Szindbádi szerelmek
Nem megy.
Már másodszor ülök
vele szemben, hogy Szindbád ürügyén beszéljünk, s ő figurásán tárja szét az
ujjait.
–
Látja, nem tudok én mondani semmit. Csak ilyeneket. Végtelenül szeretem Krúdyt.
Ahogy az ember vagy kétévenként újra és újra előveszi, hogy végigolvassa,
mindig egészen újnak érzi. Ezért érthetetlen külföldön is, mert nem lehet ezt
megfogalmazni, lekottázni, ezt a varázst. Az arcok, a selymek, színek, a
gyönyörű tájak... Huszárik Zoli tudta ezt... filmen. Mert annyira tehetséges.
Csodálatos volt vele dolgozni. De nemcsak dolgozni, együtt lenni vele. Látja,
annyian megváltoznak. Kiürülnek. Rutinból élnek. Most, hogy Huszárik
visszajött Olaszországból, fölkeresett. Annyira örültem... Semmi... semmi nem
változott benne... igazi maradt, a siker ellenére. Hogy valaki képes öt évig egy
gondolattal foglalkozni, abban izzani... Ki ilyen még ? Most láttam a Tisztelet az öregasszonyoknak című kisfilmjét... Hát, gyönyörű az is... Nem
változik – telemozgású arcában, mint külön élőlények barnán ugrálnak a szemek
és nedvesen. Minden az arcában van. Ezer fintor és ezer szeretet ugrál rajta,
mint egy végtelenbe zárt gumilabdán – benyomódik, kidudorodik, gyerekes és
túlontúl bölcs, jóságosán kajánkodó, elárad és összeugrik rajta a játék
szelleme, mint külön vibráló és dús fehérje. Hirtelen azt érzem megint, milyen
nyomorult a kérdezgetés, a felelgetés: egy arc van előttem, amely mindent ért,
fölfog, visszaver, túl van mindenen, és mégis itt születik előttem, mint egy
csecsemő arca.
– Latinovits Zoli biztos mondott magának
szépeket, mert ő nemcsak színész, hanem költő és nagyon éles eszű ember.
Mit is beszélnénk?
Elhallgatnak bennem a faggató kérdések, melyek inkább egy rossz filozófiába
illenének, semmint ehhez az igazi nőhöz. A presszó márványasztalának a szélébe
fogódzom, hogy megkapaszkodjam a gondolatok vibrálásában. Látom ezt az asszonyt
– Dayka Margitot –, ugyanakkor csak elborít szüntelen jelenléte, melyben egy
élet finom és mozgékony értelme van – nem beszéd, hanem sokkal több ez: szeret engem ez az asszony. Hirtelenjében
megsimogatja az arcom, és tudom, hogy megbocsátja okvetetlenkedő kérdező
szemeimet – nem fölényesen, nem színészien, hanem emberi módon föloldoz.
Először fölmentem a
lakására, beállítottam hozzá a megbeszélt időben, idegenül, de ő egyszeriben
megvarázsolt. Három óra volt délután.
– Maga biztosan éhes.
Nem evett. Jöjjön. Ide leül. Iszik. Csak a legjobbat szabad inni. Ez most jó. Séguin. Igyon. Én nem, fogyasztom magam, az alkohol hizlal.
A Macska játékhoz nyolc kilót kellett leadnom. Egyen is.
Ültem, ettem. Ringlikarikák gurultak elő gusztusosan, sajtos rolók,
vastagon. Ültem, ittam. A konyak gyönyörű volt, olajos. Beszélt. Áradozott.
Krúdyról, halkan és fölcsattanva, bakfis és törzsfőnöknő keverékében. Ültem,
ettem. Bambultam, ittam az aranybarna italt. Aztán egyszercsak
életem kellős közepében voltunk, mondtam a magamét: ő nem kérdezett, csak megismert, mint egy intuitív, mély lélek. Mért gyóntam
neki, mit gyóntam? Megérintette a kezemet, mint egy ügyetlen kutyának a
pracliját – mintha föloldozta volna nyavalyás életem összevisszaságát. Nem volt
ebben semmi színészi. Emberi volt: Úgy, ahogy mondom, áhítattal hallgatta az én
hülyeségeimet, meg persze, kedves kajánsággal, mint aki tudja a szindbádi utak
végét.
–
Szindbád... Szindbád végtelenül gyönyörű és romlott... Mindnyájunk romlottsága
benne van...
–
Roncsolt...
–
Igen... – Nem javít ki, csak megismétli előző szavát – romlott... – kedvessége
nem valami szellemi elegancia, több annál, jóság. Ujjai ugrálnak beszéd közben,
nyugtalanul, mint a gumikesztyű. – Úgy éreztem, vén vagyok Majmunkához.
Végtelenül vén. Nézzen meg. – Grimaszt vág, szemei most mintha elásott
lyukakból néznének ki, és rebegnek, madárugrálással. – Féltem egy ilyen szép
férfival együtt mutatkozni... Nagyon féltem... Azt sehogy sem akartam, hogy ez
női szerep legyen, hogy ott egy vénasszony féltékenykedjen... Valami anyásat
akartam, anyait... Nem párharcot, hanem, végül is minden férfi számára való
anyai békét...
A szeméhez ugrik a
keze.
–
Azóta nem vagyok ugyanaz, mióta anyám meghalt. Úgy érzem, ő én vagyok... Ahogy
elment, alig maradt belőlem valami...
Dobolnak az ujjai a
márványon, cigarettára gyújt, könnyedén szívja, ahogy a folyton élők. Nincs egy
nyugalmas perc, csak az élet.
–
Sohasem tudom a gyerekkoromat elfelejteni. Onnan hoztam a hitemet. Emlékszem
az első áldozásra. Persze, nem volt semmink, én a tizenharmadik gyerek voltam,
a teljesen fölösleges... Mégsem voltam az, mert anyámnak tudtam segíteni élete
utolsó évtizedében... Nem volt se ruhám, se cipőm az áldozásra. Vettünk fát,
kifaragtuk fa-szandálnak... Két rész volt, egy a talpnak, egy a saroknak, és
bőrrel varrtuk össze alul... És, hogy ne kopogjon, ilyen kis bőrdarabokat
ragasztottam a fatalpra... De, a ruha! Az volt a legnehezebb... Akkor lehetett
a boltban kapni vékony, áttetsző anyagot, amit a kórházban használnak. Gézt.
Széles darabban lehetett venni... Amiből függönyt is csináltunk... Abban
áldoztam. Aztán nem érdekelt a pénz, amikor volt. Most sem. Mit csináljak vele?
Vannak, akik szegénysorból jöttek fel, és aztán kuporgatók lesznek, mindenféle
vagyoni tárgyat vásárolnak. Megértem őket, mert védtelennek érzik magukat, s
ezzel mintha megvédenék a saját meztelenségüket, gyanakszanak továbbra,
örökké... Én meg ilyen lettem... Csak mások érdekelnek. Az az igazság. Sose
gondoltam arra, mi lesz velem: A háborúban sem... Ki akartam menni mindenáron a
frontra, a katonák közé... Ezrével kaptam a leveleket: „Ha még egyszer
láthatnám játszani...” Idehaza féltettek, elítéltek, hogy megyek. Hogy
meghalok. Na, és ha meghalok? Ők nem halnak meg? Azt mondták, félre fogják
érteni, azt hiszik, a háborút dicsőítem. Én? Kórházakban játszottam,
haslövések... a repülősök szeme kiégve, karjuk nem volt... Segíteni akartam.
Volt ott egy kegyetlen százados, mindenki panaszkodott rá... Nehéz volt
rászedni, de csak ment aztán. Hogy küldje haza az embereit. Mindenki
bizalmatlan volt eleinte, gondolhatja. Én nem tudom, hogy mit éreztem, csak
hogy ott kell lennem velük. Volt egy katona, aki a jegygyűrűjét küldte velem
haza... Egy kis üvegben, zsírban tartotta... Bár őt hozhattam volna haza. Csak
anyám nem féltett, ő azt mondta, eredj, ha akarsz, nem lesz semmi baj,
imádkozom érted.
Arca előttem. Ugrál,
mint a gumilabda, valami legyűrhetetlen belső játékra. Szerelmes arc. Bohócos
arc. Idős arc. Izgalmas arc. Rövid kis orr – a szerelem idejéből. Kiugróan
domború homlok az elfogadás idejéből. Örökké égő szemek, összehúzott és tágra
nyílt szemek a kíváncsiság kortalan idejéből.
–
Én nem játszom stílust. Jól akarok mindent megcsinálni, nem stílust játszani.
Ilyen stílus, meg olyan... – és végtelen színességben fölsorakoznak
színésztársai emlékezete izzó reflektorában, gyorsan, de alaposan megvilágítva
mind. Szeretettel megvilágítva mind. Tolnay mostani szépsége, Bilicsi, ahogy leveszi a kalapját – alázat és baj, Tőkés
Anna arckrémei, csodaszép bőre és hangja, a hangja! S
a fiatalok! Úgy ismeri őket, mint aki állandóan köztük él. – Koncz Gabi
játszott velem egyszer egy lelencfiút – azokban a kék szemekben mi minden élt!
Azóta szeretem... Schütz Ila? Borzasztóan tehetséges, minden adva van benne.
Akármit játszik, főszerepet csinál belőle... Nagy Anna... Hogy milyen tud lenni
az a nő! Ilyen homlok nincs a világon... Ahogy a befagyott Poprádon
korcsolyázott... csoda. A Déginek az arca... szinte ijesztően hat. Igazi...
Törőcsik Marinak mindent elhiszek, amit játszik... Ebben a Kálmán Gyuriban
micsoda belső rezzenések élnek... ott kezdte srác korában a Kis Madáchban,
mellettem... Hát persze, hogy szeretem...
Nevek, személyes
alakok – szeretetben úszva, a megfigyelés aranylemezére fölvéve... Kavarog az
emlékezet könnyű felhője, fölbuknak az arcok színes léggömbjei, s ő mozgékony
ujjaival mozgatja őket a szeretet vurstlijában.
Kétségbeesve
kapaszkodom a márványasztal szélébe – nyomorultnak és erőlködőnek érzem magam
okoskodó gondjaimmal, hajszolt életemmel együtt.
–
Verset mondani? Ugyan. Ágyban olvasok verset – magamnak. Halkan vagy hangosan.
Ahogy akarom. De nem a pódiumon. Vagy megnézem a TV-ben a Latinovits Zolit,
ahogy legutóbb a Cserebogár,
sárga cserebogárt mondta, hát... könnyeztünk a férjemmel.
Van, aki a kegyelem
állapotában van. Gumimozgású arc, kandi szemek, előreugró, domború homlok – érti,
igen, érti az egészet, többet, mint amit a tördelő szavak kifejezhetnek.
–
Hogy boldog volnék? Lehet. Mindenesetre, szeretem az embereket. Nem érdekelt
soha a magam sorsa. Csak a másoké. Tudod – ugye, nem baj, ha tegezlek -, a hit
is... A hit minden.
Meg lehet térni
hozzá. A plüss fotelben, vagy a csillaghegyi kis házban, vagy a presszó
márványasztalánál egy végtelen személy ül, kis, mozgékony testbe zárva. Majmunka. Krúdyé, a katonáké, Huszáriké, a színészeké, s egy
kicsit mindenkié.
Gyurkovics Tibor
(Kortárs, 1976/3.
/március/ 421-423. p.)