével. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy 189 centiméter magas
volt. Csak? Óriásnak képzeli az ember. Ahogy valóban az is volt, alkatában.
–
Ismertél ilyen
nagyszabású alkatot, élőben? Vagy kiveszett?
– Kovács Karcsi bácsi ilyen. Csak probléma lett
volna az ifjúkori képek felvétele... Szindbád nem kapcsolatot keresett – csak
intuíciót, ihletet, de nem a szerelem társas állapotát...
–
Nincs ebben az
életben – a szindbádi életben – más főszereplő mint ő. A nők –ahogy
a filmben is – csaknem arcnélküliek.
–
Én is ezt gondolom, önmagát kereste. Mint a tükörben. Legyen az nagyobb
felület, vagy csak egy üvegcserép. Hallgatásra fogott lélek lehetett. S a
csöndje! Ami a meséi mögött van... Állítólag nem szerette az asztalánál azokat
– mikor két-három napot ült egy vendéglőben -, akik restek voltak a
hallgatásra, elfáradtak hallgatni. Mesélték, hogy egyszer este a Japánba ült be
egy asztalhoz, a másik végébe József Attila. Hallgattak hajnalig. Másnap
megkérdezte a pincértől, hol van az a bizonyos fiatal ember, akivel olyan jól
tudott hallgatni... Ez a csend is a felvidéki falvak csendje.
Erős, húsos szája
félig nyitva – beszédre, gondolatra kész. A magyar színjátszás vádolt enfant terrible-je póztalan,
színésztelen gondolkodóként ül itt, társalgási szavak helyett csak a lényeget
keresi. Nem cikornyáz, szavai pontosak, de ihletesek, nem díszesek, de
választékosak. Mégsem csak a gondolatiság nyomul előtérbe, hanem az akarás.
Erőtér van a szobában, a szándék erőtere. Ki akar ma valamit, melyik színész?
Eszembe jutnak kiváló társai, akiket elbűvölten szeretek színészi játékukért – de
akikben nem érzem ezt az akarást. Figurájuk, színészetük pompás, de eszköznek
vetik oda magukat a játék elfogadott színterén. Benne a színészet csak az
adottság ereje és lehetősége, más erők is dolgoznak benne, a köz életének
embere. Tenni – ez lüktet a mostani visszafogottság mögött – tenni – ez lüktet
a téma gondolatain túl.
–
Érdekesen Csortos lehetett ilyen alkat. A nagy test
embere – sebezhető lélekkel. Gőggel és magánnyal, távolsággal. A magas emberek
valahogy gátlásosak – lenéznek embertársaikra lenéznek a nőkre – és zavarba
jönnek. De azok a gömbölyű kis asszonyok, akik a Krúdy-emlékek fényképei közt
vannak, mit érthettek ebből a magos magányból? Valószínűleg Szindbád elunta
őket, továbbhajózott. A poligám ember belső csöndjével és külső
nyugtalanságával...
–
Az ember, hogy idősödik, „izmai lazulnak”, ahogy Kosztolányi írja, azt érzi,
hogy bölcsen távolodik a véglegesen megtalálható társ képzetétől, a valakitől... Mint a sivatag pora, lepi be az élet menete,
és mumifikálódik, naiv rejtettségében. Nem? De a megtaláló nyugtalanság a
belepő réteg alatt nem vész el. Naiv marad és gyermeki férfi, aki a lehetetlen
lehetőséget keresi. Hogy van valahol valaki...
–
Szimpatikus ez az alkat, élően nyugtalan, nagy sodrása van, de hogy hogyan él
az ember, az hadititok... Nyilván rengeteg oka van... Szindbád befejezetlen,
ismétlődő
élet... Állítólag édesanyját 17 évi együttlét után vitte esküvőre az apja...
Visszamaradt benne is valami befejezetlenség, vagy kései befejezés... Krúdy
Zsuzsa mesélte, hogy apja idős korában eljárt abba a nagy templomba Óbudán... a
Lajos utcában, vagy hol... esküvőkre. Megcsókolta a menyasszonyt, boldogságot
kívánt neki, és elment. Se a vőlegény, se a menyasszony nem tudta, kinek a
rokonságához tartozik...
Szindbád
tölt egy keveset, hátrahúzódik, őszbe fordult haja rendetlenül simul nyílt
homloka fölé – Latinovits önmaga. Újat, igazat, mostanit akaró ember, aki tele
van a magyar színház csinálásának gondjaival.
– Nincs színház, csak
közösségi alapon... Erkölcsileg, anyagilag se. Amíg a szubvencionált színházak
megkapják a milliókat, ha megy az ügy, ha nem, addig nincs színház. Amíg
fegyelmit nem annak adnak, aki rosszul játszik, hanem aki tíz percet késik – addig
erkölcsi, szakmai oldala nincs. Társulat, egy-lelkesedésű csoport, ahol az
embereket szeretet köti össze – hierarchikusan – tehetség szerint... ilyesmit
akarok én... De nem értek a taktikához, sem a stratégiához, vagyis nem akarok
érteni. Túl sokáig beszéltünk – indulnék. A kapu kulcsát nem találjuk.
Latinovits lebotorkál a félsötét lépcsőkön, nem gyújt
villanyt. Be van zárva a kapu.
– Még maradnod kell...
Éva elvitte a kulcsot, nem tudom, hol lehet? Biztosan megint külföldiek
jöttek...
Az
ablakba állok, nézem az elsötétült dombot. Merre menne itt Szindbád? Melyik
lámpafényben tükröződő ablak alatt állna meg, egy elsuhanó asszony-arcra várakozva?
Vannak-e ilyen asszonyok a központi fűtéses lakásokban? Szindbád melyik
kisvendéglőben ülne határtalan csendjével, mekkora velőscsontot
kérne az éjszakai pincértől, akinek Opel-Rekordja
puhán várakozik a bejáratnál.
– Velőscsont,
uram? Nosztalgia, úgy érzem, nosztalgia... És... elnézést... nemsokára zárunk.
Holnap is élni kell...
–
Így?
Gyurkovics
Tibor
(Kortárs, 1976/2.
/február/ 269-271. p.)