Szindbádi szerelmek

Beszélgetés Latinovits Zoltánnal

Fölmegyek Szindbádhoz taxival. Szindbád ül, visszahúzódva. A vasárnapi házakban itt-ott villany ég, az ablakban nem állnak asszonyok, inkább kék TV-fény vibrál át az üvegeken. A torony-szálló körkörös, leejtett bombaként világít, külföldiek beszéde szüremlik ki a teraszról. Aztán bokrok ugranak a taxi elé, serceg a vékony sárban a kerék. A város nagyot kanyarul, körül esti lámpapontjaival, a fölívelő út sötét, alig látni a házszámot. Az este lebeg, nedvesen és egyszerűen. A föllobbanó kis gyufafénynél megkeresem az ajtószámot.

Fölbotorkálok, a piros csengő gombjára kis csilingelés hallatszik. A színész visszafogott, csöndes. Két fotelba ülünk egy kis asztal mellé. Mozgása most puha, ejtett, beszéde gondolkodó, lassú. Arcéle ideális, energikus, szeme nem áll meg rajtam – nem néz. Magának mondja a magáét, tölt egy kis konyakot, visszahúzódik, rágyújt.

– Huszárik de Sica-val is próbálkozott, aki tekintetbe vette a körülményeket, és csak 300 000 dollárt kért. Én kevesebbért csináltam, gondolhatod... Nagyon szép filmet rajzolt Krúdyból Huszárik. Mert hát festő, végeredményben. Nem instruál, hanem elképzelései, tájai, színei vannak: itt zöld, itt lila... ilyesmi. Alapvetően megragadott valamit ezzel a szalámi-szeletelő módszerével Krúdyból, a szürreális világból, melyben Szindbád élt. A tájakból, ahol forgattunk a felvidéken, valóban titokzatosság árad, misztikum. A hegyi falvak meséi. Krúdy sokat használt ebből. A hegyi falvakban korán sötétedik, hamar behúzódnak az emberek a házakba, és mesét mesére mondanak. Így adják tovább. Nosztalgikus, szép életük megelevenedik a mesék száján. Tovább élni, újra születni... Csodálatos vidék – az elszórt házaikkal a falvak a felvidéken. A mesékben történelmi nosztalgia él – a magyar múlt és élet, legendákkal átszőtt, legendává vált történelem, ember és táj.

Gyűszűnyit iszik, lelassult mozdulattal emeli poharát, abba beszél. A puha visszafogottság mögött visszafojtottság, felgyülemlő gondolati erőtér érződik. Nem cikázik, kapkod – folyamatosan előhömpölyög az, amit mondani akar. Nem keresi a gondolatait – az a szó, hogy „talán” vagy „esetleg” egyszer sem fordul meg a száján – nem tűnődik, hanem kinyilatkoztat. Föl sem merül, hogy színésszel ülök itt, szereplővel. Egy önálló személlyel, lélek-emberrel inkább, „prófétával”, aki mondja a magáét – hirdető gesztusok nélkül. Befele van, befele koncentrál. Nem engem akar meggyőzni – önmagát akarja kiadni.

– Van ezeknek a falvaknak varázsa... Valami specifikum, amiről magunk se tudjuk, hogy mi. Ez a legendákkal, nosztalgiákkal átszőtt történelmi múlt. Krúdy nagyapja honvédtiszt volt, ha jól tudom, negyvennyolcban. Ez a nosztalgia nem nyúlt vissza a messzi múltba – harmincöt-negyven évre csak. Közeli mese volt: a magyar szabadság; már nem is terjed a reformkorig. De van ilyen specifikum, hiszen érzi az ember...

Erős barna szeme a jó férfi-arcban gyújtópontként ég. Totálisan szembe néz most, egy csöpp aszimmetria a szempárban legyőzhetetlen akarást fejez ki.

– Valamelyik Jókai-filmet forgattuk egy Pozsony melletti várban, a múzeumszerű nagy termek falai közt. Itthon alig tudtuk az utószinkront megcsinálni, elvesztettük a hangsúlyt, nem verődött vissza a terem levegője. Van ilyen. Ezt nagyon nehezen értik meg...

– Magam is csodálkozom ezen. Külföldön nem rajonganak úgy Krúdyért, mint mi. Lengyelekkel beszéltem, akik pedig igazán szeretnek minket, és Krúdyt ajánlhattuk nekik – ők azt felelték, mindig ezzel a Krúdyval jöttök. Persze, a nyelv varázsa is magyarokhoz szól.

Bólogat.

– És nemcsak a nyelv. Nyilván ez a specifikum, amit magunk se tudunk megmagyarázni. De mélyen és elevenen hozzátartozik az életünkhöz. Az ott élő emberek múltja. Ez nem érdekli az idegent, ahogy minket sem Dél-Amerika indián múltja... Aztán elnéptelenednek a falvak. Cigányok költöznek be az üresen álló házakba, nem lakják be, nem telepednek le, nem hozzák rendbe, a falusi fiatalok a város felé törekszenek, mindig akad újabb ház, ahová ők átköltöznek. Ez is egy kérdés, néger-kérdés lesz belőle... Krúdy is ott járt-kelt, voltunk abban a piarista épületben, ahol Krúdy tanult. Sose láttam volna ezeket a csodálatos tájakat, ha nem forgatunk ott...

Úgy érzem, nemcsak a figurával volt elfoglalva, nem Szindbád ül itt, hanem Latinovits. Mai ember, mai gondokkal. Nem csupán alakítani akart egy szerepet, hanem történelmi-értelmi módon, agyilag is földolgozni.

– Gátlásom volt ezzel a figurával szemben. Nem vagyok Krúdy-alkat, inkább prousti. Krúdyban az a csodálatos, hogy a valóságból teremt mesét. Hús-mesét mond – szürreális mese –, de élő-eleven anyagból. Krúdy testben emlékezett, Proust lélekben. Magam is inkább ilyen vagyok... Aztán, Szindbád – aki maga Krúdy – nagyszabású alkat volt, nagyszabású férfi. Benne sebezhető, érzékeny lélek. Szerelmei nem voltak szerelmek, hanem inkább kalandok. Valószínűleg a nők beleszerettek a nagy férfiba, de nem tudtak mit kezdeni a lelkével. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy 189 centiméter magas volt. Csak? Óriásnak képzeli az ember. Ahogy valóban az is volt, alkatában.

– Ismertél ilyen nagyszabású alkatot, élőben? Vagy kiveszett?

– Kovács Karcsi bácsi ilyen. Csak probléma lett volna az ifjúkori képek felvétele... Szindbád nem kapcsolatot keresett – csak intuíciót, ihletet, de nem a szerelem társas állapotát...

– Nincs ebben az életben – a szindbádi életben – más főszereplő mint ő. A nők –ahogy a filmben is – csaknem arcnélküliek.

– Én is ezt gondolom, önmagát kereste. Mint a tükörben. Legyen az nagyobb felület, vagy csak egy üvegcserép. Hallgatásra fogott lélek lehetett. S a csöndje! Ami a meséi mögött van... Állítólag nem szerette az asztalánál azokat – mikor két-három napot ült egy vendéglőben -, akik restek voltak a hallgatásra, elfáradtak hallgatni. Mesélték, hogy egyszer este a Japánba ült be egy asztalhoz, a másik végébe József Attila. Hallgattak hajnalig. Másnap megkérdezte a pincértől, hol van az a bizonyos fiatal ember, akivel olyan jól tudott hallgatni... Ez a csend is a felvidéki falvak csendje.

Erős, húsos szája félig nyitva – beszédre, gondolatra kész. A magyar színjátszás vádolt enfant terrible-je póztalan, színésztelen gondolkodóként ül itt, társalgási szavak helyett csak a lényeget keresi. Nem cikornyáz, szavai pontosak, de ihletesek, nem díszesek, de választékosak. Mégsem csak a gondolatiság nyomul előtérbe, hanem az akarás. Erőtér van a szobában, a szándék erőtere. Ki akar ma valamit, melyik színész? Eszembe jutnak kiváló társai, akiket elbűvölten szeretek színészi játékukért – de akikben nem érzem ezt az akarást. Figurájuk, színészetük pompás, de eszköznek vetik oda magukat a játék elfogadott színterén. Benne a színészet csak az adottság ereje és lehetősége, más erők is dolgoznak benne, a köz életének embere. Tenni – ez lüktet a mostani visszafogottság mögött – tenni – ez lüktet a téma gondolatain túl.

– Érdekesen Csortos lehetett ilyen alkat. A nagy test embere – sebezhető lélekkel. Gőggel és magánnyal, távolsággal. A magas emberek valahogy gátlásosak – lenéznek embertársaikra lenéznek a nőkre – és zavarba jönnek. De azok a gömbölyű kis asszonyok, akik a Krúdy-emlékek fényképei közt vannak, mit érthettek ebből a magos magányból? Valószínűleg Szindbád elunta őket, továbbhajózott. A poligám ember belső csöndjével és külső nyugtalanságával...

– Az ember, hogy idősödik, „izmai lazulnak”, ahogy Kosztolányi írja, azt érzi, hogy bölcsen távolodik a véglegesen megtalálható társ képzetétől, a valakitől... Mint a sivatag pora, lepi be az élet menete, és mumifikálódik, naiv rejtettségében. Nem? De a megtaláló nyugtalanság a belepő réteg alatt nem vész el. Naiv marad és gyermeki férfi, aki a lehetetlen lehetőséget keresi. Hogy van valahol valaki...

– Szimpatikus ez az alkat, élően nyugtalan, nagy sodrása van, de hogy hogyan él az ember, az hadititok... Nyilván rengeteg oka van... Szindbád befejezetlen, ismétlődő élet... Állítólag édesanyját 17 évi együttlét után vitte esküvőre az apja... Visszamaradt benne is valami befejezetlenség, vagy kései befejezés... Krúdy Zsuzsa mesélte, hogy apja idős korában eljárt abba a nagy templomba Óbudán... a Lajos utcában, vagy hol... esküvőkre. Megcsókolta a menyasszonyt, boldogságot kívánt neki, és elment. Se a vőlegény, se a menyasszony nem tudta, kinek a rokonságához tartozik...

Szindbád tölt egy keveset, hátrahúzódik, őszbe fordult haja rendetlenül simul nyílt homloka fölé – Latinovits önmaga. Újat, igazat, mostanit akaró ember, aki tele van a magyar színház csinálásának gondjaival.

– Nincs színház, csak közösségi alapon... Erkölcsileg, anyagilag se. Amíg a szubvencionált színházak megkapják a milliókat, ha megy az ügy, ha nem, addig nincs színház. Amíg fegyelmit nem annak adnak, aki rosszul játszik, hanem aki tíz percet késik – addig erkölcsi, szakmai oldala nincs. Társulat, egy-lelkesedésű csoport, ahol az embereket szeretet köti össze – hierarchikusan – tehetség szerint... ilyesmit akarok én... De nem értek a taktikához, sem a stratégiához, vagyis nem akarok érteni. Túl sokáig beszéltünk – indulnék. A kapu kulcsát nem találjuk. Latinovits lebotorkál a félsötét lépcsőkön, nem gyújt villanyt. Be van zárva a kapu.

– Még maradnod kell... Éva elvitte a kulcsot, nem tudom, hol lehet? Biztosan megint külföldiek jöttek...

Az ablakba állok, nézem az elsötétült dombot. Merre menne itt Szindbád? Melyik lámpafényben tükröződő ablak alatt állna meg, egy elsuhanó asszony-arcra várakozva? Vannak-e ilyen asszonyok a központi fűtéses lakásokban? Szindbád melyik kisvendéglőben ülne határtalan csendjével, mekkora velőscsontot kérne az éjszakai pincértől, akinek Opel-Rekordja puhán várakozik a bejáratnál.

– Velőscsont, uram? Nosztalgia, úgy érzem, nosztalgia... És... elnézést... nemsokára zárunk. Holnap is élni kell...

– Így?

Gyurkovics Tibor

(Kortárs, 1976/2. /február/ 269-271. p.)